//Nyílt//
- Menjünk! *ismétli meg halvány mosollyal, megörülve, hogy a lány lám tehát beleegyezik a hozzácsapódásba, és nem zavarja el, és nem is barátságtalanabb mindettől egyáltalán, mint eddig volt. Legalább egy jó ideig most kalkulálhat ezzel, úgy számít. És ez bőven elég neki egyelőre a máskor, olyankor ha egyedül van, kikerülhetetlenül mindig jelen lévő és előbb-utóbb agresszíven előtolakodó "Na és most hogyan tovább?" kérdés elodázására.
Az elégedett kis mosoly éppen csak egy pillanatig kúszik be és tűnik fel az apró kis száj szegletében. Arja nem egy mosolygós fajta, ritkán láthatni ilyesmit a körbeburkolt kis arcon, a valaha finomszövésű, mára már azonban elnyűttnek mondható, mégis a lánynak kicsit légies megjelenést kölcsönző lepelszerű kelme jótékony takarásában.
A kapott információt válasz és reakció nélkül elraktározza magában, csak biccent egyet egészen apró, készségesen jelzésértékű fejbólintással, megkeresve Zeya tekintetét egyetlen pillanatig, hogy persze, tudomásul vette, és értette is, és neki nincs kifogása a dolog ellen.
Megkapaszkodik ő is a kordé keresztrúdjában, a jobbra eső részre fogva, és jól figyelve a lány, Zeya ritmusára, hogy mindenképp ahhoz kapcsolódjon, és nehogy kizökkentse a kordét a meginduló lendületből és a lassan engedelmessé váló mozgásból, belekapcsolódik a két nő és a holt tárgy közössé váló előrehaladó mozgásának lassan összerázódó, közös akaratú ritmusába.
A következő kérdés kicsit váratlanul éri. A szeme először megrebben, ami kizárólag ennek a pici váratlanságnak tudható be, de azután csak udvariasan, de határozottan és kedvesen megrázza a fejét.*
- Ó, nem, nem keresek semmit. Nem vagyok idevalósi. Csak... *~csak?~ Hát igen, valamiért ez a kérdés mindig, előbb-utóbb előkerül, az embereknek, elfeknek, mindenféle népeknek, Arjának nagy tapasztalata van már ebben, sajnos, az a fixa ideája, talán saját magukból kiindulva, hogy Lanawin városaiban mindenki tart valahova, vagy keres valakit, vagy úgy egészében nyilván van valami dolga, aminek a megtudakolása segíthet abban, hogy a helyére lehessen helyezni az illetőt. Arja sajnos ezekre a tudakozódásokra soha nem tud igazat mondani, sajnos. Valóban sajnálja ezt, mert úgy vette észre, hogy az mindenki számára sokkal megnyugtatóbb, ha ilyenkor valami olyasmi válasz hangzik el a részéről, hogy hát igen, hogyne, nagyon keres valakit, a rokonát, vagy egy illetőt, aki őt nagyon várja már, vagy legalább hogy igen, határozott céllal igyekszik valami világosan körülhatárolható hely felé.
Csak sajnos Arja, amennyiben igazat akar mondani, akkor ezek közül az alternatívák közül egyiket sem választhatja.
Az a válasz pedig, hogy nem, nem keres senkit, nem tart sehová, és ha őszinte akar lenni, nem jött sehonnan sem, mert ugye ahonnan érkezett, ott pontosan ugyanez volt a helyzet (mert Arjával sajnos ez a helyzet, amióta csak helyváltoztatásra lett képes, és totyogni kezdett, amennyire legalábbis vissza tud emlékezni), nos, ez a válasz valamiért általában felidegesíti a kérdezőket. Az meg ugye nem jó.
Hazudni viszont nem nagyon szeret, egyrészt lusta hozzá, mert azt akkor meg kell jegyezni, figyelni az ellentmondásokra, a bekövetkező további helyzetekre, szóval egy állandó igazodást meg koncentrálást, vagy folytonos magyarázkodást igényel a dolog, és az sem jó, egyáltalán nem, ezt is tapasztalatból tudja.
Úgyhogy egészen rövid hezitálás után, ami valóban nem tart csak annyi ideig, hogy egy pillanatra megáll a "Csak" után a beszédben*
- úgy csavargok. *von vállat. Nem akar hazudni ennek a lánynak. Annyit nem ér az egész. _Arról_ a régesrégi dologról meg nem akar neki beszélni. Arról még sohasem beszélt senkinek, miért tenné épp most? Dehogy.*
- Régen már voltam Artheniorban. Még egészen kicsi koromban. *teszi még az utolsó mondatot hozzá. Reméli, ezzel kimászott a csávából, és le is tudják ezt a "hova tart, meg keres-e valakit vagy valamit" dolgot.
Őt most, meg általában egészen más érdekli. Egyrészt ugye az evés. Jó lenne ma a tarisznyájában lévő száraz kenyéren meg az előbb kapott körtén kívül valamihez még hozzájutni.
De a mérlegen egyelőre még mindig többet nyom a lány társasága, mint a piac esetleges feltételezhetően jótékony hatása ennek a kérdésnek a megoldására.
A másik kérdés meg, ahogy mindig, a szállás ügye. Persze arra is sok rendkívül egyszerű és kielégítő megoldás kínálkozik, ott vannak például a főtéri padok, azokat megnézte magának rögtön ezzel a szemmel.
De hát még van hátra a mai napból. Úgyhogy ezzel most egyelőre nem foglalkozik, minek?
Valahogy mindig lesz, ezt már megtanulta, meg azt is, hogy ha lehet, mindig a jobb lehetőségét rejtő rosszat válassza azzal szemben, ami alig rejt lehetőségeket, csak bezár. Mint most például ennek a lánynak a kényszerű társaságát.
Ennek a lánynak kardja van, határozott, és kiismeri magát itt, és Arja valamiért abban is bizakodik, ennyi emberismerete van már, hogy ok nélkül nem fogja őt levágni, kirabolni vagy bántani. Ennyi pedig egyelőre bőven elég.
Úgyhogy megy előre, Zeyával, húzza a mögöttük haladó kordét, és közben csendben nézelődik, kíváncsian várva, hogy hova érkeznek majd meg.*