//Mint halottnak a csók//
//Az erdőben//
*A holtidéző lassan aludni látszik. A hűvös éji szellő megtörik a bokor ágain, s azok levelén, így viszonylag kellemes melegben telhet álma. És ez valóban így van, olybá tűnik, nincs semmi, ami zavarná őt, sem egy kósza nyúl, egy apró rovar, semmi, mely az égvilágon létezik.
Az Alvilágban sétál. Az Alvilágban, ahol Theroekh, az Őr kaput nyitott neki, hogy beléphessen a kénköves tüzek övezte, lávatavak tarkította, kárhozott lelkek jajveszékelésétől hangos birodalomba. Porladó kezek próbálták elkapni mindenhol, a földből kinőve, a lávazuhatagból kinyúlva, vagy egy egész, oszladozó porhüvelyként, mely hörögve sétál feléje, de mikor közelebb ér, apró pernyévé oszlik szét, pont úgy, ahogy a lávából kinyúló, földből kinövő kezek is. Mind pernyékké válnak a közelségére. Mind elporladnak a hatalmától, és lassan, de biztosan elkezdik őt félni. Mintha az Alvilág új Ura állt volna elébük, úgy tódulnak mögé, ámbár tisztes távolba, nehogy úgy járjanak, mint a többi kárhozott, viszont teljes bizalommal követik őt. Mikor már az igazi Úr palotája előtt jár, kész hadsereg gyűlik mögéje, a kárhozatra ítélt lelkek száma a százezret is megüti, mind egységesen felhördülve, láttán, hogy követettjük megtorpan, ahogy a palota elé áll.
Az Alvilág Ura előlép, hatalmas, ébenfekete, csavart szarvai, hófehér bőre, aszott, de különösen magas testével a sereg és Fängus fölé tornyosul, kezében pedig ott virít egy cirádás kasza, a legendás fegyver, a Lélekarató.
Fängus szemügyre veszi a lényt, majd fejben bólint, és térdre ereszkedik. Meghunyászkodik az istenség előtt, a lelkek a háta mögött pedig újra felhördülnek, de most meglepetésükben. Átkok százmilliói záporoznak a férfira, mint holmi halandóföldi vihar, a kezek pedig újra Fängus felé nyúlnak. És most nem féli őt senki, a kéz pedig nem válik pernyévé...*
- Mit gondoltatok?! *A lelkek felé mordul.* - Kit vártatok, egy megváltót? Aki felszabadít titeket?! Kárhozatra vagytok ítélve, ti min...
*Mondatát már nem tudja befejezni, a halott kezek mind felé nyúlnak, apró cafatokban tépik le a húst testéről, ő pedig szó nélkül tűri. A százezer dühös lélek mind rajta tölti ki dühét, mind kegyetlen fájdalmat hozva neki.
És mikor végeznek, egy kárhozott lélekkel több van a seregletben.
Lonea hideg, de mégis melengető keze ébreszti. Lassan kinyitja szemét, és a szúrós napfény csakhamar bántani is kezdik a lélektelen lélektükröket.
~ Szóval álom volt? Nem, ez annál több. Jövendőlátás. Érzem, hogy meg fog történni. ~
Mindeközben ijedt szemekkel mered gyermekére, de a rémület hamar leül arcáról, és a bokrok ágait eltakarítván tápászkodik fel, majd lép ki a friss erdei levegő éterébe.*
- Jöjj, gyermekem.
*~ Álmot láttam, melyet félő, beváltok. ~*
//Szegénynegyed//
*A felkelő nap első sugaraiban érhetnek be a városba, és kihalt, üres utcákon próbálja útját venni, hogy a lehető legkevesebb halandó lélekkel találkozhassanak. Tudja jól, milyen az élőholt az első holdtöltéjénél, az éhsége szinte csillapíthatatlan, és egy holtidézőnek minden erejét latba kell vetnie, hogy kordában tartsa azt.
Így hát kerülőutak tömkelegét jelenti az elkövetkezendő fél óra, amíg a szegények negyedébe nem érnek, de legalább sikeresen, hiszen egyetlen emberrel sem találkoztak, aki veszélyt jelentett volna önmagára. Az itt roskadozó, omlófélben lévő házakban már egy ideje senki sem lakik, a legelső a lakott ház két percnyi járásra van innen, így a negyed ezen része kellőképp elszigetelt.
Besétál az egyik házba, majd kisétál onnan. Majd egy másikba, és ezt addig ismétli, mígnem egy olyan vályogtákolmányt lel, aminek padlózatán egy kis csapóajtót lehet felfedezni. Int gyermekének, hogy jöjjön, és amint beért, felcsapja azt a kis ajtót, és leereszkedik a létraféleségen, ami keservesen ropog a súlya alatt, pedig nem valami köpcös.*
- Jöjj!
*A csapóajtó lecsapására direkt nem kéri meg, hogy lássanak valamit a sötét pincehelyiségben. Reméli, hogy nem lesz valami hatalmas terem, csupán egy apró kis gödör, kényelmetlen lenne egy óriási tárnába jutni.
Ahogy a napfény leszűrődik a létre vájatában, félig-meddig megvilágítja a pincét. Akkora, mint egy nagyobb szoba. Nagyobb, mint amilyen kell neki, de balgaság lenne újat keresni. Két oldalt összetört, lyukas hordók húzódnak, a léptek zajára pedig patkányok szaladnak szerteszét.*
- Ez lesz az otthonunk. *Fordul oda a lány felé, majd egy csókot lehel a homlokára.* - Egy ideig.