*A gúnyolódásra csak a szemét forgatja. Hétpróbás nyelvöltögető, úgyhogy fel se veszi, hogy a szemétdomb uralkodónőjének lett kikiáltva. Elvégre mit tudhat az ő mibenlétéről és ezen belül is a világmindenség számára kiemelkedően jelentős és cseppet sem nélkülözhető mivoltáról ez a városi ficsúr? Még jó, hogy a közepesen lekicsinylő úrficska jelzővel illette, dögös borostás ábrázat ide vagy oda.
Aztán felrémlik benne, hogy lehet nem lekicsinylő vagy gunyoros a hangvétel, hanem a jámbor lélek tényleg csak egy tejillatú városi lovagocska, akibe szíjjal, fakanállal, meg liszteszsák súlyú kódexekkel nevelték bele ezt a kényszeredett udvariaskodást meg a mániákus előzékenykedést, ami azóta mélyre ivódott reflexként tér vissza-vissza mindahányszor egy úgynevezett B. J. H. -t, avagy Bajba Jutott Hölgyet észlelnek a személyes környezetükben. Rilai viselkedésétől idegen a magázás is. Egyrészt, mert veleszületetten nyílt, közvetlen szellem, és az ilyesmi formális magatartást olyan távolságtartónak, ha nem egyenesen álságosnak tartja, másrészt, mert ő pontosan az, aminek látszik: egy az egyszerű népből, nem holmi selyempárnán született úrhölgy, aki adna a társasági illemre és kellemre.*
- Pedig én előszeretettel csellengek ám erre! Nem is először, csak most elvétettem valamelyik mellékutcát! - *Maga elé mutat, az elkanyargó macskaköveken kapaszkodó egyik apró sikátorra.* - Ott egy javasasszony él. Láttam már holt madárba életet lehelni a puszta kezével, és ráolvasással.
*A másik irányba mutat.*
- Amarra van egy gyógyfüves. Olyan fűszereket árul, amikről még csak hallani sem hallottál ezen a vidéken, és mindezt töredékáron, mint ahogy a Piactéri rablók adják! Amott mellette egy ószeres, megint mellette egy szegényház, csupa nevető szemű kisgyermekkel. Tartson a környéktől, akinek félnivalója van, én már mondhatni otthonosan mozgok, ha jelenleg kissé, hm. Nem tűnt is úgy.
*Megszemléli a férfi közszemlére tett ékességét. Mármint, a Csáva névre hallgató fegyvert. Utóbb megint szuggerálja egy kicsit a pasas arcát. Aztán megrázza fejét. Nem, biztos csak összekeverte valakivel.*
- Albun. Életemben nem hallottam ezt a nevet. Hát, mindegy is. - *De azért biccent. A kéznyújtástól eltekint, sőt, mivel csavaros észjárásának köszönhetően kinézi az ilyesfajta lovagszerzetekből, hogy dühödt kézcsókolgatásba kezdenek egy ifjú hölggyel kötött friss ismeretség után, inkább cselesen zsebre vágja mindkét kezét, és lazán a kútkávához dönti szebbik felét, akár ha szándékkal futottak volna össze, s most megáll egy percre csevegni sürgős dolgai közepette. Fájós lábát szórakozottan tornáztatja beszéd közben.* - Igazán örvendek a szerencsének. Az én nevem Rilai. És hát, már mondtam az előbb, a környék nem vész. Sőt, tulajdonképpen bizalmat gerjeszteni járok ide.
*Halkan felhorkant, a lábánál sorakozó hasas szatyrokra bök.*
- Bevásárlok mindenféle csecsebecsét, pénzzé teszek néhány olyasmit, ami már nekem nem kell, ilyesmi. Elég ritkán járok ebben a városban, és ilyenkor elszalad velem a ló, most épp egy elixírárust keresek, hogy segítsen nekem eligazodni a mindenféle löttyök között. Te nem ismersz errefelé felcsert, alkimistát, vagy valakit, aki ért ehhez? Ismerős vagy tán a környéken?