//Otthon, édes otthon - és egy vendég//
*A színjáték nem csak a korombőrű és az elf részvételével zajlik, fontos epizódszerep jut Ydrissre is, de a cselekmény főszála továbbra is Kharasshi és Pycta körül mozog.
Nem szükségesek ahhoz látható jele, hogy valaki megláthassa, ami a tisztavérű és a mélységi közt lezajlik. Szemmel nem látható harc dúl közöttük, de ez a harc nem vérre menő, sokkal inkább játék, olyan mint a szerelmesek cívódása.
A vándor elfordítja lombzöld tekintetét, amikor az apró közjáték lezajlik, magához hívja a kölyök ebet, s ha az odamegy hozzá, újra megsimogatja a kutya buksiját.
Aztán Ydrissé a szó, s a lány őszinte szavakkal vall Artheniorról. Pycta szótlan hallgatja, tekintete nyugodt és békés, nem csak hallásával, de egész valójával figyel a lányra. Nem téveszti meg a halovány mosoly, a szavak mögé csempészett talmi derű, tisztán látja maga előtt a városóriásba tévedő fiatal és tapasztalatlan Ydrisst. Fél, magányos és ijedt. Nem hibáztatja érte. Amikor Kharasshi kerül szóba, hisz ki is lehetne az a titokzatos mélységi, Pycta lombzöld íriszeit a korombőrű tekintetébe fúrja. Ydriss préda volt, amikor a városba érkezett, Kharasshi pedig a vadász, s kétség nem fér hozzá, hogy a sötételf nem hagyta futni a zsákmányt. Ennek ellenére Ydriss még mindig él, itt van és... boldognak tűnik a fenevad mellett. Valami valóban történt. A vadász beleszeretett a prédába?
Egyetlen pillanatig sem hagyja magát megzavarni attól, amit a mélységi csinál, miközben Ydriss mesél. Most nem dúvadnak látja őt, hanem egy gyermeknek, aki elvezi, ha rosszat tehet, ha tilosban járhat. Eleinte ijesztő és félelmetes volt, de mostanra talán sikerült meglátnia a vicsorgó maszk mögött az igazi valót. Ez az átkozott sötételf tényleg kötődik az elf lányhoz, s amikor meglátta, nem pusztította el, hanem a szárnyai alá vette, túlélésre tanította a maga sötét módján. Még most is játszanak egymással, macska-egér játék, ahol egyszer az egyikük, másszor a másikuk kerekedik felül.
A felismerés egyszerre félelmetes és csodálatos, két ennyire ellentétes felfogású faj, s mégis egymás mellett kötöttek ki. A sors útjai.*
- Sajnios az elkerüléssel már elkéstem, itt vagyok és nem is kívánok elmenni. De úgy érzem egy tisztességes elf is megtalálhatja a számítását ebben a sötét világban, és talán a segítség olykor onnan érkezik, ahonnan nem is sejtené az elf.
*Bár eddig újra Ydrisst figyelte, újra viszafordul Kharasshi felé, tekintetében semmi ellenséges, semmi kihívó nincs. Be kell vallania, hogy minden ellenszenve ellenére, tiszteli a korombőrűt azért, amit a lányért tett, ha tehetné, megköszönné neki, de tart tőle, hogy Kharasshi még félreértené. Így hát csendben marad. A gyűlöletesség és a fekete páncél mögött Kharasshiban ott bújik meg a jó, és Ydriss megtalálta benne és megszerette, Alarandnak semmi oka félni a lányt, ha Ydrissnek igaza van és Arthenior valóban annyira romlott, mint amilyennek mondja, akkor neki nem a becsület bajnokára van szüksége, hogy biztonságban legyen, hanem egy fekete páncélos dúvadra, aki nem fél alámerülni a fertőben és bemocskolni a kezét.*
- Van esetleg mégis bármilyen tanácsod egy ide tévedt, s maradni kívánó elfnek, ami segíthet neki túlélni?
*Kérdi mosolyogva az elf lányra pillantva. Sok dolga már nincs, ami erejéből telt, megtette, s még csak hazudnia sem kellett.*