Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: ---       Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó       Pénzed: --- arany     
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!


Üdvözlünk!

Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.

Vissza a főoldalra!
Erdőszéli tisztás (új)
Arthenior közelében (új)
SzántóföldekTharg birtokok (új)
Füves puszta (új)
Kikötői erdőség (új)
<< Előző oldal - Mostani oldal: 97 (1921. - 1940. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>

1940. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-27 22:52:36
 ÚJ
>Karaa'to Phamentar avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 47
OOC üzenetek: 6

Játékstílus: Vakmerő

*Kara egykedvűen sétál, miközben vígan fütyörészik egy egyszerű dallamot. Nem zavartatja magát, és nem is zavarja semmi sem, legalábbis egyelőre. Élvezi, ahogy a mosdástól még mindig felfrissültnek érezheti magát, és a korábbi kis közjáték sem szegheti kedvét. Gyönyörű nap a mai, legalábbis a tündér szerint. Kedve lenne megfesteni a táj szépségét is, de sajnos se vászon nincsen nála, se ecset és festék. Az, hogy nem tud festeni, nem hátráltatná a próbálkozásban, ha lehetősége lenne most még neki is fogna. De semmi ilyesmit nem tesz, inkább csak megy, amerre az út viszi, és hagyja, hogy a szél végigsimogassa arcát. *

A hozzászólás írója (Karaa'to Phamentar) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.07.27 22:54:34

1939. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-26 21:31:45
 ÚJ
>Rilkäline Mejnk'ha avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 222
OOC üzenetek: 4

Játékstílus: Megfontolt

//Kharasshi, Rilkäline//

*Büszkén viseli szemtelenségének jutalmát, a bőr nadrágra mért csattanóst. Innen tudja, hogy célba ért a pimaszkodás. Kharasshi is tudhatja már régen, hogy a pimasz szájalás épp annyira lényének része, mint a dézsához való ragaszkodása. Ez utóbbi pedig régebben nem így volt, aki vándorol, ne ódzkodjon a portól, de talán éppen ez a nélkülözés, ami miatt, ha dézsa közelébe kerül, mártózik, amennyiszer csak tud. Lételem.
Út közben szépen haladnak a város felé, Rilkäline pedig felemás érzésekkel közelít. Még csak a szántóföldek útjain haladnak, de már nincsenek messze a várostól. Attól a várostól, ahol már annyi minden megesett vele. Most pedig, mint aki fricskát mutat, halad vissza emelt fővel. A városba, aminek a környékét is kerülte hosszú éveken át. Hiába, nem akart ide jönni, de ugyan úgy, sehol nem maradt meg. S mikor erre űzte a közeledő tél, akkor is elrabolta egy marcona.
S most éppen ez a marcona az, aki előhozakodik szüleivel. Derült égből villámcsapás. Azt sem tudja, Kharasshi honnan tudja, hogy erre élnek a szülei. Gondosan őrizgette ezt hónapokon keresztül, és ha véletlenül szóba került, akkor sem említette a helyet. Az elhangzott mondat, ott cseng köztük, jó pár megtett méteren keresztül. Talán úgy tűnik, úgy csinál, mint aki meg sem hallotta hím szavait. Pedig nagyon is. Tisztán, világosan.
Csak rágja magában töretlenül, hogy mit is mondjon.
~Nem akarom... de, talán tényleg örülnének. Igen, biztosan örülnének. Csak én belepusztulnék.~ Rágja magában töretlenül, hogy mit is mondjon erre. Egyáltalán nem gondolkodott ilyesmin sem a tél alatt, sem tavasszal. Eszébe jutottak, persze nem egyszer, de sosem akarta felbolygatni azt, ami már szépen elült. Pedig az évek alatt számtalanszor eljátszott a gondolattal, milyen volna őket úja látni.
~Újra az a szánalom az arcukon… a lopva figyelő pillantások, hogy mikor omlok össze, pedig már nem vagyok az, aki akkor. Sokkal erősebb vagyok. Már akkor is az voltam, de nem hitték el. Láttam rajtuk, hogy nem.~
Dohog magában összeszoruló torokkal, de főleg dilemmázik.
~ Most mit mondjak?~
Csak rágja magában töretlenül, és nem jut dűlőre, csak egyre mérgesíti magát, mit egy sarokba szorított vad. Látszik az ideges pillantáson, amit végül Kharasshira vet, és a nyári napsütésben megkapott, most mégis elfehéredő arcán. Kacérka is érezhet valamit, mert egyre lassabban, míg már csak lassú lépésben halad.*
- Nem vagyok biztos benne, hogy szeretném látni őket. Talán úgy hiszik, nem élek. Vagy, hogy megbolondultam, vagy vagy… *csendesedik* el sem hiszik majd, hogy én állok a küszöbön *mondja ki azt, amitől leginkább tart.
Nincs kétsége afelől, hogy Kharasshi ott várná őt, ahol megbeszélik, mégis rossz érzés, hogy eltávolodjon tőle.
Annyi év után, amit elkeringett anélkül, hogy látta volna a szüleit, talán tényleg holtnak hiszik, de valahogy ott marad a bogár a fülében. Csak egyetlen gondolat még, ami nem hagyja nyugton, s ami miatt Kharasshi mellé zárkózik fel, ha eddig ő nem fogta volna vissza Bitangot a Kacér mellé.*
- Honnan tudod, hogy itt élnek? Sosem mondtam korábban.
*Kérdezi még halkabban, talán éppen ezért olyan baljósan. Csendes, eső illatú szavak, melyek a vihar fellegeit hozzák magukkal.*

1938. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-26 21:26:45
 ÚJ
>Yowl Grehmat avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 16
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Megfontolt

*Friss gabona csapja meg az orrát. Pár lépéssel arrébb már szeme is gyönörködhet a látványban. Enyhe szellő csapkodja a különböző gabona táblákat és azok vidáman hullámoznak. Rátér a rücskös kövesútra. Kellemes a lábnak egy kicsi változás. A messziben jószágokat terelő parasztok és a szerszámaikat tisztító földművesek apró bogaraknak tűnnek csupán. Nem habozik igazán sokat. Lankás utakon halad előre és a felbukkanó falvak templom tornyait figyeli komoran. Nem egy vallásos típus. Soha nem volt az, de néha szeret betérni egy csendes helyre, ahol nyugodtan gondolkozhat és ha kell nagy ritkán még az isteneihez is tud szólni. Talán betér majd egyszer, ki tudja? Majd a sors eldönti ezt is. Na meg az idő.*


1937. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-25 20:47:00
 ÚJ
>Rasatiel Ralcaroe avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 25
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Synmira felé//

- Nem tudom mikor érkezhetnek meg, mert Alenia kisasszony betegeskedett a városba érkezésemkor, így lehetséges, hogy nem indultak még meg.
*Vállat von, mert egyrészt igazán nem érdekli, hogy elindultak-e már, másrészt két nap telt el azóta, hogy maga mögött hagyta a füstölő Artheniort, így ez idő alatt akár már el is indulhattak. De ez minden bizonnyal úgy sem derül ki, míg ők maguk is Amon Ruadhra érkeznek.*
~Természetesen nyilvánvalóan én is örülök.~
*Az, hogy Aleimord szolgálatába állt, kis mértékben feldobta olyan szempontból, hogy feltételezte a férfiról, nem kell majd neki nullahuszonnégyes felügyelet, így több szabadideje lesz. Persze élete a szolgálat, és nem is biztos, hogy csinálna mást kardforgatáson és testőrködésen kívül, mégis jobb ezt úgy csinálni, ha időnként akad idő szórakozásra is. De azért csak besorol Nairada mögé a többi testőr társaságában, és szinte kedves mosollyal jelzi a lánynak, hogy akkor a továbbiakban útitársak lesznek. Rasatiel számára mondjuk ez is munka, de lovagolni is szeret, meg valamennyire utazni is, és így, hogy nem céltalanul kell kóvályognia egy lány után, mindjárt más a gyerek fekvése. Azt viszont minden további nélkül elhatározza, hogy kifejezetten szemmel fogja tartani Nairadát, és alkalomadtán akár komolyabban is elbeszélgetni vele előző esti eltűnéséről. Hiába diszkrét bármilyen helyzetben, az igazság az, hogy az indiszkréciónál mindennél többre tartja, hogy minden szükséges információnak birtokában legyen. Így hát csak szúrós tekintettel bámulja a gebe fattyú hátát, ahogy a kisasszony odabaktat hozzá, de nem szól, csak néz. Néha még az is elég tud lenni.*

