//Heilgron//
*Emlékszik rá, hogy mikor Felaern Sayqueves beköltöztette őket a régi majorba, egy darabig még Heilgron is lakott velük.
A major jóval szerényebb birtok volt, mint ahol a Sayqueves család már akkoriban is élt. Mikor elfoglalták az új rezidenciát, ez üresen maradt, de Felaern idős kori hóbortjának hála, így ismét megtelt élettel. Az úrnak pedig felettébb kényelmes megoldás volt ez a kétlaki életmód.
Ettől a bőre alatt futkosó, érzéki borzongástól eszébe kúszik az emlék, mikor egy késő őszi alkonyaton meglepte Heilgront a télikertben. Véletlenül látta meg és engedett a kíváncsiságának. Az ifjúúr nem számított rá, talán kissé zavarba is jött, amikor megfordult a váratlan társaság hangjára. Persze Heilgron és a zavarban levés illékonyabb kombináció, mint a dévák édes illata, mely olykor az ember orrába szökik, de mire felfogja, a különc aromának már nyoma sincs. Egy olyan valami, aminek csupán az árnyéka vetül át néha a létezés határán.
Sosem derült ki, mit keresett ott a férfi. Talán valóban keresett valamit, vagy egészen más miatt sertepertélt. Akkor elég hamar elterelte a témát erről a kérdésről. Ezen Heilgront ismerve nem is nagyon lehet meglepődni.
Akkor, azon az a télikerti alkonyon gyűrűzött a legmesszebbre ez a szabadosság kettejük között.
Bár Loralyss még szemtelenül fiatal volt és Heilgron is épp csak belegázolt a karakán férfikorba, de már felnőttként csöppentek a testvéri kötelék e rendhagyó gyűrűjébe. Mi tagadás, egyikük se volt soha feddhetetlen természet, így már a kezdetektől óhatatlanul körülöttük legyeskedett a duruzsoló gondolat. A vérfertőzés bocsánatos bűne, mely az esetükben nem káromolja a természet törvényeit, csupán az erkölcsét, de azt nem is akárhogy. Különösen pikáns fűszer egy feslett gondolaton.
Mindennek ellenére Heilgron sosem ment messzebb, mint amit egy gátlástalan kéz megengedhet magának a kelmék védfalain kívül. Loralyss incselkedése se licitált rá soha. Igaz, azt meg kell hagyni, arcpirítóan kreatívak ők ketten még ezen a palettán is. Egy-egy jókor, megfelelő hangsúllyal elejtett szóba, egy apró mozdulatba, egy pillantásba is képesek több pajzán töltetet zsúfolni, mint más egy egész bordélyban átdőzsölt éjszakába. Főleg, ha mindehhez értő partnerre is találnak. E különc sport heve kettejük között néha egészen felizzik, máskor pedig épp hogy egy-egy parázs sziporkaként villan csak hébe-hóba. Csak az égiek a megmondhatói, ez a viszontlátás mit hoz majd.
Arthenior őszinte város. Csak úgy enged mélyebbre magában, ha előbb megismered a legkevésbé vonzó arcát is. Persze, aki eldöntötte, hogy nem bonyolódik vele közelebbi viszonyba, az megállhat a Főtér vendégek számára ideális buborékában. Megtalálható itt is minden: a szökőkút révén egy kis látványosság is; étel, ital, szállás, társaság utazónak és jószágoknak egyaránt.
Ők viszont nem maradnak a vendégeknek szánt álságos díszletek között. A Szegénynegyed puritán valóságán át tovább haladnak a módosabb kerületek felé.*
- Zsoldosnak? *tör ki Loralyssből a gyöngyöző kacagás.*
- Nocsak, nocsak. A nemes halászsas, aki ráunt a vízi zsákmány fehér húsára és valami vérbőbbet, vadabbat kívánt meg változatosságra forduló gusztusa *mondja értőn mosolyogva.* - Rád vall *kacag fel újból.
