// Görbe tükör //
// Pelava és Aririn és Eilnys és Kadar és Grubek és Moon, avagy mindenki, kivéve Rätest //
- Mindig csak ez az erőszak. Ezek a kétlábúak felettébb agresszívek.
*Szól egy hang a harcias hatszögtől nem is olyan távol. Eleinte az alig érkezett éjnek sötétjében semmi nem látszik, majd egy méretes vigyor rajzolódik ki előttük. Szinte gúnyos, ahogy csak ott lebeg, de nem várat sokat magára egy szem, mi a magasból hullik alá, rá érkezve, gurulva végig széles ívén, majd egy fordulóval fölébe kerül, mit másik szemgolyó követ, s az is helyére talál, a másik irányból. Sárgán izzó foltok, mik köré a semmiből enyhe izzással egy pofa is társul. A vigyor immáron kegyetlen mód feszül a macskapofa szőrös mivoltán, mely szürkés bundájára sötét minták rajzolódnak. Hamarost egy sikátorból kórosan sovány, csontos macskatest lépdel elő, csigolyái virítanak ráfeszülő bőre alól, mit a bunda se nagyon fed. Bordái is remekül kirajzolódnak, éppen csak szintén csontos farka végén van egy kis szőrcsomó. A fej közben megrázza magát, egyik tépett fülében karika, pillantása pedig a fej nélküli macskatestre téved, mely felé somfordál macskás lépteivel. A cicus hamarosan a helyére talál, egyben ül a kis közönség előtt.*
- Annyira csúnya dolog ez, mindig csak egymást bántani. Miért nem lehet békében kideríteni, hogy miért sír?
*Ekkor csapódik mindenki fülébe újra a gyermek hangja. Eddig talán észre se vették, hogy elhallgatott. Talán a macska, talán Moon, kinek csettintése tereli a figyelmet el. Mit persze most a cicus vonz magára helyette. De lényeg, hogy a síró hanghoz most több is társul. Volt ki látta homályos alakját, ám most mind megfigyelhetik, ahogy egy kicsit távolabb az utcán fut sírva egy kölyök. Fehér felső és szürke, rövid szárú nadrág van rajta, most jobban látható, nem fedi sötét árny semerről. Ríva léptető alakja hirtelen bukik fel, esve a kőre, mitől váratlan kacagni kezd, míg feláll. Majd fut tovább, immáron kacagva, míg a ház fala mögé nem ér, honnan kisvártatva újra sírás hangzik.
Amint visszanéznek, mert igencsak illendő volna visszanézni a macskára, mely talán idézője volt a jelenségnek, az nincs helyén, hol eddig ült. Aki pedig a gyermek után indulna, hamar fog megtorpanni, ugyanis az előző mély hang, mely az állattól hangzott... Amúgy is, mióta tud egy macska érthetően beszélni? Szóval, újra megszólal, immáron a magasból. Egy ablak párkányán sétál, ahogy az várható egy hozzá hasonló teremtménytől, még ha a groteszk és bizarr formája ezt kissé különössé és szokatlanná is teszi.*
- Én nem arra mennék. Inkább ott követném.
*Bök fejével Kadar felé, orra egyenest arra mutat, merről a sötételf érkezett.*
- Ő tudja, hogy merre kell menni.
*Vigyorodik újra, ahogy leül, kegyetlen, mégis mulatságos mód feszítve újra mosolyát arcára. Legalábbis láthatóan ő élvezi a dolgot. Közben a sötételf háta mögül gyermeki nevetés hallatszik. Hát mégis arra ment? De hogyan? Hiszen az előbb még teljesen más irányba futott!
A lényeg, hogy megint az a romos ház kerül eléjük, mibe egyszer befutott már a lurkó. S most újra megteszi. Bizony, láthatjátok, hogy az elhagyatott, romos, de egykor talán igen impozáns házba besiet és onnan hallani a sírást. Nem, a nevetést. Vagyis, megint sírást. Ki tudja még követni?
A nyitott ajtó tetején lépkedve jelenik meg újra a kandúr.*
- Most komolyan el kell, hogy mondjam, vagy magatoktól is tudjátok, hogy itt kell bemenni?