1936. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-25 17:30:54
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Úton Vadászlakra//
//Luni//

- Sokféle bátorság létezik, benned is biztos lapul valamilyen, csak esetleg még arra vár, hogy felfedezd! *válaszol kissé titokzatosan, hiszen észrevette már, hogy a dolgok, vagy személyek a legritkábban azok, aminek első ránézésre tűnnek. ~Különben is, a nyílt ellenséggel szembeszállni az egyik legkönnyebb, ennél vannak összetettebb helyzetek, ahol sokkal nehezebb bátornak lenni... ~gondolja magában szomorúan, miközben azért reméli, kicsit sikerül Lunit is meggyőznie az igazáról.*
- Az előbbi viszont annál inkább! *enged meg egy kis kacajt magának, hiszen ő se egészen ilyesmire számított, amikor útnak indult oda. Azonban reménykedik még, ha egyszer visszatérnek, akkor már békésebb körülmények fogják fogadni őket. Közben lassan elérnek a falu közelében lévő romos kövekhez, melyek mindig lenyűgözték. Bár a mágiához nem sokat ért, mindig valami különös nyugalom járta át, ha sok időt töltött a közelükben, mintha köztük járva nem eshetne semmi baja. Ahogy a velük kapcsolatos szokásokat és múltkori elmaradását meséli, nem kerüli el a figyelmét Luni félrekapott pillantása. ~Szegény! Látszik rajta, hogy alig bírja megállni, hogy ne javítson ki!~ gondolja magában mosolyogva, hiszen ismeri már annyira a lányt, hogy tudja, a szokások és szertartások, vagy bármi, aminek az istenekhez van köze, sokkal jobban érdekelje őt és nagyobb figyelmet fordítson a részletekre, amik a tökéletes kivitelezéshez szükségesek, ugyanakkor tapintatból vagy kedvességből látszólag nem akaródzik neki kijavítania őt. Már épp azon van, hogy rákérdezzen a dologra, ám szerencsére Luni megelőzi, és mégis elmondja, mit gondol igazából, miközben ő csak halványan mosollyal az ajkán hallgatja.*
- Talán igazad van... *feleli elgondolkozva, amikor Luni befejezi* Bár felmerül a kérdés, vajon bölcs dolog-e, hogy ilyen szeszélyes teremtményeknek ekkora hatalmuk van? *teszi fel a kérdést, ami eszébe jut az elhangzottak kapcsán, bár biztos benne, erre egyikük se tud igazából válaszolni, legfeljebb csak eltöprengeni rajta. Hirtelen felindulásból inkább visszafordul a kőhöz, és közel hajol hozzá.*
- Bárki is hallja ezt, kérem segítsen a kishúgomon! *mormolja félhangosan, majd még egyszer végigsimít a kövön, hátha pont ez lesz az a kivétel, ami ahhoz kell, hogy az istenek segítsenek neki. Utána azonban gyorsan távolabb lép tőle, és elindul inkább a falu felé, hiszen láthatóan Luninak sokkal komolyabb véleménye és nézetei vannak a szertartásokat illetően, és nem szeretné tovább feszíteni a húrt. A házhoz érve azonban bizakodó hangulata egy csapásra elmúlik és egy pillanatra le is dermed, Luni segítségével azonban mégis erőt vesz magát, és bekopog a házba. Az üdvözlés nagyjából olyan, amire számított, ám sajnos a húgához így sem kerül közelebb, ettől pedig elhatalmasodik rajta a tehetetlen düh érzése, ami egész a folyópartig hajtja.*
- Később... *ismétli anyja és Luni szavait* Mi van, ha akkor már késő lesz? *válaszolja komoran, ám miután felteszi a kérdést, rájön, hogy ez kissé sötétre sikerült, hisz a lány csak felvidítani akarta őt. Igyekszik inkább másra terelni a témát, remélve, hogy gondolatai is követni fogják szavait, így inkább az ételről kezd el beszélni.*
- Lehet, hogy pont fordítva van, és azért vagy kicsi és vékony, mert nem eszel sokat, nem? *ereszt meg egy mosolyt a lány felé, hisz sokat jelent neki, hogy Luni még most is ilyen figyelmes, pedig biztos őt is megviselték az átélt szörnyűségek, ám az iránta és a húga iránt érzett tapintatból igyekszik erről minél kevesebbet beszélni.*
- Remélem, igazad van! *válaszol hasonlóan bizakodó hangnemben, ám amikor az apjára terelődik a szó, megint elkomorodik kissé*
- Sajnos ebben közel sem vagyok olyan biztos... *jegyzi meg szomorúan* El tudom képzelni, hogy akkor is elmegy vadászni, mikor az egyik lánya haldoklik. Sosem volt igazán az a szerető apa. Bár nem mondta ki, éreztem, hogy sokkal jobban örült volna, ha fiai születnek. *jegyzi meg szomorúan, bele se gondolva, hogy Luninak esetleg rosszul eshet a téma. Még nem nagyon hallotta a lányt az apjáról beszélni, azon kívül, hogy ember volt, így szívesen megtudna többet is, ám most sem a hely, sem az idő nem tűnik alkalmasnak arra, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel, továbbá nem is akarja kényszeríteni, hogy olyasmiről beszéljen, amiről nem szeretne. Igyekszik inkább a lány biztató szavaira hallgatni, miközben hátradől a fűben, a tiszta eget bámulva.*
- Igazad van. Már csak egy kis idő, és újra otthon leszünk! *feleli elmerengve régi emlékein, miközben meghallja a víz felől érkező hangokat. Egy pillanatra odatekint, mi lehet a zajok forrása, nem akar azonban illetlen lenni, így marad továbbra is a hátán fekve.*
- Haha, ez aztán a jó magyarázat! *neveti el magát kicsit a női védőszellemek hallatán, ugyanis igazán tetszik neki ez a hasonlat. Hirtelen azonban meglepődve ül fel.*
- Hogy is felejthettem el! Gyere! *pattan fel, leporolva ruháját. Természetesen megvárja, míg a lány végez a mosakodással, majd ha már kész, elindul a közeli fák közé.*
- Ne félj, nem megyünk túlságosan messzire! *nyugtatja a lányt, ha esetleg ellenérzései lennének, majd néhány lépés után meg is áll egy kis tisztás szélén, ami pár fa között jött létre. A helyben azonban nem is a szabad rész az érdekes, hanem azok a bokrok, amik a tisztás túlsó szélét határolják.*
- Régen gyakran jártunk ide, itt terem a legfinomabb málna és szeder az erdőben! *magyarázza Luninak, ahogy közelebb lép a bokrokhoz, hogy megvizsgálja, mennyi gyümölcs van rajtuk* Gyere, kóstold meg te is! *biztatja a lányt, hátha ennyivel kicsit enyhíteni tud az éhségén, majd maga is keresgélni kezd pár ízletes szem után. Eszegetés közben azonban távoli lódobogás üti meg a fülét. ~Ez csak egy dolgot jelenthet...~*
- Hallottad ezt? *kérdezi* Elindultak a vadászok, most már visszamehetünk! *magyarázza, majd ha már Luni is befejezte a csipegetést, elindul visszafelé az úton, amelyen jöttek, ezúttal már egyenesen a házuk fel tartva. Odaérve anyja már a nyitott ajtóban várja őket, kiszaladva, mikor megpillantja a lányát.*
- Ó, Lauren! Azt hittem, már soha többé nem látlak téged! *zokogja könnyeit törölgetve* Féltem, hogy valami bajod esett! *folytatja, miközben többször is megöleli őt.*
- Nyugodj meg, anya, itt vagyok! Nincsen semmi baj! *igyekszik higgadt maradni, bár őt is elfogják az érzelmek, így hangja jobban remeg, mint szeretné* Hol van Mori? Mi történt vele? *teszi fel a kérdést, ami a leginkább érdekli ebben a pillanatban.*
- Fe... fent a szobájában! Nagyon rosszul van és folyton csak téged emlegetett, hogy látni akar! De most épp alszik! *kiáltja az utolsó mondatot idősebbik lánya után, aki a választ végét meg se várva berohan a házba.*
- Te biztos Lauren egyik új barátja vagy, ugye? *fordul Luni felé kissé szipogva* A nevem Trivinosta, de szólíts csak nyugodtan Trivnek! *feleli, majd megindul a ház felé, remélve, hogy Luni követi.*
- A lépcső tetején rögtön az első szoba! *ad útmutatást a lánynak, majd eltűnik a konyha irányába. A fenti szobába lépve Luni még épp láthatja, ahogy az aggódó testvér óvatosan megigazítja a takarót az alvó betegen.*
- Olyan békésnek tűnik, nem? *kérdezi kissé orrhangon, nem is próbálva leplezni, hogy pár pillanattal ezelőtt még az ő könnyei is potyogtak. Tekintetét továbbra is az alvó lányra szegezi, aki megdöbbentően hasonlít rá, mintha csak a világosabb változata lenne. Szőkésebb haj, fehér bőr, és világoszöld szemek, bár ez utóbbit csak emlékeiben látja, ahogy a csukott szemhéjakra pillant.*
- Talán jobb lenne, ha hagynánk pihenni, nem? *pillant bizonytalanul Lunira, ahogy lassan eltölti a megkönnyebbülés érzése, hogy húga még él. Szíve szerint egy pillanatra sem hagyná magára, ugyanakkor felébreszteni sem szeretné, hiszen szüksége van a pihenésre, emellett pedig anyjához is van egy-két kérdése, melyekre mindenképp választ kell kapnia. Bárhogy cselekszik is azonban, láthatóan rászorul a tanácsra, ugyanis agyát szinte képtelen gondolkodásra bírni jelen állapotában.*

