//Syamara//
*Hát igen, ha akkor ellovagol a lány, amikor kezdi érezni magán a betegsége tüneteit, akkor talán nem is találkozott volna Dargallal. Hogy ez jó-e, vagy rossz-e, azt majd az idő eldönti. Dargal most mindenestre elég jól érzi magát Syamar társaságában, hiszen ez a nő szemmel láthatóan nem utasítja el őt, nem akarja meggyilkolni, kínozni, megcsonkolni, ahogy azt az ork eddig szinte összes ismerőse tette. Kivéve azt a pár zöldbőrűt, akit egy-két napig a családjának nevezhetett, aztán eltűntek. Vagy ő kóborolt el tőlük, ezt már nem tudja. Dargal igyekszik megjegyezni a nevet, de még így, hogy egy pillanattal ezelőtt is hallotta, csak a Mara maradt meg benne. Gyorsan meg is ismétli, fennhangon kimondja, hogy belevésse gyenge elméjébe.*
-Mara! *Mondja halkan, majd belenéz a lány szemébe. Kezd valamiféle olyasmit érezni iránta, mint apja iránt. Valamiféle tisztelet. Bár ez igazán alaptalan, Dargal csupán ragaszkodni akar valakihez… Bárkihez.*
-Dargal őriz Mara, míg alusz! *Bólogat hevesen, majd ki is egyenesedik, felülve pokrócán. Erős túlzás a kiegyenesedés, tekintve, hogy eredetileg is görbe háta van, de amennyire tudja, próbálja azt a látszatot kelteni, hogy ő bizony nagy, és erős, akire rábízhatja magát Symara. Mikor a lány felébred, arra lehet figyelmes, hogy az ork, fél méterről bámulja őt, miközben karmos mancsával a feje búbját vakargatja, majd előhalászik egy patkányt az erszényéből, és a lány felé nyújtja. Dargal időközben felöltözött, hiszen ruhái megszáradtak, és még arra is volt ideje, hogy egy Symarához túl közel merészkedő patkányt elkapjon az éjszaka kellős közepén. Ezt szánja reggelinek és meg szeretné osztani a lánnyal is zsákmányát.*
-Kér Mara? Dargalé a feje, lába, a többit Mara eszi! *Direkt a lánynak akarja hagyni a zsírosabb, szaftosabb részeket, hogy fel tudjon épülni betegségéből.*