// Éjszakai séta //
*A nappali fény már órákkal ezelőtt alábukott a látóhatár szélén, s ilyenkor a város vele együtt tér nyugovóra. Jobban mondva a városnak csupán az egyik fele, mert a másik, a sötétebbik, csak ilyenkor kezd ébredezni. A főtér és környéke, de főleg a Pegazus, ilyenkor teli van élettel, buja kacagás, zene, s az éjszakai élet minden velejárója tölti be, s Meera szereti a városnak ezt az arcát. Valójában sokkal inkább kedveli ezt, mint a nappalit, mert ilyenkor másznak elő azok a férgek, akik alapesetben a betevő falattal szolgálnak neki. Tolvajok, besúgók, adott esetben gyilkosok... aljanép, akik senkinek sem hiányoznak, ha eltűnnek, s a célnak tökéletesen megfelelnek.
Meera léptei halkan koppannak a régi köveken, köpenyének csuklyáját hátrahajtja fejéről, felfedve a vérvörös hajzuhatagot, mely a fáklyák fényét visszaverve meg-megcsillan, magára vonva a figyelmet, de éppen ez a célja. Ő most egy ártatlan kislány, aki eltévedt, ez világosan látszik a megszeppent arcon, az egymást tördelő kezeken. Ruhája kifogástalan, nyilvánvalóan nemesi származású, aki talán a szülei kifejezett tiltása ellenére szökött meg hazulról, s most elveszett a szegénynegyed mocskos sikátorai között, nem találván a hazautat, egyre kétségbeesettebb, egyre rémültebb, az éjszaka pedig egyre hidegebb. Egész lénye szinte kiált azért, hogy valaki megtámadja, s neki éppen ez a célja. Mivel ő egész életében szerepeket játszik, s az meglehetősen hosszú idő, így mostanra szerzett benne némi rutint, s minden további nélkül elő tudja adni a rémült, elveszett lánykát.
Befordul egy sötét sikátorba, ahol egy ember már semmit sem látna, ő azonban tisztán ki tud venni mindent. S ha nem is látna, akkor is ott volna számára az a fajta különleges érzék, amelynek segítségével képes fogni mások érzéseit, s azok rezgéseit. Egy pillanatra megtorpan, mikor a sikátor közepe táján tart. Arckifejezése egészen megváltozik, töprengő lesz, tekintetéből is eltűnik a riadtság.
~Fájdalom. Oly sok fájdalom... De honnan?~ tekintetét végigvezeti a falakon, a köveken, de néhány rongykupacnál többet nem talál.
Végül elmosolyodik, megigazítja a haját, s immáron nem az ijedt lány, hanem az úrnő, kinek egész lénye felsőbbrendűséget, tekintélyt sugall. Ez egy újabb szerep, bár valódi énjéhez jóval, jóval közelebb áll, mint az előző, hiszen Meera valójában csakugyan úrnő, ha úgy vesszük. Ő a Kín Úrnője, a Szenvedés maga.*
-Átérzem a fájdalmadat, édesem... *gördülnek le a meggyszín ajkakról az elsuttogott szavak, betöltve a sikátor csendjét.*
-Érzem azt a rengeteg kínt és gyötrelmet, jöjj hát, mutasd magad, hadd vegyem el tőled, hadd segítsek rajtad...