1935. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-25 00:17:08
 ÚJ
>Nairada Cray'ra avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 496
OOC üzenetek: 10

Játékstílus: Megfontolt

//Synmira felé//

*Mikor odaér a többiekhez, egyből Rasa, lép hozzá, hogy megbeszéljenek pár dolgot. Ez nincs is Nairada ellenére, elvégre tegnap erre nem nagyon tudtak sort keríteni. Kicsit odébb megy a társaság többi tagjától, hogy nyugodtan tudjanak beszélni. Hallgatva a nőt furcsa érzés járja át, de nem tudná megfogalmazni, pontosan mi is. Már persze az émelygésen és a pokoli fejfájáson kívül. Tegnap este sokkal jobban izgalomba jött, mikor Aleimordról volt szó. Most is érdekli, nagyon is, de olyan... fura, mintha visszaugrott volna a kapcsolatuk egy-két hetet, legalábbis érzelmi téren. Egyelőre ezt másnaposságának tudja be, és még csak bele sem akar gondolni abba, hogy a tegnap este történteknek bármi köze is lenne ehhez.*
- Ilyen komoly a helyzet Artheniorban? Talán mégsem kéne visszamennem... Főleg ha ők is Amon Ruadhra mennek ők is.
*Fel tudja mérni épp ésszel, és nem fogja saját maga biztonságát kockáztatni. Amikor kitalálta, hogy megkeresi őket, közel sem gondolt ekkora lázadásra.*
- Köszönöm, hogy továbbította ezeket nekem, és természetesen örülnék, ha velünk tartana Synmirára.
*Másik két testőre addigra felnyergelte neki a lovát, még oda is vezetik hozzá.*
- Lapu, itt a csizmád, köszönöm!
*Még este visszabújt a saját cipőjébe.
Gyakorlott mozdulattal felhúzza magát lovára, és követi Kriyont a Synmirára vezető úton. Mögötte és Lapu mögött megy, őmögötte meg az őrei. Egyre csak az jár a fejében, vajon mennyit tudhatnak, főleg aki tegnap este érkezett, és vajon mennyire fogja ezt a jövőben diszkréten kezelni. Az is eszébe jut, hogy talán egy kisebb összeggel meg kéne vennie a hallgatását, de ha meg nem tud róla... Egyelőre csak figyeli majd a jeleket, aztán ha úgy látja, felhozza neki a témát.
Ezen kívül még elég sok minden megfordul a fejében. Aleimord, elő-előbukkanó emlékék a tegnap estéről, amik miatt teljesen elpirul és Kriyon, aki látványosan duzzogva vonul előtte. Teljesen megérti, de nem agyon tudja, mit kezdhetne vele. Végül aztán úgy dönt, ennél rosszabb már nem lehet, és lovát megsarkantyúzva előre lovagol hozzá.*
- Beszélhetnénk egy kicsit? Ketten.


1934. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-24 22:42:19
 ÚJ
>Kriyon con Althabarad avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 510
OOC üzenetek: 15

Játékstílus: Vakmerő

//Synmira felé//
//Másnap reggel//

*Az utána szóló lányra nem reagál, és nem is válaszol; duzzog. Duzzog még a tűznél is, és fel sem tűnik neki, hogy valószínűleg Lapu is. A fonnyadt almát megfelezi a lánnyal - mármint Lapuval - majd együtt lóra kapnak.*
- Induljunk.

*Gyanítja, hogy annak az elf kurafinak a samesza valamit gyaníthat, de nem az ő dolga. Az ő dolga, hogy kussoljon, tekerjen magának egy rudit, és tagadjon mindent.*
~ Baaa... kifogyott. Erre a nőre pazaroltam... ~ *pufog magában, de persze nem gondolja pazarlásnak, hiszen élete legjobb témája volt az éjjel, kétszer! Meg egyszer reggel, de arról nem kell tudnia senkinek.*

*Indulás után ő halad elől Lapuval, egyrészt mert ismeri az utat, másrészt mert nem akarja, hogy duzzogó képét mindenki láthassa, aki hátrafordul a nyeregben. Ezért aztán ő éri el a barbár királyság határát jelző folyót, meg a falut, Kalácsfalvát is.*
- Átkelünk a Réven. Az a gyorsabb, és biztosabb is. *amellett délebbre is van, így kisebb az esélye, hogy esetleg Artheniornak fordulna valaki egy kósza ötlet miatt.*

1933. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-24 15:35:38
 ÚJ
>Kharasshi D'Rake avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 848
OOC üzenetek: 4

Játékstílus: Vakmerő

//Kharasshi, Rilkäline//

*Az út nagyobb része már mögöttük van, s ahogy a maradéka fogy, a kérdés egyre inkább kikéretőzik. Nem biztos benne, hogy fel kellene hoznia a témát, hiszen a lány sem említette. Biztosan jó okkal. De valahogy mégis időszerű lenne előhozakodni vele.*
- A szüleidet nem akarnád meglátogatni, ha már a város környékén járunk? *kérdi végül.* - Ki tudja, mikor hoz erre a sors, ha a nyakunkba vesszük a világot.
*Egy kicsit bűntudata van amiatt, hogy nem pedzegette a dolgot korábban. Legalább annyit, hogy ha akar, üzenhet nekik, hogy ne aggódjanak miatta. Mégsem mondott ilyesmit. Télen sem, de még tavasszal sem. Valahogy a lány régi életének túl közel férkőzése mindig rossz érzésekkel töltötte el. Benne van a lehetőség, hogy elveszíti őt, hogy az a régi élet visszaveszi tőle. Mindazonáltal nem biztos benne, hogy a nőstényke ne küldött volna nekik levelet. Megtehette a tudta nélkül is. Néhány arany a gazdasszony kezébe, valamelyik alkalommal, amikor a tanyán voltak. Biztos járnak piacozni a városba is, még csak fáradságba se telik, hogy egy levélkét elvigyenek.
Most viszont hosszú útra készülnek. Rosszul érezné magát, ha nem adna esélyt Rilkäline-nek, hogy lássa őket, ha szeretné és rendesen elköszönjön tőlük.*
- Én majd... megvárlak ~valahol máshol~ *mondja kicsit kacskán. Nem akarja bonyolítani a helyzetet azzal, hogy a lány szülei előtt mutatkozzon. Elég sok magyarázkodást elkerülhetnek ezzel. Hogy a nőstényke mit mond nekik a történtekről, az csak az ő dolga. A kegyes hazugságoknak is megvan a szerepük a világban. Nem kárhoztatná érte.*

1932. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-22 23:23:22
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 5

