//Az arra érdemes//
- Kilvard! *Biccent szomorúan.* Az én szakmámban a neveknek nincs szerepe. *Sóhajt.* Általában a fogadósként, vagy a csaposként ismernek, aki a poharakat törölgeti a pult mögött. *Szavaiban nincs sértés, sem titok, egyszerű tényközlés, mely a szürke hétköznapok valóságát sejteti. Lemondóan legyint, miközben végignézi a férfi ténykedését.*
- Én is remélem. *Sóhajt, de lábai remegni kezdenek, ahogy lélegzete is egyre szaggatottabbá válik. A szervezet dolgozni kezd, hogy erőt adjon a feladathoz. Látható, ahogy ujjai kifehérednek, úgy szorítja az asztallábat. Tekintve, hogy Kilvard is elrejti a fegyvernek szánt szilánkokat, ő is így tesz, s az asztallábat szakadt köténye alá rejti, majd biccent:*
- Jó szerencsét! *Kilvard talán még láthatja, ahogy nyel egy nagyot, majd végig a férfi mögé húzódik, ahogy az lenyomja a kilincset. Bár a kulcslyukon fény szűrődik be, talán nem ártott volna meggyőződni arról, hogy valójában mi vár kint. Mert, ami a szabad ég hívogató világosságának tűnik, csupán egy ablakokkal alaposan ellátott, tele gyertyázott előtérbe vezet. Az ablakokon napfény nem sok, annyi sem látszik, sötét éjszaka honol. Talán a kamra lehetett, miben eddig tartózkodtak, s ha az ágyat furcsállni kezdenék, a szegények gyakran nem válogatnak, azt adják ki, amijük van, vélhetően itt is erről lehetett szó. Abban a pillanatban, ahogy a kilincset Kilvard lenyomja, az ajtó vészterhes nyikorgással kezd el tárulni, kifelé. Az első, ami fülüket érheti az egy öblös férfihang, mit még eddig nem hallottak:*
- Mi a...?! *A második pedig egy nagy lendülettel hátravágódó szék zaja.*