//Egy új kezdet kapujában//
*Árnytörő Xotara felemeli fejét térdein keresztbe vetett karjairól. A falnak veti tarkóját. Úgy lüktet a feje, hogy majd szétreped, kinyitja szemeit. A szűk és rövid kis sikátor, még mindig körtáncot jár vele. Felkarján és öklén lévő sérüléseket már szinte egyáltalán nem érzékeli, amit érez az a lábaiban lévő mehetnék, egyszerűen mennie kell, mennie, amerre a lábai vinnék, de a jelen fizikai korlátai gátat szabnak ennek, nem engedik tovább menni. Kicsit magánkívül is van, vagy hogy, de ez most áldásos állapot. Árnytörő hősnőnk érzi, hogy túl gyönge és pihennie kell. Érzi, ahogy zuhanni kezd, zuhanni a súlytalan sötétségbe. Félálomban zagyván össze-vissza kezd motyogni magában.*
- Nem érti, én se értettem… pedig azt hittem, hogy igen… de végig ott volt a probléma forrása az orrunk előtt… csak nem láttuk a fától az erdőt… de most már értem… te is érteni fogod.
*Dünnyögi maga elé, majd a feje lassan előre csuklik, és a lány furcsa tudálékos mosollyal mély önkívületi álomba zuhan.
Sötétség. Villanás.
Nyár van. Szikrázó napsütés. Röpke lepke száll virágról virágra, zümmög száz bogár, rigók csattognak a fákon. A fák között egy kis folyó csobog, ami mellett egy vízmalom áll, melynek kereke kattogva szalad a sodrással. Nincs se túl meleg, se túl hideg. Bársonyos lágy szellő cirógatja végig a fűszálakat.
Az erdő szélén egy takaros kis ház áll, veteményes kerttel. Körülötte fehér kis kerítéssel. A kis kaputól a bejáratig zöldellő lugas vezet. A kertben egy nagy almafa áll, körülötte három gyermek játszadozik, nagy vircsafttal kacagva. Körülöttük egy nagy barna bundás kutya szaladgál, néha megáll félig lelapulva, égnek meredő fenékkel, és játékosan csóváló lompos farokkal. Megiramodva hol elszalad, hol pajkosan belekap a gyerekek ruhájába, nagyokat vakkantva rájuk. Az ajtón belépve a falba verve egy nagy szög, arra egy sok csatát megjárt rozsdás kard van akasztva, egy repedt sisakkal és egy horpadt vérttel. A konyhából fahéj illat és a főzés páragőzei szállnak. A hátsó ajtó egy tornácra vezet, egy padon egy férfi ül. Arca túláradó békét és harmóniát sugároz. Vidáman dúdolgatva barkácsol valamit, egy fafaragó késsel egy nagyobb fadarabot farigcsál. Reccsen a küszöb, a férfi odapillant. Lágyan elmosolyodik az érkezőre. Egy nő az, de az arcát csak a férfi látja, a nevén szólítja.*
- Erenlith, kedvesem, jer ide, ülj az ölembe. Hadd hajtsam a munkától megfáradt fejem egy kicsit kebledre.
*Lepakolja a keze ügyében lévő munkáját, a nő pedig az ölébe ülve lágyan megcsókolja, majd keblére vonja a férfi fejét. Így üldögélnek kettecskén, békés csendben.
Villanás.
Baljósan sötétlő fellegek lengik be a magas hegyek csúcsait. Villámok cikáznak. Viharos szél süvít az ormok között, de a fergeteg bárhogyan is üvölt, a hegy nem hajlik meg tőle. Egy bestia velőtrázó bődülése hallatszik. Remeg föld s ég. Láva, kénköves magma csordogál a megrepedt sziklafalból, le a mélybe a hegylábához, egy nagy hegyi tóba ömölve, amibe még sziklatörmelék is hull.
