//Horror mese//
//Lauwirra Tyilaria háza//
*A tündérkének nem kell sokat gondolkodnia a válaszon, és igazából a kérdés első fele meg sem lepi, őszintén és teljes meggyőződéssel rázza meg a fejét.*
– Nem hiszem, hogy olyan jól ki tudnék ismerni bárkit is, ennyire rövid idő alatt, első látásból, hogy ha valaki mesteri hazudozó, akkor kiszúrjam. Persze az üzlet az más, ott odafigyelek, és észreveszem a legtöbbször, de egyébként nem hiszem, hogy okos dolog lenne mindig attól rettegni, hogy ki támad hátba. Nem is arra gondoltam, hogy én rosszakaró lennék, csak éppen nem bizonyosodtak meg sem az ügyességemről, sem a kitartásomról, sem a hűségemről, mielőtt alkalmaztak. Egyetlen próba volt, de már a próba során is nagy értéket bíztak rám. Vagyis úgy nagy értéket, hogy annak volt értékes, akihez vittem, nem pedig aranyban.
*Teszi hozzá gyorsan a végére, hiszen nem akarja a célpont hírét kelteni, és világgá kürtölni, hogy mikkel is járkál a város és a Vashegy között. Főleg azért nem, mert legtöbbször ő maga sem tudja. Az út egyébként is ismert, ha pedig értékes szállítmánya akad, azt továbbra is testőrökkel kísérve fogja célba juttatni. A második kérdésen már elgondolkodik picit, majd végezetül arra is csak egy fejcsóválást kap válaszul a kisasszony.*
– Igazából azt hiszem, hogy olyan valódi rosszakaróval még soha nem találkoztam. Voltak akik persze viccelődtek, vagy beugrattak, de az sem volt komoly, mert tudják, hogy nem szeretem az ilyesmit.
*A hazugság apró jeleinek említésére kissé kétkedő pillantást vet az elfre, és elhúzza picit a száját.*
– Szerintem biztosan akadnak olyanok, akik annyira ügyesek, hogy rejteni tudják ezeket a jeleket. Vagyis hát az is biztos, hogy olyan ügyes megfigyelő is akad, aki még rajtuk is látja, ha hazudnak, de én ennyire nem bízom a képességeimben.
*Na meg persze azt is nagyon jól tudja magáról, hogy igencsak hiszékeny, és könnyen megvezethető pár kedves szóval azon esetekben, amikor éppen nincs rábízva semmi. Olyankor ragaszkodik a tervhez, és akárhogy hízelegne neki bárki, igyekezne azt teljesíteni. Ha viszont önmagáról van szó, könnyen beadja a derekát, akár észérvek nélkül is. A hazugságok közötti különbséget is ismeri, és ő maga is használja, bár cseppet sem előszeretettel, és soha nem a saját céljaira, csak amikor éppenséggel szükségesnek ítéli ahhoz, hogy örömet okozzon másoknak, vagy éppen elkerülje azt, hogy megbántsa őket. A főzésben való segítségnyújtás mellett kitart, és vállalja a pepecs munkákat is, mindent, amit csöppnyi ereje megenged, és igyekszik eközben nem láb alatt lenni, így vélhetően felgyorsítja a folyamatot. Ha az étkező bútorainak, és Mofi magasságának problematikáját is sikerül megoldani, akkor hozzá is láthatnak. Az ebéd közben a tündérleány sűrűn dicséri a főztöt, és láthatóan élvezettel fogyasztja, természetesen saját, a méretéhez illő étkészlettel, és tündérhez mérten kis adagot eszik. A felmerülő szomorú téma kissé komorrá teszi a hangulatot, és ezután meg sem szólal addig, amíg fel nem merül az alvás gondolata. Észre sem veszi, hogy mennyire elszaladt az idő, így kissé riadtan tekint ki az ablakon.*
– Én igazán nem szeretnék zavarni. Tényleg csak akkor fogadom el, ha nem vagyok a terhére a kisasszonynak...
*Nem igazán érti, hogy miként merül fel azonnal az együtt alvás gondolata, ám mivel nem ismeri ilyen mélyrehatóan az elfek szokásait, erre a részre egyelőre direkt nem válaszol. Számára egyértelmű, hogy a vendégnek külön hely jár, ha erre lehetőség adódik, ám mindent rábíz a ház úrnőjére. Egy probléma azonban adódik.*
– Amikor elindultunk, Ön azt mondta, hogy nem kell sok holmi. Nem készültem éjszakai öltözékkel, ezekkel a piszkos ruhákkal pedig nem koszolnám össze az ágyát. Talán mégis csak jobb lenne, ha fogadóban szállnék meg.