*Gúnyos hangon szól, majd szépen leugrik és maga is besétál, hogy eltűnjön a benti sötétségben. Meritek követni?
Ki igent felel és lép is, hogy a kaland valódi titkára fényt derítsen, szintén eltűnik a sötétségben. A sötételfek is, ők sem fognak az orruk hegyéig sem látni. Az achluofóbiások rémálma lehet ez a hely most, ahogy körbeöleli mindenki alakját a sötétség. S egy jel hallatszik, tökéletes csendet megtörő, éppen akkor, mikor senki nem szól és Pelava vértezete sem zörög. Egy olyan jel, mit páran jól ismerhetnek, s tudhatják, hogy mi követi, de idő nincs védekezésre. Az, mely rettegésben tart mindenkit, ha tudja, hogy mélység várja és a padló fából készült. A jól ismert nyikorgása a korhadt fának, majd ezt követi a hangos törés. Úgy szakad be, mintha az egészre hirtelen hatna az évtizedek súlya, mik eljárhattak a ház felett. Meglepő módon, sokáig zuhan mindenki. Nem érezni mást, csak az esés éteri, mégis rémisztő valóját. Szárnyalás a végtelenbe vagy zuhanás a végzetbe? Mindegy is, míg zuhantok, úgysem tudtok legalább egymásra fegyvert szegezni. Miért is akarnátok, mikor így is hirtelen minden megvilágosodik?
Ami pedig még megmagyarázhatatlanabbá teszi a dolgot, hogy egy szobában tértek magatokhoz. Elájultatok? Hiszen eddig zuhantatok. Mindegy is, talán nem fontos. Vagy úgyis kiderül, ahogy mindig ki szokott derülni a dolgok végén, hogy mi miért történik. Talán magyarázatot fogtok arra is kapni, hogy miért van mindenkin hirtelen egyforma ruha. Ráadásul, miért egy női ruha, mely kéken virít a férfiakon is, s rajta egy fehér kötény. Éppen csak lábatokon van saját lábbelitek, minden másnak nyoma veszett, legyen az fegyver vagy arany, ékszer vagy egyszerű felszerelése mindennapi életeteknek.
A szoba egyszerű kövekből van kirakva, a falon egy festménnyel egy férfiról, kinek igen megkapó külseje kissé beesett arccal és egy férfias szakállal alkotja a végeredményt. Ugyan csak mellkép, de így is látszik, hogy nem harcos amaz, nem szélesek a vállai, ráadásul nyaka is kissé előre irányul. Olvasni tudó, ki gyakran él ennek a művészetnek, annyi biztos. S talán nem csak a művész ecsetje az elkövető, hogy oly sápadt az arca, mikor arcszőrzete és haja a barna egy kellemes árnyalatában tetszeleg. A plafonról csillár lóg, kovácsolt vas, szép szál gyertyákkal. Egymás mellett fekszik hét kőtábla enyhe emelvényen. Ezeken fekszetek ti. Illetve, csak haton. Az egyik tábla ugyanis üres. Furcsa... Az meg még furcsább, hogy a falon, a képpel alatt, a házba befutó gyerekhez hasonlók sétálgatnak. Hogy sétálnak a falon? Erre a kérdésre, mely talán mindannyiótok fejében megfogalmazódik, választ is ad az előbbi vigyor, mely macskástul jelenik meg, az oldalsó fal alján hol egy kapu helye van, annak peremén sétálva.*
- Nézzetek egyenesen előre. Vagy ferdén. Bármelyik utat is választjátok, mindig a jó irányba kell néznetek.
*Majd eltűnik, ti pedig a falra estek. Illetve, a padlóra, mint most kiderül. Az előbb kapu, mi most már ferdén áll, ajtó nélkül, fekete-fehér kockás padlóval, mi az előbb még az alattatok lévő padló volt, az elfordult szoba fala pedig, ám mégis padlóvá avanzsált most, szemközt egy pont ugyan olyan helyezkedik. És mi van azokon túl? Tükrök! Bizony, mindkét irányba két oldalt tükör van, s szemben is, ám oldalra el lehet kanyarodni. Merre mentek vajon? Külön váltok? Vagy egyben maradtok és csapatként dolgoztok? Vagy inkább el sem indultok?*