Döbögő patadobogások hallatszanak, amik a kemény sziklát repesztik. Egy nő vágtat teljes harci díszben, nehéz páncélos lovával. Egy hatalmas sárkányfajzatot rohamoznak. A nő trillázó csatakiáltással elhajítja lándzsáját, ami a bestiába fúródik. A sárkány üvöltve farkával fejéjük csap. A páncélos ló átugorva, elkerüli a sújtást. A bestia fejéjük tátja hatalmas pofáját, és acsarkodva ront nekik. A nő elrugaszkodik a nyeregből, és üvöltve a vérmes fenevad felé hajítja chakramját, ami egyenesen a pokolfajzat pofázmányát hasítja félig ketté, véresen féloldalasan fityegő állkapcsot hagyva maga után. A pörgő fegyver szikrázva megpattan a sziklafalon, majd amikor a harci díszes nő fél térdelésben talajt ér, kezét a feje fölé nyújtva pont elkapja chakramját. A termetes bestia ordít dühödt fájdalmában és vérgőzösen hihetetlen gyorsan megfordul egy helyben, és úgy rohan a harcos nőnek, aki nem mozdul időben, így a sárkány karmos lábaival alighanem végiggázol rajta. De nem, mert csörtető, döndülő léptek hallatszanak. Páncél zörög, fémes surranó hang csendül, acél villan, és a sárkány véres feje lehull a porba. Egy férfi az, véres pallossal a kezében. A nő feláll, leveszi a sisakját. Kajánul, de még is lágyan a férfira mosolyog, akinek arcát csak ő látja, de a nevén szólítja.*
- Aron! Éppen időben. Ez nagyon állat volt. Egy pillanatig se aggódtam.
*Elteszi fegyverét, félre söpör egy tincset homlokából, ezzel véresen összemaszatolva magát, majd pimasz mosollyal odasétál a férfihoz.*
- Mi az, se puszi, se pá, se nyalom a szád? Hát, majdnem meghaltunk!
*A férfi a derekánál fogva finoman magához rántja.*
- Na, azért! Aj, te!
*A nő rákulcsolja karjait a férfi nyakára, aki lassan letörli a vérmaszatot az arcáról, majd csókot váltanak, mikor ajkaik szétválnak, így szól: *
- Melyik szörny a következő a listán? És a többiek hol vannak már?
*A távoli égen madárszerű lények tűnnek fel, griffek, mindegyiken egy rajta ülő lovassal.
Villanás.
Egy négyes útkereszteződésben áll két alak, egy férfi és egy nő. Két út teljesen ellentétes irányba vezet, melyből az egyik teljesen sötét, a másik vakító fényárban úszik, egyik sem belátható, pont a végletessége miatt. Viszont a másik kettő nagyjából egymás mellett halad, de mégis máshova vezet. Az egyik út vadregényesebb, misztikus, veszélyeket rejtő, a másik békésen idilli, varázslatos, olyan minden jó, ha a vége jó. A férfi és a nő egymással szemben áll. A nő elmosolyodik.*
- Sok dologban hasonlítunk, de mégis, a kettőnk örök ellentéte mindig ki fogja egymást oltani. Mások a céljaink. Másra vágyunk. Ha te nem kapod meg, amit akarsz, akkor átmész tekergőzve, pusztító káoszmesterbe. Ha én nem érem el, amit akarok, akkor átmegyek pókhálószövő, karmos méregkeverőbe.
*Direkt fogalmaz végig ennyire sarkosan, kontrasztosan. Tudja, hogy a másik érti.*
- Egy megoldás van, hogy „béke” és mindenkinek jó legyen.
*Fejével abba az irányba biccent, amerre a férfi szeretne menni.*
- Nincs semmi baj, menj csak! Találd meg a magad életét, de sose vedd el a másét, mert kikaparom a szemed!
*A nő akkor is mosolyog, amikor ezeket mondja. Nincs benne semmi bántó célzat, csupán nyersen, egyenesen a meglátásait közli. Aztán a nő bólint, de mosolya nem tűnik el arcáról, akkor sem, amikor búcsút int a férfinak, és elindul a vadregényes úton, amin egyedül is elboldogul, de sokkal egyszerűbb, ha van társa, vagy akár több főt számláló társasága. Megáll és visszafordulva, még odakiáltja a férfinak.*
- Ha még üzenni akarnál. Mondtam már, hogy elég a galambpostából és a füstjelekből. Küldj inkább egy fullajtárral levelet! Csak csendben haladjunk már valamerre a stagnálásból.
*A férfi is mosolyogva integet, és ha akar elindulhat a maga idillibb útján, amit neki kell megteremteni, ahol csak ő tudhatja, hogy ki lesz az útitársa.
Villanás.*