Játékstílus: Szelíd

//Úton Vadászlakra//
//Lau//

*Amikor éppen nem válaszol Lau valamely kérdésére a számára mindenképpen komor igazsággal, akkor a lány megjegyzésein nevet, így beszélgetésükre leginkább az érzelmi csapongás és a kétarcúság a jellemző, de amennyire meg tudja állapítani eddigi tapasztalatai alapján, az élet maga is pontosan ilyen.
Éppen csak lelki alkat kérdése, hogy ki jut végül arra, hogy a kevés fény és vidámság mögött állandóan ott sötétlik valamiféle tragédia, vagy legalábbis a több, mint bizonytalan jövő baljós ígérete, vagy a múlt felejthetetlen árnyai, és ki az, aki éppen ellenkezőleg úgy gondolja, hogy a komor felhők felett mindig ott van a fény, és előbb-utóbb ki fog sütni a nap.
Ami őt magát illeti, bármennyire is tudja jól, hogy az utóbbi gondolkodás az egészségesebb, és hosszabb távon egyszerűbbé is teszi az életet, ha a halandó képes és hajlandó bízni az eljövendő jobb időkben, ő egyelőre teljességgel képtelen erre. Amikor elindult Arthetniorba muszáj volt hasonló gondolkodást legalább megpróbálni magára erőszakolni, a vége pedig az lett, hogy az ott őt fogadó minden kedvező előjel ellenére, végül megint egyetlen táskával a hátán menekül. Éppen csak "kincsei" szaporodtak amelyekkel elindult otthonról, de ezek a kincsek továbbra is két játéknyúl és néhány ruha, meg cipő. Szánalmas "vagyon" akkor, ha a Gazdagnegyed egykori lakóiéhoz hasonlítja őket, de még akkor is, ha odahaza gondol egy-egy családra, akik nagyobb tiszteletnek örvendhettek a többinél.
Mikor pedig eddig eljut gondolatban, szinte erőszakkal kell elszakítani ezeket a gondolatait a megint eszébe jutó Aleniáról. Egy részről, mert tartozik az igazságnak.*
- Kedves, hogy azt gondolod, hogy én is bátor vagyok, de hagyjuk ezt, kérlek! Soha életemben nem féltem annyira, mint a pincében a polc alatt lapulva, és tudom, hogyha nem vagy te, meg az a magas, szőkés barna férfi, talán még mindig ott bujkálnék abban reménykedve, hogy nem fedeznek fel. És, ha így lenne talán túl sem élem. Eljönni pedig azért jöttem otthonról, mert muszáj volt. Azért a városba, mert még mindig az tűnt a legkevésbé veszélyes helynek a világon, *horkan fel hitetlenkedve* meg olyannak, ahol egy félvért is elviselnek, mert sok van belőlük.
- Mondjuk utóbbi legalább nem bizonyult tévedésnek. *ismeri el.
Más részről azért sem tud most hosszabb ideig Aleniára gondolni, mert rajta és Lau húgán kívül akad itt még néhány dolog, ami miatt itt és most aggódnia kell.
Mindjárt itt van például a falu lakóit védelmező kő, amit Lau nem érintett meg legutóbb, most pedig helyette kétszer, és így ő is.
~ Az ilyen dolgok nem így működnek! ~ sóhajt fel magában, de azt jó mélyen, szavaival mindenesetre igyekszik rácáfolni az elsőnek eszébe ötlő gondolatokra.*
- Nem számít. Hogyha igazán erős mágia, akkor működnie kell. *mondja és próbálja ezzel nyugtatni Laut kicsit, bár az, hogy félrenéz kissé talán árulkodó lehet.
Nem szívesen hazudik, de arról győzködi magát, hogy nem is biztos, hogy hazudik.
Ami az ő falujának a hagyományait illeti, és a szertartásokat, amelyeket egészen jól ismer, mert édesanyja gyakran mellette végezte el őket, azok ugyan nagyjából rácáfolnak arra, amit az előbb mondott.
A hősök korát követően, néhány a szentnek tartott énekek közül, a hosszú századok szinte eseménytelen elfolyása alatt bizony értelmét vesztette, olyan értelemben legalábbis mindenképpen, hogy az imák, vagy varázsigék szavainak eredeti értelmét mára elfelejtették. Mégis, ennek ellenére, édesanyja és a közösség is nagy fontosságot tulajdonított neki, hogy azok a szavak, amelyeknek mára el lett felejtve az értelme, helyes sorrendben, és megfelelő, vagy legalábbis annak gondolt hangsúllyal legyenek kiejtve.
Ő már kislányként sem értette igazán, hogyan várhatják el a halandók az istenségektől, vagy a szellemektől, hogy olyan imákra és szertartásokra válaszoljanak, amelyek értelmét a halandók nagy része, de még maguk a papnők is inkább csak sejtik, minthogy értsék, de hát, aki következetességre és hideg logikára vágyik, az nyilván nem fordul a vallás és a szellemek világa felé…
Mindennek ellenére, azt, hogy a valóságban mi van odaát, van-e valami egyáltalán, mire, hogyan és miért reagálnak istenek és szellemek, pontosan hogyan is működik a mágia, csak az tudhatja biztosan, aki már halott, vagy talán még ő sem. Más részről pedig, ha ezek a titokzatos, anyagból álló természet mögött tevékenykedő erők léteznek is, nyilván ostobaság őket úgy felfogni, mint valami egyszerű, mechanikus szerkezetet, aminek, ha a bal karját húzzuk meg, akkor egészen máshogy reagál, mintha a jobbat. Éppen csak az közös, hogy mindkét esetben tudjuk, hogy mi fog történni.
Ráadásul maguk a legendák is azt tanúsítják, hogy az istenek és a szellemek, ha léteznek, legalább annyira, vagy még jobban szeszélyesek, mint maguk a halandók. Nagyon reméli hát, hogy csak az édesanyja által belé nevelt babonaság és a pontos, hagyományőrző szertartások azok, ami miatt rossz érzése van a kő miatt, a valóság pedig bonyolultabb annál, hogy ilyesmi gondot okozzon.*
- Tudod, gondolkodtam már ezen. *vallja be inkább végül mellébeszélés helyett.*
- Elvben, ha egy védelmező amulettet, vagy akár egy ilyen követ nem pont úgy használsz, ahogyan működik, akkor egyszerűen nem működik. Viszont, ha valamiben erős mágia van, benned pedig erős akarat, akkor miért ne lehetnének kivételek? Meg rengeteg mesét hallottam gyerekkoromban istenekről, szellemekről, és ők szeszélyesek. Sokszor akkor sem segítenek, amikor kellene, máskor meg váratlanul csak úgy megjelennek segíteni, akár csak azért, mert a halandó, aki segítségre szorul, valamiért tetszik nekik. Ha e mögött a kő mögött tényleg van valami titokzatos erő, ami segít, akkor talán hiba is rá úgy gondolni, mint valami szerkezetre, ami mindig kiszámítható módon működik. Ez esetben mostantól tényleg segíthet és nem számít, hogy legutóbb nem érintetted meg. És az sem baj, hogy én kétszer egy helyett, mivel én még sohasem jártam itt, szóval nekem tényleg van mit bepótolnom. *mosolyog, bár maga is tisztában van vele, hogy kissé erőltetett ez az okoskodás és gondolatmenet. Édesanyja például nyilván csak rosszallóan csóválná rá a fejét, amit jobban belegondolva Luni kissé furcsáll.
Végül is anyja eléggé rugalmas és szabadelvű volt ahhoz, hogy egy ember szeretője legyen, akiket az ő népe alig tart többre, mint az orkokat, akik alatt már tényleg csak az állatok vannak. Ahhoz azonban, hogy eltérjen szertartások szigorú és ősidők óta meghatározott rendjétől, vagy a dogmáktól és babonáktól, amiket neki is átadott, végletekig konzervatív, és így képtelen.
Sok ideje persze nincs tűnődni ezen, ami a dolgok jelen állása szerint amúgy is csak közelmúlt és távolabbi jövő, hiszen édesanyját biztosan nem láthatja majd jó ideig, Laué ellenben hirtelen előttük áll.
