//Második szál//
//Ahogy te akarod//
*Egyenes választ kap kérdésére. Jaz az igazságra kíváncsi Ephemia életéről, és ezalatt bizony elég sok dolgot lehet érteni. Ugyan még nem tudja, mit meséljen, de egy dolog felől azonban biztos: nem lenne jó ötlet a reá vigyázó őr előtt ilyesmikről beszélni.*
- Megkérhetném, hogy menjen ki néhány percre?
*Az őr értetlenkedve méri végig a leányzót.*
- Na de kisasszony...
*Erre Ephemia kicsit kérlelőbb hangnemre vált.*
- Kérem. Semmi baj nem történhet velem addig a pár percig.
*A férfi végül fejet hajt és kénytelen-kelletlen kisétál az ajtón, megállván a bolt előtt. Mikor az ajtó bezáródik mögötte, Effy egyik kezét az állához emeli és elgondolkodva néz körben a boltocskában. Tekintete mintha egy tárgyat keresne, ami élete igazságára emlékezteti, de elméje valójában most máshol jár: valahol az emlékképei között, távol a múlt ködében. Próbálja összeszedni a gondolatait, hogy miképp is önthetné szavakba őket, aztán végül is beszélni kezd.*
- Ephemia d'Aquista vagyok, Aldo d'Aquista úr egyetlen leánya. *Kezdi úgy, mintha bemutatkozna Jaznak.* Egy olyan család tagja vagyok, amely ugyan nem a legnagyobb vagy a leggazdagabb, de látszólag nagyra tartja a becsületét, s még annál is nagyobbra tartja a múltját. Így nálunk, Aquistáknál már régóta él egy legenda, mely a Nagy Háborúk előtti korokra vezethető vissza.
*Közben fel-alá járkál a boltban, s szinte olyasféle hangnemben kezdi el mesélni a történetet, mintha csak egy gyermeknek mondana esti mesét - mert hát ez a történet valamilyen értelemben ennyi is. Csak egy mese.*
- Volt egyszer egy vár valahol a Lihanech mellett elterülő tó partján, amelynek ura egy Forlione d'Aquil nevű ember volt. Mesésen gazdag volt, nagy birtokkal s jó néhány faluval. Sok legendás dolgot írnak erről az emberről, főként réges-régi meséskönyvekben és anekdotákban. Volt, hogy rablóharcosokat üldözött el egyik falujából. Volt, hogy egyedül harcolt tíz másik ellen. Számtalan ilyen történet van róla, melyeket valahogy elfeledett az idő. Az én családom tőle származtatja magát, s pusztán arra alapozza ezt az elképzelést, hogy az Aquil és az Aquista nevek kísértetiesen hasonlóak. Nekik ez már elég bizonyíték.
*Kicsit elmosolyodik magában. Nem hinné, hogy sokan ismerik Forlione történeteit, de ez nem is érdekes most. Folytatja a mesélést.*
- A hivatalos papírok Edwynn d'Aquista koráig vezetnek vissza, néhány száz évvel ezelőttig. De persze minden d'Aquistába beleverik már kisgyermekkortól kezdve a nemes igazságot. Családom nagy erényei a múlt mély tisztelete és a színtiszta becsület fenntartása. Napi szinten hallgattam e felszínes szavakat, s még hallgatom most is. *Karjait összekulcsolja mellkasa előtt.* Először csak kételkedtem a szavakban. Miért lennénk mi becsületesebb és nemesebb emberek, mint a földeken robotoló parasztok vagy a városbéli munkásemberek? Csak mert pénzünk van, vagy azért mert kutyabőrünk van? Végül nem is kell mondanom, a kétkedéseim bebizonyosodtak. Némi véletlen egybeesés folytán a családom s főként atyám sötét titkai és ügyletei lelepleződtek előttem. A mai napig nem értem, miként lehettem ilyen naiv.
*Idegen füleknek talán nevetséges dolog, hogy Effyben pusztán emiatt egy világ tört össze, de ő ezt komoly törésként élte meg. Nincs ínyére ebbe belegondolni.*
- Az addig felépített kép a családom értékeiről hirtelen már nem volt... Sehol sem. Miféle becsületről és múltról beszéltek nekem? Nekünk egyik sincs. Az egészben a legvisszataszítóbb, hogy végig hazug és hamis értékeket tartottam szem előtt és ezekben nőttem fel. Ez olyan, mintha egy börtönben lennél és hosszú időn keresztül nektárral etetnének. Aztán húsz múlva közlik veled, hogy a nektárba valójában lassú mérget kevertek, s aztán elkezdesz szépen haldokolni. Ehhez tudnám hasonlítani a helyzetem.
*Szinte hitetlenkedve mondja e szavakat. Homlokát összeráncolja, visszasétál Jazhoz a pult mellé és kezét gondolataiba merülve húzza végig annak felületén.*
- Valamikor régen az Aquista név jelentett nekem valamit. Büszke voltam rá, hogy én is Aquista lehetek. Kiváltságnak éreztem. Mára már azonban nincs nekem semmitmondóbb és üresebb név ezen a világon. Szégyenkezem, ha meghallom.
*A kis mese végével igyekszik visszatérni normális lelkiállapotához. Mindig sikerül valamelyest felzaklatnia magát ha a családjáról beszél. Végül némi hallgatás után komoly, de mégis meggyötört tekintettel Jazra néz.*
- Ennyi. Nem tudom, hogy miért mondtam ezt el egy idegennek. Merthogy bizonyos értelemben még az vagy számomra. Talán azért, mert már mindegy nekem. De lehet azért is, mert nemes léleknek tűnsz. Persze elképzelhető, hogy megint csak naiv vagyok, bár remélem nem így van.