*A szegénynegyed mocskos macskakövén mocskos víz csörgedezik kis patakokban, ahogy Naasier kilép a műtermének kinevezett kis házból, s miután gondosan bezárta az ajtót, zsebébe süllyeszti a kulcsot. Léptei fürgék és kecsesek, arcán mosoly árnyéka vibrál, ahogy visszafojtja kisfiút vágyát, hogy ugrándozva rohanjon, bár még maga se tudja egészen pontosan hová. Vére azonban, ami mindig hajtotta, ezúttal is megsúgja, hová kell mennie, így nem is tétovázik, bízik az ösztönbe, ami egész életében vezette, ha testvére nyomára akart bukkanni.
Arthenior csípős levegője az arcába vág, egy hirtelen, futó szélroham hátrafújja copfba kötött tincseit. Az utcán valaki kiabál, egy őr beront valamelyik házba, miközben egy másik férfi épp lehajol, hogy néhány érmét csúsztasson az alamizsnáért könyörgők markába. Naasier elgondolkodva szemléli meg az embereket, elidőzik ruháiknál, járásuk ütemén, arcuk árulkodó ráncain, szemük villanásán, miközben történeteket sző, próbálja kigondolni, mi hajthatja őket, honnan jöttek, hová tartanak. Szereti ezt csinálni, apró történetekkel szórakoztatni magát, s mikor egy érdekes szempárral akad össze tekintete, egy pillanatra lelassítja lépteit, akaratlanul is elidőzve pillantásával az idegenen.
A szemek. Azok a gyengéi. Fiatal vagy idős, nő vagy férfi, ember, elf, törpe, ork, bármi, aminek az égiek formálták. Csillagtalan éjjelek sötétsége, csillámló tengerek kékje, üde ibolya, mohos zöld vagy az esők utáni sár fakó barnája... Szereti mindet, hiszen épp olyan változatosak, mint festékes-palettája. S ha ezeknek a szemeknek a mélyén élet csillan, mosoly szikrázik, bánat vibrál vagy szenvedély tüze lobog, Naasier szívében azonnal fellángol a művész, gondolatai szárnyra kapnak, s már a műteremben várakozó vásznak egyikére álmodik újabb portrét.
De most nincs ideje szabadon engedni gondolatait, hiába akad tekintete össze egy csodálatos, mézsárga tekintettel, mely bizonyára férfiak tucatjait bűvöli vad szenvedélybe éjjelenként. Naasier úgy érezi, ez a mély, szenvedéllyel teli szempár szinte könyörög, hogy vászonra varázsolja ecsetével, halhatatlanná tegye az utókor számára.
Mégis erőt vesz csapongó gondolatain, fájó szívvel ellegyinteti magától ismeretlen múzsája képét, s hallgatva hevesen doboló vérére tovább siet. Izgalom hajtja, hogy megtalálja azt, akivel megoszthatja minden örömét és bánatát, hogy elújságolja neki a nagy hírt: Végre befejezte élete legelső, valódi megrendelését.*
A hozzászólás írója (Naasier Nephilim) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.10.04 01:02:51
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2012.10.04 12:33:31, a következő indokkal:
Múlt helyett jelenidő.