Kissé bátortalanul és halkan köszön neki, de hát amúgy sem hiszi, hogy vele foglalkozna most, és nem saját lányával, sejtése pedig ezúttal igazsággá is válik, bár, ami őt illeti, bizarr módon megnyugtatja, hogy egy elf nő egyáltalán tudomást vesz a jelenlétéről, és nem beszél úgy, mintha ő ott sem állna a lánya mellett. Tudja, hogy máshol nem feltétlen azok az állapotok a természetesek, amelyekhez ő hozzászokott szülőfalujában, még is egyelőre képtelen elszakadni az ott ért hatásoktól, így ezt fontosnak és valahol megnyugtatónak is érzi.
Persze, hogy azonnal és ellenvetés nélkül megfordul, követve Laut vissza a patak partjáig.*
- Nálunk is nagyjából ez volt a felfogás. *jegyzi meg arra, amit Lau az apjáról mesél. Szavait nyugtatásnak szánja, akár a korábbiakat, de nem tudja, hogy van-e bármi értelmük. Nem biztos benne, hogy bármennyire kedves és megnyugtató szavakat duruzsolnak is a fülébe, ő képes lenne megnyugodni most.*
- Viszont… édesanyád nem zavart el, csak kérte, hogy menjünk vissza kicsit később. *próbálja ezúttal kivételesen ő megfogni az élet fényesebb oldalát. Ha tényleg nagy a baj, elég lesz Launak majd akkor szomorúnak és idegesnek lennie, de addig… bármennyire nehéz is, és ő bármennyire is megérti, hogy nem megy egyszerűen, tényleg nem ártana kicsit megnyugodnia.
Meghatja mindenesetre, hogy az elf lánynak még ilyen körülmények között is van lelke és ideje aggódni érte, és megint csak arra tud gondolni, hogy bár korábban találkozott volna olyan lánnyal, mint ő. Ha csak egy lett volna a faluban édesanyján kívül, aki legalább kicsit hasonlít rá, nyilván teljesen más lett volna a gyerekkora és az élete.*
- Nyugodj meg, kibírom, semmi gond. *mosolyog. Az ő gyomra ugyan nem korog hangosan, de az tény, hogy már tényleg nagyon éhes. Ugyanakkor eddig sem törődött ezzel, és biztos volt benne, hogyha megérkeznek akkor az első, ami következni fog az vagy valami nagy veszekedés és tragédia, vagy, ha az istenek kegyesek, akkor nagy összeborulás. Bármelyik legyen is, biztos senki sem fog közben arra gondolni jó ideig, hogy enni kéne, így igazság szerint lélekben már rég felkészítette magát arra, hogy egy darabig még nem fog enni semmit, főleg semmilyen olyan ételt, amiket a gyümölcsökkel ellentétben legalább tényleg szeret. Mégis, túl eleven még az emléke a fosztogatók elől való bujkálásnak és a csontjaiig hatoló, hideg halálfélelemnek ahhoz, hogy ne tudja még ezt is értékelni. Legalább érezhet valamit a teste, és nem egyszerűen hideg, mozdulatlan és halott.
Valami hasonlót meg is próbál szavakba önteni, amikor újra megszólal.*
- Valahogy amúgy sem számítottam rá, hogy az étel lesz az első, ha megérkezünk hozzátok. És különben is, van előnye is annak, ha kicsi vagy, és vékony. Sose voltam nagyétkű. Vacsorázni is inkább mindig csak a hangulat miatt vacsoráztam. Jó volt hosszan szalonnát és hagymát sütögetni a tűzrakó mellett, és élvezni, ahogy szép lassan besötétedik. *kalandozik el kicsit, mielőtt még végül észbe kapna, és vissza nem térne a jelenbe.*
- De tényleg nem baj! Még mindig ihatunk ebből a patakból, ami elnyomja az éhséget, és szedhetek, vagy szedhetünk akár egy kis gyümölcsöt is, ha te nagyon éhes vagy. *próbálja megtalálni a lehetőséget a parton való várakozásban.
Amíg az elf lány válaszát várja, addig is felhajtja térdig a ruháját, mivel úgy gondolja, hogy inkább teste legyen koszos, mint maga a ruha, majd a földre térdelve nem csak iszik, hanem megmossa az arcát, mintha kicsit a fejében kavargó gondolatokat is megtisztíthatná ezzel.*
- Tudom, hogy nehéz most, de próbálj megnyugodni kicsit! *javasolja kis szünet után, gyengéd hangon ismét.*
- Te sem egészen így képzelted el az első napjaidat Artheniorban, és én sem. Elég sok mindenen mentünk keresztül, majdnem meghaltunk, bujkálni kellett, menekülni, utána pedig csak nyugtalanul tudtunk aludni egy kényelmetlen szekéren. *sorolja, de csak azért, hogy következő szavait alátámassza a történtek felelevenítésével, amelyek amúgy is túl eleven emlékek még, ráadásul amúgy sem hiszi, hogy baj lenne a lány a másik lány emlékezetével.*
- Hátha… tényleg csak egy rossz és zaklatott álom volt az egész, amiért most itt vagyunk. Nagyon remélem. Ennyi minden után viszont nem is lenne csoda.
- De emellett szól az is szerintem, hogy apád elmegy vadászni. *teszi hozzá újabb kis hallgatás után.*
- Ha komoly baj lenne otthon, biztos nem menne sehová. *próbálja a lány mellett egyben magát is meggyőzni és megnyugtatni ezzel. Végtére is nem láthat elfek lelkébe, főleg nem akkor, ha azok számára teljesen ismeretlenek, és még futó benyomást is csak Lau és az édesanyja szavaiból szerezhetett róluk.
A vadászat náluk is mindennapi tevékenység volt, létfenntartó tevékenység, ugyanakkor dicsőség és a társadalmi rang forrása is. Lau apja biztosan az a fajta, akit otthon diplomatikusan úgy jellemeznek, hogy nehéz természetű elf, avagy nem könnyű jóban lenni vele, mégsem képes elképzelni, hogy egy szülő annyira lelketlen legyen, hogy akkor induljon vadászni, amikor egyik lánya haldoklik éppen, vagy esetleg rosszabbul van, mint eddig volt.
Nagyon reméli persze, hogy ezekkel a szavaival nem ment túl messzire, és nem éri el velük éppen az ellenkező hatást. Végtére is nem azért jött idáig a lánnyal, hogy terhére legyen neki.*
- És gondolj arra, hogy mennyit jöttünk idáig! Most már tényleg sokkal kevesebbet kell várni itt, mint amekkora út mögöttünk van. És legalább víz mellett vagyunk. *próbálja megint kivételesen a jó oldalát szemlélni a helyzetnek. Talán ezért van most itt, legalábbis szeretné azt hinni, hogy tényleg segítség, és pont ő kell ahhoz, hogy Laut ne temesse maga alá az aggodalommal kevert, düh a várakozás természetes kibírhatatlanságával együtt.
És hát nem is véletlenül emlegette a vizet. Náluk otthon minden pataknak külön védőszelleme van, akit leginkább nőneműnek képzelnek, ezzel magyarázva örök csábítását. Most is úgy érzi, mintha bőrét szó szerint csábítaná a hűs patak. Még sem ezek azok a pillanatok bármennyi idejük is van még, hogy teljesen nekivetkőzzön és megfürödjön. Táskáját leveszi, és csizmáját mégis ledobja, majd arcát megmossa újra, ahogyan kezeit, nyakát, füleit, és ameddig felhajtott ruhája engedi a lábait is.*
- Ne haragudj, de nehéz ellenállni ennek. *mosolyog kicsit szégyellősen, és egyúttal megint ő az, aki a korábbi komor témákról igyekszik Lau figyelmét elterelni.*
- Otthon úgy tartják, hogy a források, patakok, tavak, meg folyók védőszellemei szinte kivétel nélkül nők. Ezért nem lehet ellenállni a víz csábításának. soha *meséli.*
- Bár lány vagyok, nekem tényleg nem megy. *jegyzi meg nevetve, bár túl hosszan és vidáman azért nem nevet, hogyha Lau esetleg már korábbi szavait sem vette volna jó néven, akkor ne kezdje most el még jobban idegesíteni őt a fecsegésével, meg azzal, hogy történjen bármi, az ő gondolatai végül is valamiért mégis mindig hazatérnek, annak ellenére is, hogy minden isteni és halandó számítás szerint bárhol máshol szebb és boldogabb élete lehet, mint odahaza valaha is volt, vagy lehetett volna.*



