//Nolie Piwerd//
*Nem ússza meg az esőt. Mikor leesnek az első cseppek, beugrik egy kapualjba. Nem tudja, lakatlan-e a ház, de nem is akarja kipróbálni, elég neki, hogy nem esik rá az eső. Vagy legalábbis nem sok esik rá. Áll, nézi, ahogy hull az égi áldás. Közben a férfin töpreng, akivel találkozott. ~Jól tettem, hogy elszaladtam. Ki tudja, hova akart vinni. Ki tudja, mit akart velem csinálni. Senki nem tudja. Én csak egy tündér vagyok, ezek a nagyok meg erősek és mindig forgatnak valamit a fejükben. Jól tettem, hogy elszaladtam, jól bizony!~ Ezzel megnyugodva türelmesen várja az eső végét. Amint csendesedni kezd, újra nekiindul. Még örül is a rossz időnek, így legalább nincs annyi lény az utcákon, nem kell annyi nagyot kerülgetni. Azért így is jönnek szembe, hatalmasakat lépve és persze nem nézve a lábuk elé. Egy ember, aztán egy elf, megint egy ember, meg egy… Összerezzen, gyorsan elkapja a tekintetét és megszaporázza a lépteit. Amit egy fekete köpeny csuklyája alatt egy szívdobbanásnyi időre megpillant, attól a lélegzete is eláll és belehasít a félelem. Megszaporázza a lépteit, csak el innen, minél gyorsabban. ~Jaj, csak észre ne vegyen!~ Csak két sarokkal odébb mer megállni és kifújni magát. Megtámaszkodik egy igen rossz állapotban lévő falnál és maga elé meredve próbálja rendezni a gondolatait. ~Mi volt ez? Ki volt ez? Az arca… Nem volt arca! Nem volt bőre! Csak a csont!~ Megrázza a fejét, hátha ettől kiesik belőle az előbbi borzalom. ~Menni kell, menni haza! Elég volt mára, elég volt!~
Ellöki magát a faltól, de megdermed. Mintha valami nyöszörgést hallana. Lenne itt valaki? ~Futás, gyorsan, mielőtt észrevesz!~ De nem mozdul. Megint nyöszörgés és mintha valaki halkas sírdogálna. Minden idegszála a menekülésért kiált, de valahogy mégsem viszi rá a lélek. Lassan, nagyon óvatosan a bejárathoz óvakodik. A régi, hasadt ajtó nyitva. Beóvakodik. Megint hallja a neszt, ezúttal tisztábban. Torkában dobog a szíve, szinte vibrál az idegességtől, de egyik lépést a másik után teszi, egyre mélyebbre a sötétben. A hangok az egyik belső szobából jönnek. Ahogy bekukucskál, valami borzasztó bűz csapja meg az orrát. Égett hús szaga. Tesz még egy lépést, szeme szokja a sötétet. Valaki hason hever a padlón egy nagy tócsa vérben. Kicsinek tűnik, ahogy jobban megnézi, lány lehet, hiszen szoknya van rajta. Egyik lépést teszi a másik után, a döbbenet kiszorítja fejéből a félelmet. A lány borzalmas állapotban van. Haja fekete, de egészen rövid és tépettnek tűnik, ráadásul csomókban ragad a vértől. Minden ujja hegyéből vér szivárog, csuklója körben szinte húsig sebes, ahogy pedig megkerüli, megleli a szag forrását is, egyik talpa ugyanis pokolian össze van égetve. Hányingerrel küzd, miközben könnyek jelennek meg a szemében. Mögötte egy szék, a szék lábánál kötelek. Soynara rádöbben, mi történt a lánnyal, hogy kikötözték és kínozták, rádöbben, ő maga is halálos veszélyben lehet. Rémülten néz körbe, de egyik sötét sarokban sem mozdul semmi, csak a víz csöpögése hallatszik. Önkéntelenül rohanni kezd kifelé, de néhány lépés után hallja, ahogy a lány megint nyög, egész pontosan hörög, öklendezik. Amíg nézi, a lány köhögni kezd. Vért köhög ki, sok vért.
Soynara maga sem tudja, miért megy vissza, de visszamegy. Megkeresi a lány arcát, majd rögtön meg is bánja. Merő vér és szájából egyre csak szivárog. Nincs eszméleténél, szája, orra saját vérének tócsájában. Soynara elméjében egy hűvös hang összefoglalja a látottakat. ~Meg fog fulladni.~ Odalép, a lány álla alá nyúl, arrébb mozdítja, aztán a vállát nyomja arrébb. Így már levegőhöz jut. Szemügyre veszi az arcot. Fiatal lány lehet, szép arca gyűröttnek tűnik, szemei feldagadva. Soynarát elborítja a részvét. ~Segítenem kell! Idehívok valakit. De kit hívjak? Ki jönne? A katonák? Inkább megvernének megint. De ha jönnek is, mit csinálnak? Ez a lány nem gazdag, nem bizony. Be kellene kötözni, de mivel? Mi lesz, ha visszajön, aki ezt tette?~ Nem maradhat itt tovább, ezt tudja, de a lányt sem akarja már itt hagyni. Kétségbeesésében teljesen eszement ötlete támad. A lány hóna alá nyúl, megpróbálja megemelni. Alig bír mozdítani rajta és már ki is csúszik a kezéből. Ezúttal mélyebben nyúl alá és rámarkol a ruhára. Így már néhány méternyire el bírja húzni, mielőtt le kell tennie. ~Nem mehetek az utca felé, nem bizony. Még azt hiszik, én bántottam.~ Körbe szalad a házban és látja, hogy hátrafelé is nyílik ajtó. Ismerős gazos udvarok tárulnak a szeme elé és rájön, milyen közel jár saját vackához. Az eső szerencsére megint rákezdi, a környéken mindenki menedéket keres, így senki nem lesz tanúja, ahogy Soynara nyögve, lihegve rángatja maga után a másik lány testét. Szinte örökkévalóságnak tűnik az alig párszáz lépés, de végül célhoz ér. Lerogy a másik mellé és nagyon reméli, hogy még él, mert ha feleslegesen szenvedett ennyit… De a lány lélegzik és változatlanul nyögdécsel. Sebei mintha kevésbé véreznének és így, hogy hosszú percekig mosta az eső a vért róla, kicsit kevésbé iszonytató a látvány. Ahogy visszanéz arra, amerről jött, megnyugodva látja, hogy az eső másik áldásos hatásaként nem látszik nyoma annak, merre cibálta szerencsétlent.*
-Be kell kötni, de mivel? Kötszer kell. És víz. És gyógyital, igen, egy gyógyital kell! *A Piactérre kell hát mennie. Igyekszik úgy elrendezni a lány testét, hogy mindenképpen kapjon levegőt. Takarójával betakarja az immár átázott és eszméletlenül is didergő kis testet, majd kilép a házból és szaladni kezd a Piactér felé.*
A hozzászólás írója (Soynara Ceryllas) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.08.04 20:51:34