*Lövil a sötét utcán halad, nem siet, hova siessen? Aki már majdnem meghalt, megtanulja, hogy nem kell rohanni sehova, az idő nem változik, aminek el kell jönni, az el fog jönni, és akkor úgy kell fogadni, hogy másodszor ne akarjon elpusztítani. Az éj leple alatt pontosan tudja, hogy minden lépés közelebb viszi egy újabb halálhoz, amit ismét e fog győzni. Most is egy haláltól jön, egy ügy amit el kellet intézni, valakinek útban volt eléggé valaki más, hogy fizessen érte, vagy inkább csak a haláláért. Nem volt nagy ügy, a célpont már majdnem abba belehalt, amit az ő rettenetes mosolya nyújtott neki, csak el kellett metszeni a torkát. A pénz már megkapta érte, nem sok, de egy ilyen apróságért, mint egy ember igazán nem lehet vagyonokat kérni. Az újholdas éjszakában nehezen tájékozódik, de a szeme már megszokta a sötétet, ritkán megy bárhova nappal, csak ha valamit be kell szerezni, és akkor is ügyel a csuklyájára, mert nem túl kellemes, amikor a tudatlanok rettegnek, sőt, akár fel is jelentik az őrségen, az őrök nem szeretnek hinni neki, hogy egészséges, és nem terjeszt semmit. Szerencsére, már tudja kit kell keresni, aki tudja, hogy nem fertőző. Miközben így gondolkodik, lassan elér a céljához, egy romos házhoz, ami épp úgy tönkrement mint ő, tönkrement, de mégis kitűnő állapotnak örvend, vagy legalább is lakhatónak minősíthető. Lövil belép, azonnal a szobában lévő hatalmas kőhöz sétál, az épület mennyezetéből szakadhatott le, legalább is a tetőn tátongó lyuk erre a következtetésre hajaz. A legtöbben már csak ez miatt nem jönnek be, de aki bejön, az is nehezen veheti észre a kő mögötti csapóajtót, lévén, hogy Lövil különösen ügyel arra, hogy ne legyen feltűnő, penészes rongycsomó takarja, a teremben több ilyen szemét is található, ezért Lövil igazán biztonságosnak érzi. Gyorsan lemegy a sötétbe, ügyelve, hogy visszahajtsa az ajtót. Lassan megy le a létrán, majd lent azonnal a létrától jobbra lévő láda felé nyúl, melynek a tetejére már odakészített egy fáklyát, és tűzeszközt. Nem tart sokáig, hogy láthassa a pincét, melyet már elég minimalista berendezett, amikor ideköltözött. A fáklyát a falon lévő tartóba teszi, majd a ládájából előkotor egy kis élelmet, kenyeret és sajtot eszik. Azután jöhet a pihenő, a földre dobált bőröket leteríti elterül rajtuk, a fegyvereit maga mellé teszi, majd elszundít. Álmában újra, és újra végigszenvedi a lepratábort, ahol azok akiket akkor barátnak nevezett úgy haltak meg, hogy a legtöbbet már akkor elfelejtették a kívülállók, mikor még éltek. A tábor szörnyűségei nem hagyják nyugodtan pihenni, egész éjjel forgolódik, és mocorog, de nem kel föl, már megszokta, hosszú ideje, hogy kigyógyult, de azt a kínt nem lehet felejteni.*