//Hazatérés//
*A lány nem töri meg a csendet úton a viskó felé. Az egyetlen, aki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, mintha minden rendben lenne, az a nagyra nőtt csahos. Ott sertepertél hol a mélységi, hol az elf körül, láthatóan boldog, hogy végre mindkét gazdája társaságát élvezheti.
Az út azonban a nagy némaságban sokkal hosszabbnak tűnhet. Ydrissnek talán fel sem tűnik, hogy megérkeztek, a füttyszóra emeli csak fel fejét, s néz szét a csuklya takarásában. Mogyi eleinte nyugodtan legel tovább. Azonban az ismerős vakkantások hallatán már azonnal felkapja a fejét, s rögvest vidáman nyargal rég nem látott lovasa felé, a kancacsikó pedig szorosan a nyomában halad. Amint odaér hozzá a hátasa, aki hízelkedésével majd fellöki a rőt hajút, Ydriss gyengéden átöleli az állat nyakát, homlokát pedig a selymes szőrű homlokának dönti. Nem szól semmit még Mogyihoz, vagy a kiscsikóhoz sem, ellenben mindketten hosszú ölelésre, és alapos gyengéd simogatásra számíthatnak tőle, ahogy Ahel is lelkes szaglászással és osztatlan figyelmével üdvözli a miniménest.
Hosszú-hosszú perceket tölt el kint, igaz, ő az egyetlen, aki továbbra sem ad ki egyetlen hangot sem. Ám de mégsem maradhat kint a végtelenségig, bármennyire is... furcsa és idegen most bemennie a házba. Még egyszer utoljára megvakargatja Mogyi homlokát, összeborzolja a kancacsikó sörényét, majd a farkaskutyával egyetembe belép a viskóba.
Nem várta nagy élet nyomát, ám a megannyi üres üveg látványa mintha egy újabb súlyos ütés lenne. Arca rezzenéstelen marad, csupán tekintetében villan át a döbbent fájdalom, ezt azonban továbbra is a csuklya rejti.
Érzi, mint kezdi ismét elhagyni az ereje, hát az egyik székhez sétál, kihúzza komótosan és leül rá, mintha csak az idáig tartó út kényszerítené pihenésre. A vacsora kérdésére csak aprót bólint. Noha egyáltalán nem biztos benne, hogy egyetlen falat is le fog csúszni a torkán, a többieknek, Kharasshinak és Ahelnek kell az élelem, kell valamiből erőt meríteniük.
Jó darabig nem mozdul, mikor egyedül marad, csupán akkor kel fel, mikor az eb a körbe-körbe járkálása közepette fellök egy üveget. Összeszedi az üvegeket, egy helyre, egy kupacba tornyozza őket, ahol relatíve nem lesznek útban a szűkösre szabott szobában. Utána még tányérokat és evőeszközöket vesz elő, megteríti az asztalt, miután lepakolta holmiját a széke mellé. Dolga végeztével visszaül a székre, mint aki fel sem kelt onnan. Nem megy át a másik szobába, nem kezdi el kipakolni a zsákot, csupán csak leveszi az asztalról. A háló helységbe vezető ajtó felé még csak nem is néz. Azt azonban kénytelen belátni, hogy mégsem ülhet éjt-nappallá téve köpenyben és csuklyában. Kelletlen veszi le magáról, és teríti a szék támlájára. Ujjai önkéntelenül végig futnak arccsontja bal ívén, ahol most egy fehér heg húzódik. Egy határozott mozdulattal szántott vágás nyoma, párja egy másiknak, mit szintén nem rég szerzett, ugyanattól a személytől. Nem vett mély levegőt, mégis hosszúra sikeredik néma sóhaja, amivel az emléknek adózik.
Nem tartja számon az időt, ami alatt Kharasshi megjárja a vacsora beszerző utat, s nem is kéri számon, hol volt ennyi ideig. Csendben ténykedik, felszeleteli a kenyeret, a húst, a cupákot pedig a csahosnak adja, aki azonnal le is csap a finomságra. A lány vonásai, akár az örökkévalóságnak állított szobrok, szépek, ám szemernyi érzelmet sem látni rajtuk, üres, akár csak a tekintete.*