1931. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-21 20:42:13
 ÚJ
>Aldelran Wi Lealas avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 13
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Megfontolt

//Kikötő felé haladtomban//

*Aldelran nem jó emberismerő, hanem csak tippel. Ez olyan szerencsejáték féleség: ha bejön, akkor nyer, ha nem jön be, akkor veszít. Most úgy tűnik, felettébb mázlis napja van, reméli, hogy ez a Kikötőben nem fordul meg.*
- Inkább csak sajnáltatom magamat.
*Az egész mondat ennél nagyobb hazugság már nem is lehetne, de hát mégis hogyan mondja el egy idegennek, hogy élvezi a szenvedés látványát? Annyi sütivalója azért még neki is van, hogy ehhez hasonló dolgokat nem célszerű kiejteni egy olyan koromfekete szájon, mint az övé.*
- Most inkább sült kacsát ennék otthon, miközben egy csinos nő ügyel arra, hogy újratöltse a borospoharamat.
*Ez a része nem olyan nagy hazugság, ezt bizony tényleg el tudná viselni.*
- Az ittet nem a tisztáson értettem, hanem úgy általánosságban a városban.
*Mert ugye pergamenen a Tisztás még a város része. Igaz, hogy azt még rég elhagyták.*
- Aldelran Wi Lealas a becsületes nevem.
*A mélységi nem olyan nyálasan mutatkozik be, mint az ember, hasonlókból túl sokat tapasztalt odahaza, lassan hányingere lesz az ilyen modortól. Felesleges körülményeskedés.*
- Vagy rántva.
*Mondja egy apró sóhajjal, mikor a lova halálnemét beszélik ki. Hűséges állat volt, kedvelte. Persze pótolható is, így annyira mégsem fáj a szíve.*

1930. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-21 15:23:20
 ÚJ
>Cha'yss Cano Caldorcor avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 850
OOC üzenetek: 15

Játékstílus: Vakmerő

//Kikötő felé haladtomban//

*Ha követi a mélységi, ha nem, akkor is tovább indul a kikötő felé, s akkor sem diktál gyorsabb iramot, ha a kormos nem követi. Van ideje és amúgy sem szeret sietni. A sietség a szolgák erénye legyen, olyasféle pórias cselekedet, amit valódi uraknak nem sajátja.
A szántóföldek unott monotóniája szótlanságra kárhoztatja, nincs semmi érdekes egy sor termőföldben vagy parcellában, persze tudja, ha a paraszt éhezik a földön, az urak éhen halnak. Vagy felkötik őket, mint most Artheniorban. Valaki nagyon elrontott valamit, ha a pórok ennyire fellázadtak, ám ettől még nincs joguk porba tiporni maguk előtt mindent. Lám, a birkák is képesek nagy tömegben, feldühödve eltaposni az eléjük kerülő farkasokat. Szomorú következmény, de talán az új nemesség okosabb lesz és idejében pórázt vet a nincstelenek nyakára.
Magányosan vagy a mélységivel szeli át a szántóföldeket elválasztó utat, s a távolban már feltűnnek a kikötői erdőség katonás rendben strázsáló fái. Cha'yss unottan sóhajt, hosszabb az út, mind gondolta, s valóban kezd megéhezni, de reményei szerint még az alkony beállta előtt sikerül elérniük a kikötőt. Mielőtt beérnének az erdőbe, komótosan leakasztja a nyeregkápáról a számszeríjat és tűzkész állapotba hozza, majd egy kurta acélvesszőt illeszt a helyére, hisz anélkül nem veszélyesebb, mint egy bot.*
- Jobb félni, mint megijedni. *Mondja félmosollyal vagy lovának vagy a mélységinek.*

1929. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-20 17:40:10
 ÚJ
>Ortas Hroops avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Vakmerő

*Egy rövid idő után lassan feláll. Nem törődik nadrágjára tapadt földszemcsékkel. A föld adta, s ő is veszi el. Világ a világ, s mindenhol ugyanaz. Ugyanaz az élet, ugyanaz a halál. Ortas tudja, nagyon jól tudja, s nincs meglepve semmin. Igazából nagyon régen lepődött már meg olyan jól és ízesen. Ezért inkább csak áll, majd továbbáll, de nem a város felé, ott már volt eleget. A természet hangja hívja, ezúttal a szántóföldek felé indul el. Sokáig nem kell gyalogolnia, mert hamarosan kiér a tisztást övező fák sűrűjéből, s immár ismét gondozott és művelt területek mellett visz el az útja. Kevesebb a dolgozó, mint korábban, ezt hamar megállapítja. Talán a városban, talán innen is el, de a szántóföldek hatalmas területei majdhogynem gazdátlanul fekszenek az égszínkék égbolt alatt. Nem zavarja meg sétáját senki és semmi, ugyanis most sem siet. Kedve nem változott, érdeklődése sem. Rója tovább céltalan útját, hogy céljára leljen. Akármilyen célra, mi egy kicsit kimozdítja a jelenlegi állapotából. Bár ezzel sincs semmi baja, ami azt illeti még tetszik is neki.*
- Árnyékban járó merre jársz, hol pusztulás, ott a helyed. Árnyékban járó, hol találsz, ott kezed emeled. Árnyékban járó üdvözlésre kezed ne emeld, rég nem várod már a köszöntést. *A halk dalocska könnyen jön a szájára, mint mindig. Jól illik egy kósza sétájához.*

1928. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-20 00:46:15
 ÚJ
>Grawok Hifeti [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 241
OOC üzenetek: 14

Játékstílus: Megfontolt


//A város felé//

* A fák közül kiérve már mondanám, hogy békésebb az útja, de mivel eddig sem történt vele a tengerparttól semmi különös, hát nehéz lenne megindokolni, hogy mitől vált utazása nyugodtabbá.
Leginkább semmitől, de ez a Semmi határozottan megnyugtatóan telepedett Grawok Hifeti lelkére. Legelésző nyájak, arany színben sárgálló búzamezők, leszüretelt vagy még érő félben lévő gyümölcsösök mellett halad el.
Amerre jár, felnéznek rá az emberek. Nem azért, mert mélységi és félni meg tisztelni kellene őket. Csak egy paripán ülve nézi le a pórnépet.
A szántóföldek dolgos kezek által készülnek a közel már csak pár hatnyira lévő aratásra. A zsoldos saját szemével győződhet meg róla, hogy a jósok igazat mondtak. Bőséges lesz ez az esztendő.
Ez az információ nem biztos, hogy olyan sokat jövedelmező számára, de képes még ezen is -unalmában- elmerengeni.*
~ Jobb lesz odafigyelni a vidékre. Lassan talán helyre áll a rend és az ittenieknek lesz pénzük. Nem csak földművesek vannak. Jó pár kufár hasznot akar majd húzni belőlük és róluk is le lehet egy kis védelem megfizetésénél pár száz aranyat gombolni.
De persze ez attól is függ, hogy milyen a helyzet. Ha úgy tárgyaluk, mint a tündérrel, akit az erdő közepén... jó, már majdnem az őt oltalmazó mágus akadémiánál kérdezett rá, nyilván magasabb összeget ki lehet bárkiből varázsolni.
De hát nem csak a kardhoz kell értenie egy testőrnek! Magára vessen, aki nem ismeri a szakma ezen fogásait.~
* Ahogy ilyesmik kavarognak a fejében, már majdnem elérte az erdőszéli tisztást. És ez azt jelenti, hogy hamarosan láthatja vagy Azmorient vagy rátelepedhet valaki más társaságára, hogy hátha a holnapi indulásig még valami lesz.*

1927. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-19 23:41:16
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Úton Vadászlakra//
//Luni//