Nem kerüli a figyelmét az a pillantás, és nem rest, hogy jól is lakassa. Elnyújtott, mély sóhajjal simít végig a fűzője mentén, mintha csak a fölé vett passzentos kabátka ráncait kívánná felszámolni valami nosztalgikus gondolat hátán elmerengve.*
- Én? Ó, nekem nem adatott meg a született nemesek kiváltsága, hogy ilyen szabadon űzzem kedvemet. S tudod, amúgy is mennyire ügyemnek érzem a közt szolgálni. Lihanech városatyáinak vendégeiről gondoskodni kimerítő feladat. De a magasabb érdekek megkívánják az önfeláldozást *mondja az álszerénység állig felcicomázott köntösében. A kimerítő közszolgálat veleje nagyjából flörtöt jelent a látogatóba érkező urakkal. Drága ajándékok elfogadását, bálokat, vadászatot, a luxusban való jól honorált dorbézolást. Persze ennek is megvannak a hátulütői és a buktatói, ahogy jelen helyzete is mutatja. Főleg ha az ember hajlamos rá, hogy a jóban elszaladjon vele a ló. Mondjuk úgy, hogy bölcsebbnek látta egy időre sietősen elhagyni a színt, míg elülnek a dolgok, és talán néhány adósság is a feledés tavába vész, de legalábbis némileg lohad a hitelezők indulata és hozzáférhetőbb lesz a megegyezésre való hajlamuk.*
- Ne aggódj, bátyám *mondja a férfi környékre tett megjegyzésére. Szándékoltan a közbiztonságra értelmezi Heilgron szavait, nem pedig a külsőségekre.* - Mindig magamnál tartom a tőrödet.
*Megtörve a séta andalgó ütemét, kissé lábujjhegyre biggyeszti bal lábát, hogy ujjával végigsimítson a szoknyáján comb tájékon.
Még a férfi adta neki az apró, díszes kis fegyvert, melyet sokkal inkább szentimentális, hatásvadász és esztétikai okokból tart magánál, mintsem a védelmére. Valószínűleg nem is menne vele sokra, így mindenkor sok-sok-sok egyéb lehetőség előzné meg a sorban, amivel igyekezne kevésbé szó szerint kivágni magát a bajból. Ha viszont egyszer mégis úgy alakulna, nem esne kétségbe tőle, hogy használnia kell.*
- És különben is. Egy ilyen jókötésű, tapasztalt hadfi oldalán bárhol aggodalom nélkül sétálnék *bókol ezúttal egészen őszintén. Ha jól emlékszik, Heilgron régebben is hordott fegyvert, bár sosem volt világos a számára, hogy bánni is tud-e a pengékkel vagy sem. Mindenesetre, ha zsoldosnak állt, valószínűleg a fegyverforgatásban is otthon kell lennie. Valószínűleg. Heilgronnál sosem lehet biztosra tudni. Kinézi belőle, hogy egy ilyen kompániában is másra hagyta a piszkos munkát, míg ő a mandzsettáit igazgatta, s igazából csak a miliő varázsát kiélvezni jelent meg, amikor már a babérok learatásánál tartottak. De az is lehet, hogy mindkét verzióban van igazság.*
- Akartam is mondani *futtatja végig a pillantását a másikon.* - Megerősödtél. A bőrödet is megfogta a nap egy kicsit. Jól áll. Van benne valami nyers romantika, ha egy férfi bőre a kreol felé hajlik. De te vigyáztál, hogy épp csak egy fél leheletnyivel bolondítsd meg vele az úri sármodat *mosolyodik.*
- És? Sebhelyet is szereztél? *kérdi kacér kíváncsisággal, akár az arisztokrácia burokban felnőtt hölgyei, akik sosem mozdultak ki a szalonok bársonyfüggönyös rojtjai közül. Akiknek az élet nyersessége torz lencsén át figyelt érdekesség.*