*Határozottan nem érzi jól magát.
Kint a szántóföldeken a maga kis elszigetelt közösségében élt: nem voltak mások, mint azok, akik a faja és kora ellenére befogadták. Ez a kis közösség, a szinte a hegy lábánál tanyázó földművesek éveken át még csak kalandozókkal sem találkoztak - egy-két haramiát leszámítva, akik úgy gondolták, hogy az itteni vad ormok között húzzák meg magukat a következő támadásig. Egy szó mint száz, tíznél több embert egyszerre még nem látott.
Aztán itt van Arthenior.
Vállán átvetett zsákján rándít egyet, hogy az csak úgy döndül a lapockáján; ez meglehetős félelmet vált ki a helyi szegényekből, támadási szándékként értve a nő látható idegességét. Pedig ő aztán igazán nem tehet sem arról, hogy itt ilyen zsúfoltan élnek ezek a mindenféle, mesebeli lények, sem pedig arról, hogy mindenki ilyen alacsony hozzá képest.
Egy idősebb, rongyos úr előtt megáll; amaz csak éhsége okozta gyengesége miatt nem húzza fel a nyúlcipőt. Nagyobb tarisznya-méretű zsebébe nyúl, kivesz belőle néhány aranyat s leguggolva átadja neki. Lassan teszi, mely talán ostobaságnak tűnhet a részéről, de igazán nem akarja megijeszteni. Ahogy elveszi az érmét, kissé oldottabban paskolja meg a fejét, bár visszafogva magát, nehogy szédülést váltson ki belőle.*
"Piac."
*Egyenesedik ki ismét és körbenéz.*
"Hogy a csudába' fogom megtalálni Kalt?"