//Második szál//
//Orcátlan meghívás//
- Ó, én nem akartam így kimondani, de ha már te megtetted... nos igen. De mivel most este van, és ez a te napszakod, megengedem, hogy te is ragyog egy picit! -*tréfálkozik tovább, ahogy haladnak*- És ez esetben igazán örülök, hogy elvettél. Illik azt mondani a házasságra, hogy köszönöm? -*kérdezi csak félig viccelve. Bár az nyilvánvaló számára, hogy nem utálja a fiú, szavaiból azért úgy veszi ki, hogy kezdi megkedvelni, még korábbi viselkedése ellenére is, ez pedig igazán jól esik neki. ~Mennyire igaz!~ töpreng el magában a szegény gazdagokról szóló következő mondaton, így teljesen meglepődik, amikor hirtelen egy aranypénz kerül elő. Mikor Farkas felé nyújtja elveszi, és szokásához híven alaposan megnézi, megtapogatja, de nem igazán tudja, mit kezdjen vele. Mintha csak pénzfeldobásra készülne, a levegőbe dobja az érmét, remélve, hogy a fiú majd elkapja*
- Akinek nincs sok, az könnyebben lát tisztán. -*felel hasonlóképp a kissé filozofikus megjegyzésre. Bár nincs túl sok tapasztalata e téren, de eddig úgy vette észre, a gazdagok kifejezetten kapzsik, és igyekeznek összeharácsolni minél nagyobb vagyont, míg a szegények nem akarnak aranyhalmokat, csak éppen annyit, hogy egy kicsit jobban éljenek. ~Amit meg is tudnának tenni, ha nem pár tucat embernél lenne a város pénzének nagy része~ vélekedik kissé keserűen a jelenlegi helyzetről.*
- Ebben mindkettőben biztos vagyok! -*feleli mosolyogva, amikor arra terelődik szó, hogy nem ismeri eléggé a fiút és hogy nem bírna komoly lenni, még ha fizetnének is érte. A "Pedig jó voltam!" megjegyzésre is csak egy lemondó sóhajra és egy szemforgatásra telik tőle válaszként, mintha ez is csak korábbi gyanúját igazolná. ~De talán mégis rendes fickó. Elvégre milyen önzetlenül felajánlotta, hogy segít~ gondolja végig magában az este történteket, miközben a maszk csomójával bíbelődik. Mikor végzett, visszaadja a fiúnak a maszkot. ~Ki tudja, mikor lesz még rá szüksége?~ kuncog magában*
- Nem igazán. Folyton csak dolgozol, és sosem vagy otthon! Kétlem, hogy a gyerekek is megismernének! -*játssza a durcás asszonykát*- Kezdem azt hinni, van valakid! -*tesz rá még egy lapáttal, majd igencsak meglepődik, amikor ujjai újra az érdes, heges bőrt tapintják.*
- Sajnálom. -*felei kissé félszegen, mert nem igazán tudja, mi mást mondhatna. Nem mintha az ő hibájából keletkezett volna bármelyik sebhely is, de azért sajnálja a fiút, hogy ilyen fiatalon ennyi sebet szerzett már. ~Biztos vagyok benne, hogy olyan is rengeteg van, ami nem látszik kívülről~ mereng el magában, ugyanis egyre biztosabb benne, hogy húzódik valami mélyebb dolog ez alatt a komolytalan felszín alatt. A következő mondatra meg inkább nem is válaszol, hiszen előre tudta, hogy nem sokat fog érni, amit mondd. ~Akkor csináljon, amit akar~ gondolja kissé lemondóan magában*
- Idióta! -*feleli nevetve a malomköves megjegyzésre, miközben karba bokszolja a fiút. ~Hogy lehet ilyet mondani?~ mosolyog magában*- Azért csak óvatosan! -*hagyja ennyiben, mert közel sem olyan biztos benne, hogy olyan egyszerű a dolog, mint ahogy azt Farkas igyekszik beállítani neki*
- Nem tudom. -*feleli őszintén a kérdésre, és magában tépelődni kezd, mi lenne a helyes döntés, most azonnal elmenni növényeket keresni, vagy várni reggelig? Úgy határoz, előbb megnézi, hogy van most az anyja, és majd azután hoz döntést a kérdésben*- Előbb látnom kell, hogy van! -*mondja ki hangosan is a végső szót*
- Dehogy! Egyáltalán nem zavarsz! -*igyekszik megnyugtatni a fiút, hiszen a sok aggodalmas nap után kifejezetten jót teszi neki az a könnyedség, ami belőle árad*- Örülnék, ha eljönnél. -*válaszol őszintén*
- Akkor jó. -*bólint rá a válaszra, ám még kissé bizonytalanul fogja meg a felé nyújtott kezet, ugyanis nem tudja, tényleg igaz-e a magyarázat, vagy történt esetleg közben valami, amiről a lemaradt*
- Már csak pár lépés! -*biztatja a fiút, miközben megteszik az utolsó métereket*
- Az biztos -*ért egyet a könyörtelen idővel*- De örülök, hogy tetszik! -*jegyzi meg mosolyogva, a köszönetre meg csak bólint egyet, jelezve, hogy igazán nincs mit*
- Ez itt! -*mutat rá egy rózsára az ajtó közepe táján*- Valaha vörös volt, ma már inkább rózsaszín... -*jegyzi meg, míg arról hallgat, hogy azért az a kedvence, mert a szirmokra ráfestette az anyja és a saját nevének betűit. Bár olyan halványak a betűk, hogy nappali is alig lehet elolvasni, azért kifejezetten hálás, hogy most sötét van. Óvatosan kinyitja az ajtót, majd mutatóujját az ajkára téve jelez a fiúnak, hogy most kivételesen maradjon csöndben, majd ha ő is belépett, becsukja az ajtót. A tűz még pislákol kicsit odabent, így megvilágítja a konyhával egybekötött nappalit, ami a ház nagy részét kiteszi. Az ajtóval szemközt nyílik a két szoba bejárata. Kezével óvatosan jelez Farkasnak, hogy maradjon ott, ahol van, ő pedig igyekszik minél csendesebben benyitni a bal oldali szobába. Odabent teljes sötétség honol, így nem tudja kivenni, mi is a helyzet pontosan, de megnyugtatja, amikor meghallja anyja egyenletes légzését. ~Legalább ma már tud aludni és nem kínozza a köhögés~ gondolja megnyugodva, és behúzza az ajtót maga mögött.*
- Gyere! -*suttogja a fiúnak, és elindul a másik szoba felé, ahol ő szokott aludni. A szoba berendezése a ház többi részéhez hasonlóan igen egyszerű, egy ágy, egy szekrény, és egy régi láda alkotja csupán a bútorzatot. Az ablakon át beszűrődő holdfényben viszonylag tisztán ki lehet venni minden berendezési tárgyat.*
- Hát, nem valami nagy szám, de itt nyugodtan ellehetsz éjszaka... -*mutat kissé szégyenkezve az ágyra, ami egy elég régi és kényelmetlen fekvőalkalmatosság, mégis ez a legjobb, amivel szolgálhat*- Anya békésen alszik, szóval azt hiszem, ráérünk reggel növényekre vadászni! -*mondja mosolyogva*- A ládában még találsz takarót, ha fázol... -*mutat az említett bútordarabra*- De szólj, ha még szükséged lenne valamire! -*teszi hozzá rögtön, miközben magában azon kezd aggódni, ő hol fogja tölteni az éjszakát, ha már ilyen előzékenyen átengedte az ágyát. ~Majd találok valami helyet a konyhában, ahol alhatok~ jut magában döntésre.*