//Második szál//
//Orcátlan meghívás-zárás//
- Már előre félek tőle! *válaszol nevetve, miközben a kellemes hullámokat élvezi, nem sokkal később azonban eszébe jut, hogy sietniük kéne, így hamar megindul kifelé a vízből, majd ruháit is gyorsan magára kapkodja. Már majdnem végez is, amikor váratlanul megzavarják és segíteni akarnak neki. Pillanatnyi gondolkodás után végül főképp kíváncsiságból nyújtja oda a szalagokat, hogy így is áll-e még az ajánlat, ám végül mégis ő lepődik meg a legjobban, mikor a fiú közelebb lép, hogy segítsen. Valami udvarias kitérésre számított, mindenesetre egyáltalán nem bánja, hogy nem úgy alakult a dolog. Bár így minden bizonnyal nehezebb lehet az öltöztetés, értékeli, hogy a fiú a kényes művelet közben is igyekszik tartani a szemkontaktust. A hirtelen közelségtől azonban akarva akaratlanul is zavarba jön picit, ez pedig csak tovább fokozódik, mikor szorosan átölelik*
- Már alig várom! *mosolyodik el az ajánlat hallatán, miközben viszonozza az ölelést. Nincs azonban sok idejük ilyesmire, így hamar el is indulnak végül, miután a kosár végre megfelelő helyére került a szabad kezében. Az út további része csendesebben, ám békésen telik. A városba érve azonban aggodalma hirtelen sokszorosára nő, és az eddigieknél jóval sietősebben kezd lépkedni. A fogadótól aztán olyan gyorsan teszi meg az utat a házukig, ahogy csak tudja, szinte maga után vonszolva a fiút. Hazaérve gyorsan letesz az asztalra mindent, amire szükség lehet a főzet készítéséhez, majd az egyik sarokba mutat*
- Ott találsz egy keveset! *válaszol a gyújtóst illető kérdésre, majd amíg a fiú a tűzcsinálással van elfoglalva, óvatosan benyit anyja szobájába, hogy megnézze, hogy van. ~Szerencsére még mindig alszik! Remélem, jobban van már egy kicsit!~ sóhajt fel magában, ahogy közelebb lép, megigazítva a takarót. Nem akar azonban túl nagy zajt csapni, így gyorsan távozik inkább. Kiérve örömmel látja, hogy már lobog a tűz és látszólag minden jól halad. Közelebb lép az asztalhoz, hogy segédkezzen, amiben csak tud, miközben mosolyogva hallgatja a dalt. Legszívesebben megkérdezné, vajon honnan ismer ilyeneket a fiú, ám nem akarja megzavarni a főzés közben, nehogy valami rosszul sikerüljön. Csendben figyeli inkább a bonyolult műveletsor lépéseit, és igyekszik elraktározni minden tippet és tanácsot, amit hall. Mikor már úgy tűnik, készen van a két gyógyital, ő is kíváncsian közelít feléjük egyik ujjával, hogy megkóstolja őket*
- Brrr... *fintorodik el a tövis kellemetlen ízétől, és gyorsan a másikkal próbálkozik inkább, hátha az kiűzi a szájából az előbbi rémes ízt. Sietsége eredményként viszont a kelleténél talán kissé többet kóstol meg az ulsgából, és egy pillanatra úgy érzi, forog vele a szoba, így egyik kezével megkapaszkodik egy székben*
- Az mindkettőtöknek nagyon jól megy... *motyogja, miközben próbálja kicsit összeszedni magát. Az adagolásra különösen koncentrál, nehogy elrontson valamit*
- Rendben, a tövist megitatni, majd otthagyni, az ulsgából meg egy keveset, ha lázas, értem. *ismétli meg a hallottakat csak a biztonság kedvéért, hogy még a fiú kijavíthassa, ha valamit rosszul mondott. Magában tovább ismételgeti, hogy biztosan jól rögzüljön, így először fel sem tűnik neki, hogy a fiú távozni készül, és utána is csak értetlenül néz rá. Bár tudta, hogy nem maradhat örökre, mégis hirtelen szomorúság tölti el, hogy máris elválnak útjaik. Mire észbe kap, a fiú már fél úton jár az ajtó felé*
- Várj! *kiált utána, amilyen hangosan csak mer, nehogy felébressze édesanyját, majd egyik kezével megragadja a karját, hogy biztosan megállítsa*
- Én... én köszönök mindent! *kezd neki kicsit nehézkesen a mondandójának, hiszen nem is igazán tudja, hogy tudná kifejezni a benne kavargó érzelmeket és gondolatokat. Végül úgy dönt, nem is próbálkozik tovább, és röviden csak ennyit mond*
- Remélem, mihamarabb újra találkozunk! *mosolyodik el halványan, majd egy búcsúpuszi után elengedi a fiút. ~Menjen, ha mennie kell... ~gondolja lemondóan, majd kissé nehéz szívvel ragadja meg a tövis főzetet, és indul vissza anyja szobájába, hogy megitasson vele egy kicsit, reménykedve, hogy ettől tényleg meggyógyul majd.*