- Igen, mindenképp! *bólogat lelkesen Luni szavaira, örülve, hogy a lány is szívesen menne a tengerhez. ~Talán majd egyszer, ha már békésebb lesz minden... ~gondolja magában, remélve, hogy nemsokára csak a tenger hullámzásával kell majd foglalkoznia, és nem az érzelmeiével. Az elképzelés furcsa mód megnyugtatóan hat rá, és baljós álma óta talán most először érzi kicsit reményteljesebbnek magát. ~Bár lehet, ez csak azért van, mert nemsokára végre hazaérünk és láthatom Morit!~ gondolja magában, és kicsit meg is szaporázza lépteit, ahogy a lányt hallgatja*
- Ó, vándorzenész? Imádom a zenészeket és a zenét, bár be kell valljam, kicsit sem értek hozzá és állítólag a hangom is borzalmas! De ez nem szokott zavarni az éneklésben! *neveti el magát kicsit. Jó hangulata azonban nem tart sokáig, Luni története hallatán újra szomorúság fogja el, ám ez az érzés most az aggódás helyett sajnálattal keveredik, és egy kis tehetetlen dühvel, mely az igazságtalanságok kapcsán mindig elfogja.*
- Akárki hibája volt is, akkor sem helyes, hogy neked egyedül kell bűnhődnöd miatta! *ad hangot dühének és csalódottságának, hogy hiába minden szertartás, a lánynak akkor is el kellett jönnie szülőfalujából. Egy pillanatig habozik, vajon feltegye-e a kérdést, anyja miért nem tartott vele, amikor elküldték onnan, de nem akar tapintatlan lenni, vagy kényes kérdéseket feltenni. ~Biztos megvolt rá az okuk...~ gondolja magában, miközben inkább tovább hallgatja Lunit, akinek a szavai nagyon meglepik. ~Tényleg ezt gondolja rólam?~ teszi fel magának a kérdést, miközben ezúttal már örömkönnyek gyűlnek a szemében, ám ruhája ujjával igyekszik gyorsan letörölni őket, míg Luni nem néz oda*
- De hiszen már most is az vagy! *igyekszik más szemszögből rávilágítani a dolgokra, mint ahogy a lány látja őket* Bátor vagy, hisz egyedül eljöttél otthonról, és elmentél a városba, idegenek közé! *~Még ha nem is teljesen önszántából indult el ezen az úton...~ teszi hozzá gondolatban* És azt hiszem, kellő mértékben a talpadra is estél, hiszen sikerült épségben kijutnod egy lázadó tömeggel teli házból és városból! *folytatja tovább, remélve, hogy ezzel sikerül kicsit jobb kedvre derítenie a lányt, hiszen ha Luni még nem is látja, ő már észrevette, hogy mindkét tulajdonság ott van benne, és ez a kellő pillanatokban meg is mutatkozik. ~Csak megfelelő körülmények kellenek hozzá...~gondolja magában, elképzelve, mennyire más lett volna az életük, ha ugyanabba a faluba születnek. ~Kár, hogy nem így történt...~ szomorodik el picit, ahogy a lányra pillant*
- Köszönöm, hogy elmondtad nekem! *válaszol őszintén, Luni szemébe nézve, majd inkább könnyedebb vizekre terelve a beszélgetést, a faluról és a hídról kezd mesélni.*
- Igazából elég csak egyszer végigsimítani... *jegyzi meg inkább csak magának* Sajnos a legutóbb nem volt rá időm, és azóta csak borzasztó dolgok történtek, szóval gondoltam, most bepótlom az elmaradt érintést is. *fejti ki, miért is cselekedett úgy, ahogy, majd érdeklődve hallgatja Luni elképzelését a kőbe vésett jelekről*
- Ismerősek? *ismétli meg tűnődve* Nahát, ez tényleg érdekes! Talán lehet, hogy ugyanazok alapították a két falut. Vándorok, akiknek egy része itt telepedett le, egy másik részük meg továbbállt, új területeket felfedezni! *lelkesedik, elképzelve, hogy akár valami nagyon-nagyon távoli rokoni kapcsolat is lehet köztük, mely több ezer évre nyúlik vissza.*
- De igazad van, talán tényleg az istenekhez van köze... *gondolkodik el az ötleten, bár ezen a ponton lelkesedése kissé alábbhagy, hiszen sohasem rajongott igazán az istenekért. ~Ha tényleg léteznének és törődnének az itt lévőkkel, nem hagynák, hogy ennyi szenvedés legyen a világban!~ gondolja dühösen, ahogy Mori, majd Luni jut az eszébe. Az út hátralévő része nagyrészt csöndben telik, csak néha szólal meg az útiránnyal kapcsolatban, hisz gondolatai egészen más irányban járnak, már előre rettegve az újbóli találkozástól. A korábbi otthonához érve annyira hatalmasába keríti a félelem, hogy szinte kővé dermed az ajtó előtt állva.*
- Igazad van, persze... *feleli, szinte oda sem figyelve, az elhangzott szavakra, hiszen az értelmüket sem fogja fel teljesen. A kézszorítás azonban megteszi a hatását, ő is visszaszorítja a lány kezét, majd gyorsan végigsimít haján és ruháján, hogy a lehetőségeihez mérten viszonylag vállalhatóan nézzen ki, aztán az utolsó pár lépést szinte egy levegővétellel megtéve az ajtóhoz lép, és bekopog rajta. Míg a válaszra vár, ujjait egymást váltogatva szorítja ökölbe, majd nyújtja ki, feszültsége egyértelmű jeleként. Pár pillanat múlva végül motozás hallatszik a túlsó oldalon, és nyílik a zár. A nyitott ajtóban édesanyja áll, majdnem pont úgy nézve ki, mint ahogy az emlékeiben élt. Termetre kicsit alacsonyabb nála, haja ugyanolyan hullámos, mint az övé, ám teljesen ősz, szeme a zöld és a barna különösen szép keveréke, amit mindig is irigyelt tőle. Arcán azonban a korábbinál is mélyebb ráncok jelentek meg, melyeket egyértelmű bizonyítéknak vesz arra, hogy legrosszabb sejtelmei igazak a húga állapotát illetően*
- Anya, visszajöttem! *közli félszegen, halványan elmosolyodva, miközben valami üdvözlésfélére vár. Anyja azonban úgy tűnik, teljesen lemerevedett, se mozdulni, se szólni nem bír. Csak akkor rázkódik össze, mikor egy mély hang kiált ki a ház belsejéből*
- Ki az, drágám? *hallja meg apja hangját, miközben kezdeti öröme végleg elpárolog, és úgy elfehéredik, akár csak az anyja*
- Csak pár suhanc, már el is szaladtak! *kiált vissza az anyja, miközben szemeit továbbra is rég látott lányára szegezi, majd fojtott hangon folytatja*
- Gyertek vissza később! Nemsokára elmennek vadászni, több napig is odalesz! *suttogja, majd rájuk csukja az ajtót.*
- Ezt nem hiszem el! Egyszerűen nem hiszem el! *mondja színtelen hangon, ahogy sarkon fordulva öles léptekkel elindul arra, amerről jöttek, pillanatnyilag azzal sem törődve, hogy Luni képes-e tartani vele a lépést. A folyó fele tart, és végül a hídtól kicsit feljebb állapodik meg, ahol már talán nem veszi észre senki, aki a falu felé tart. A partra érve aztán tehetetlenül huppan le a kemény földre, majd a keze ügyébe kerülő kavicsokat kezdi el a vízbe dobálni, így próbálva levezetni feszültségét*
- Ezt nem hiszem el! Az anyám csak úgy egyszerűen elzavar! Az apám meg elmegy vadászni, miközben az egyik lánya lehet, hogy haldoklik! *bosszankodik magában, bár a kettő közül legalább anyját meg tudja érteni valamennyire. Ha logikusan nézi a dolgokat, be kell ismernie, talán mindannyiuknak jobb, ha ő és az apja nem tartózkodnak egy helyiségben. Ugyanakkor álmában se gondolta, hogy apja képes lenne magára hagyni a családját egy ilyen helyzetben*
- Mindig is félt tőle egy kicsit, éreztem! *puffog magában, bele se gondolva, hogy Luninak talán nem egyértelmű, hogy anyjáról beszél* Persze tettleg sose bántotta, de a felfogása... és hogy képes most is vadászni menni... *vált át hirtelen apjára* Mikor a többi vadász közt volt, mindig azt mondogatta: Egy férfiembernek ölnie kell, ezt diktálja a természetes ösztöne! Addig örüljön mindenki, amíg ezt állatok éli ki! De hogy most is elmenjen? Hát kicsit sem aggódik a lányáért? *motyog inkább magának, mint Luninak, és csak ezután jut eszébe, hogy körbenézzen, hol van a lány, remélve, hogy tudta őt követni. Keresés közben vesz egy mély levegőt, hogy megnyugodjon.*
- Ne haragudj! *szólal meg végül, mikor megpillantja* Azt hiszem, számítanom kellett volna rá, hogy ez lesz! Anya sose mert ellentmondani apának, ő pedig biztos vagyok benne, hogy megparancsolta, ne álljon szóba velem... talán még szerencsések is vagyunk, hogy ma elmegy, így tényleg egyszerűbb lesz mindenkinek. Addig meg nem tehetünk mást, mint várunk! *dobja be az utolsó kartávolságon belül lévő kavicsot a vízbe, amit még ültében elér, szomorúan gondolva bele, hogy ő se mert, és még most sem igazán mer kiállni az apjával szemben, ennek is köszönhető, hogy gyáva módra elfutott inkább. ~Mégsem vagyok olyan bátor, mint azt Luni hiszi~ döbben rá csalódottan az igazságra*
- Sajnálom! Már biztos nagyon éhes lehetsz... *jegyzi meg, hiszen az ő gyomra is egyre nagyobbakat kordul* Általában ebéd után szoktak elmenni, szóval már tényleg nemsokára. És ha minden jól megy, még akad nekünk egy kis maradék! *mosolyodik el végre halványan, ahogy rádöbben, mennyire is hiányzott neki anyja főztje, amit még mindig a legjobbnak tart, amit valaha is kóstolt*
- Addig pedig itt ülünk és várunk! *sóhajt keserűen, miután kiadta minden dühét. Ültében felhúzza a lábait, kezeivel átkarolja őket, állát pedig térdein nyugtatja. Nem tud mit kezdeni magával, de már gondolni sem akar semmire, csak nézi a folyót, és hagyja, hogy a hullámok az ő gondolatait is elsodorják, messzire innen.*

