// a sosem várt ajándék //
*Ha a kosár nem nyígna tán el is siklana fölötte a figyelme. S bár a gyerek hallhatóan követel figyelmet magának, elsőre még így is azt hiszi hogy saját csomagjából jött a hang. Hiába, a hazafele út során hozzászokott kellőképpen nyűgéshez és nyafogáshoz. Mintha a rongycsomók közt meglapuló, vérmes, tejfogú fenevadak félnének vagy fáznának. Persze, az utóbbi nem valószínű. Sokkal nagyobbak már annál, hogy megviselje őket a szabad éjszaka levegője, s még be is vannak bugyolálva. Az ő bundájuk egyébként is, nagy télre van tervezve. ~ Végképp nincs okuk panaszkodni! ~ gondolja magában és elereszt egy halk, sztoikus sóhajtást. Ő maga már jócskán fázik a foszladozó köpönyegben.
Egy szó mint száz, a hang csak akkor válik gyanússá a számára, amikor a kunyhó másik oldalába került. Hegyes füleit ekkorra már félreérhetetlenül, ellentétes irányból kell ostromolja a nyüszörgő hangocska.
Megtorpan, viszzatolat fél lépésnyit a tornác sarkához mert lusta megfordulni.
Hallgatózását gyorsan cselekvésre váltja. Ám először még a csomagját kell biztonságba helyeznie. Nem szeretné ha a vadak megszöknének neki itt a hajnalnak évadján. Keresni biztos nem megy őket a ragyogó napfénybe, azt pedig végképp nem szeretné hogy egy nyárson lássa viszont a leendő vadászokat, vagy a tűzön sercegni.
Lemegy hát a pincébe, a lejáró aljába helyezi el őket, reménykedve benne, hogy a megsüppedt, törött lépcsőfokokat a bundások még nem vennék olyan könnyen mint az utat. Csak ezután tér vissza a tornácra.
A kosár láttán még nem fogja el bajsejtelem. Megesik olykor, hogy így hagynak neki "pácienst" a névtelen látogatók. Ugyan nem szereti ezt a fajta ügyintézést, jobb szeret szemtől szemben állni, még nem volt belőle hátránya... az életet védi még akkor is, ha fajtája olykor szelektíven, sajátosan fogja is fel a morális elveket. S akár mit mondanak a cinikusok, az életnek megvan az az elvitathatatlan előnye, hogy ki lehet belőle sajtolni a szívességek árát. Míg egy halottal már nem nagyon van mit kezdeni.
Fellépdel hát a tornácra, nem egészen gyanútlanul. Színezett bőr csizmái halkan koppannak a deszkákon. A kosár mellé guggol, és félrehajtja a rongyfedőjét, meg kell hagyni méretes egy darab.
Csak akkor áll meg keze a levegőben, ujjai közé csippentett szövetanyaggal amikor a gyermeket megpillantja. Nagy, sárga szemei lassan, hökkenten pislognak újra aztán megint újra.
A cetlivel még nem találja szembe magát. Bizonyára a kislány alá, mellé csúszott forgolódás közben. Későre jár, hajnalodik, ilyenkorra tisztességes kis kormosnak rég ágyban van a helye. Nem csodálja, hogy a kicsi lekókadt, hogy nem hederít a világra. Még azt sem csodálná ha az anyja eleve álmában pakolta volna fel és hozta volna ide neki. Könnyű a magyarázkodás, könnyű a búcsúzást is letudni egy ilyen húzással.
Merthogy betegnek nem látszik, ezt meg kell hogy állapítsa, miután néhány dermedt percig figyelte a hétalvót. A légzése rendesnek tűnik, sérülésnek nincsen nyoma. Legalábbis elsőre mert nem kockátat hozzáérni.
Talán fel kéne merülnie benne, hogy miért raktak gyereket a küszöbére de nyilvánvaló (szerinte) a válasz. A gyógyító értelemszerűen könyörületes a legtöbb városlakó szemében.
~No jó, kicsikém~ gondolja ~hezitálással nem fogunk itt sokra menni csak megfagyunk te is, én is.~ Bosszankodik egy kicsit az ajándékon, de koránt sem annyira mintha megtalálta volna az neki mellékelt üzenetet. Úgy mindent sötétebben látna.
Fogja a kosarat, és amilyen óvatosan csak tud, lemanőverez vele a pincébe, vigyázva hogy lehetőség szerint ne verje fel a gyermeket. A lenti, barátságos sötétben aztán először elhelyezi Sineyrát, majd a kölyköket is becipeli, végül bezárja az ajtót és begyújt az ütött-kopott gnómikus kályhába.
Csak ezután kockáztat meg a lányzóhoz merészkedni. Sejti hogy nem lesz figyelme semmi másra hogyha egyszer felébreszti.
Jobb híján az asztalra tette le. Nem étkező, mint inkább munkaasztal.
-Hé - simogatja meg a kislány arcocskáját finom de gyakorlatlan kézzel. -Ébresztő kismacska, hasadra süt a hold. - derűs, nyugodt aurával igyekszik ellensúlyozni a pillanat első sokkját. S meg kell hagyni, erőteljes, harmonikus kisugárzása van. A betegeket megnyugtatja, mert kiegyensúlyozott, higgadt, és érett... Ha megszólal, idősebbnek tűnik mint először ha a népek látják. Ha a beszélgetés, a szükég úgy hozza, hirtelen már koránt sem tűnik huszonévesnek, a partner pedig meglepődik rajta, hogy nézhette eddig csikónak? Ha felfedi valóját, feltűnik hogy hagyta rajta a kor apró, gyengéd vonásait. Homlokán, szája sarkában, vagy épp a sárga tükrök mélyén; ott, s modorában higgadás van. Szemében tűnődő fény hátán tapasztalat ült meg.*
A hozzászólás írója (Enrys Drynz) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.11.28 21:07:39