- Erhm. Hát igen. - *Habozik megint a Pinty kapcsán. Megcsóválja fejét, súlyos, gesztenyeszín loknijai jobbra-balra ingáznak arca körül.* - Az én lelkem túl harmatos egy ilyen messziről is rossz hírnevű házhoz. Úribb lány vagyok, még ha nem is úgy fest.
*Elneveti magát a komédiázásra, de éles szemmel figyeli a mímeskedő pasast. Módfelett ügyesen kerülgeti ki a kérdéseit, és az is feltűnik a lánynak, aki egyébként tűrhetően jó emberismerő, hogy nemigen szándékszik felfedni kilétét a hősies szatyorcipelőn túlmenően. Neki aztán mindegy, olybá tűnik, most úgyis kifogytak az időből ahhoz, hogy tovább gyürmölje kérdéseivel Albunt. Hogy kiderítse, kiféle-miféle, talán több időt vesz igénybe, s talán hálásabb feladat egy korsó rubinszínű ital mellett. Addig nagylelkűen engedi szökni az áltengernagyot.
Akkurátusan visszaveszegeti a szatyrokat. Amikor az utolsót vetné át csuklóján, a szatyor rugdalni, csípni, harapni, majd visongani kezd. A lány pillanat türelmet kér mutatóujjával, másik kezével elmerül a zsákban. Sziszegve-huhogva ugrál egy darabig egyik lábáról a másikra, majd öklömnyi nagyságú, megejtő küllemű selyemmajmocskát húz elő hosszú, csíkmintás farkánál fogva a csomagok közül. Az aranyszemű, apró jószág felháborodottan visongat, apró, gyöngyfehérségű fogait csattogtatja. Utóbb a vicsorka visszanyeri egyensúlyát, és a lány sálja alá inal.*
- Neis kérdezd... - *Sóhajt Rilai, aztán mosolyogva búcsút int.*
- Na, hát örültem a szerencsének, kedves Albun. Aztán, ha legközelebb a Vashegyen jársz, ki ne hagyj a szórásból!
*Jókedvűen elintegeti a pasast, s míg ő a Pinty fele indul, a leányzó bal kanyart vesz, a sarki gyógyfűárus irányába. ~Fura egy csóka, de azt hiszem, csípem.~ morfondírozik magában egykedvűen, miközben egyik lábát a másik után pakolja a kicsiny ház felé lépdelve.*