1926. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-18 23:34:24
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 5

Játékstílus: Szelíd

//Úton Vadászlakra//
//Lau//

*Szégyelli magát, mégis mosolyogva hallgatja Laut, amikor felveti neki, hogy csinálhatnak valami tényleg nagy őrültséget együtt, amint kissé nyugalmasabb idők jönnek. Ami őt illeti a világért sem volt a célja, hogy a tegnapi nap után újabb kalandokba keverje, és veszélyek közé vesse bele magát, ezúttal ráadásul önként, mégis nehezére esik az, hogy a másik lányt hallgatva ne jöjjön meg a kedve felmászni valami nagyon magas épület tetejére, vagy megnézni magának a tengert, ahogyan arról már korábban is álmodott.*
- Jól hangzik. A tengerhez egyszer tényleg mindenképpen el kell menni. *ért egyet kicsit fáradt, de azért mégiscsak határozott és már-már vidám mosollyal, és, ha már itt tartanak, igyekszik ő is kissé könnyedebb témákra terelni ezt a beszélgetést, amely ezúttal is az ő hibájából komorodott el. Mégis, képtelen volt nem elmondani az igazat.
Egy részről pontosan tudja, hogy Lau érdeklődése az ő múltja iránt őszinte és minden érdektől mentes. Ráadásul ők ketten, - mint erre nagyon hamar rájött, amint megismerte őt, - hasonlítanak is egymásra annyiban, hogy egyikük sem a nemesek között nőtt fel egy olyan burokban, ami egészen tegnapig védelmezte őket a valóságtól.
Nagyon kedveli Aleniát és Nairadát is, és nem ők tehetnek róla, hogy a jelenlétükben kissé feszélyezve érezte magát, annyira más helyről, és más körülmények közül származnak ők hárman.
Velük ellentétben Lau hasonlóan hozzá egy kis faluból érkezett Artheniorba, és ugyanazzal a reménnyel, mint néhány nappal korábban ő, hogy új életet kezdhet. Más kérdés, hogy az istenek, avagy a "történelem" ezt máshogy gondolták, és a tudomásukra hozták, hogy hozzájuk hasonló naiv reménykedőkre más, nyugalmasabb korokkal ellentétben, bizonytalan ideig és egyelőre nem sok szükség van a városban.*
- Találkoztam egyszer egy lánnyal azon a lagzin, ahová anya elhozott, ide a környékre. Vándorzenész volt, aki sokfelé utazott, én pedig pont azt kérdeztem tőle, hogy mi az a hely, ami eddig neki a legjobban tetszett azok közül, amiket a világból látott. Azt mondta, hogy a tenger, és, hogy oda egyszer mindenképpen el kell mennem, ha valami igazán szépet szeretnék látni, én pedig megígértem neki, hogy egyszer tényleg majd mindenképpen elmegyek oda. *emlékszik vissza, de ezúttal szomorúság nélkül. Végül is az a vidám sziritáni lagzi, ahol Zarával találkozott, és ajándékba kapta tőle a babát, amit a lányról Zarának nevezett el, élete legkedvesebb emlékei közé tartozik.
A pillanatnyi enyhe felvidulás ugyanakkor nem változtat a szégyenen, amit érez.
Bármennyire is szeretett volna őszintén válaszolni Launak, nem lett volna szabad szegény lányra pont most ráönteni azt, hogy mennyire szomorú dolgok történtek vele otthon. Nyilván létezett volna erre sokkal alkalmasabb időpont is, mint most, hogy a neki a húgáért kell aggódnia.
Az ezek után következő szavakért, és azért, hogy Lau megsimogatja a haját mégis mérhetetlenül hálás. Éppen csak a könnyei hozzák nagyon zavarba, amellett, hogy mégis meghatják, hogy képes ennyire együtt érezni vele. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy mondani kell valamit, ami eltünteti ezeket a könnyeket, amelyek minden bizonnyal az ő hibája miatt hagyták el a lány szemeit most.*
- Kedves, hogy ezt mondod, de az én hibám is volt, még ha szerintem sem főleg az enyém. *ismeri el elsőnek, hogy minél hamarabb hanyagolhassák ezt a témát. Bármennyire is szomorú, és bármennyire is nehéz volt, ő már beletörődött abba is, hogy nem csak ártatlan áldozat, és abba is, hogy szertartások és anyja könyörgése és megalázkodása ide, vagy oda, egyelőre nem mehet haza.*
- Anya nem erre nevelt. Jobban kellett volna uralkodni magamon, és kész. A szertartást pedig, ami segít, már elvégezték. De ez a csak a földet szentelte újra, nem a bűnömet tette semmivé. Ha mindketten elkövetünk mindent, akkor talán maradhattam volna. De tudom, hogy azzal őt kevertem volna még nagyobb bajba, és magamnak sem használtam volna azzal semmit, ha ott kell tovább élnem, ahol mindenki gyűlöl, és immár nem csak azért, mert nem tiszta a vérem… *hallgat el, mint aki mozdulat nélkül legyint egy nagyot.*
- Nem hiszem, hogy nagyszerű lány lennék. Csak szeretnék olyan bátor és talpraesett lenni, mint amilyen te vagy. Sajnos az ilyesmit nem lehet tanulni, mint a mágiát, vagy a jóslást. Erre születni kell. *mondja kedvesnek szánt mosollyal, de aztán félre is fordítja a fejét, és reméli, hogy ezt a gesztust a másik lány is annak értékeli, aminek ő szánja; semmi hasonló viszonzást nem vár a bókra, és zavarba hozni sem szeretné őt azzal, hogy tulajdonképpen csodálja.*
- Hagyjuk is ezt, ne haragudj! *kéri inkább Laut teljesen őszintén.*
- Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb vagy én találom meg a módot a hazatérésre, vagy anya arra, hogy utánam jöjjön. *igyekszik úgy tenni, mintha tényleg hinne is saját szavaiban, és valahol tényleg hisz is. Éppen csak a tegnap történtek bizonytalanították el mindabban, hogy ebben a világban van értelme reménykedni még bármiben. De ettől még szeretne hinni, jobban, mint eddig valaha.*
- Nem kellett volna mindezt éppen most elmesélnem, de hazudni sem szerettem volna neked. *ismeri el végül, miközben inkább a vízbe lép, csizmáját nem féltve, minthogy megpróbálja átugorni azt, remélve, hogy Lau tényleg félrerakja egyelőre magában ezt az egész ügyet. Az ő múltja teljesen mellékes, hogyha sorra veszik mindazt, ami rájuk vár, most, hogy lassan tényleg megérkeznek Vadászlakra.
Talán Lau is visszatér az ő múltjából a sajátjába, vagy inkább a saját jelenébe, ezért is kezd el beszélni neki a lerombolt hídról és a kövekről, amit ő a lehető legnagyobb érdeklődéssel hallgat a legapróbb színlelés nélkül.
A lány szavai nyomán elég sok gondolat kavarog benne, de ezúttal inkább nem merül beléjük, amivel reményei szerint nem csak magának, hanem Launak is használ legalább egy kicsit. Ami őt illeti, mindig túl rossz vége lesz annak, ha túl sokat gondolkodik.*
- Szerintem ez nagyon szép szokás. És talán tényleg használ is. *gondolkodik hangosan inkább, és a lányt utánozva ő is kétszer simít végig a kövön. Kicsit meg is áll megvizsgálni a belé vésett jeleket, bár nem szeretné feltartani a Laut, de a kíváncsiság és a tudásvágy visszatartja jó néhány pillanatig azért.*
- Tudod, idegenek ezek a jelek nekem, mégis furán ismerősek. Valahogy a mi otthoni védelmező rúnáinkra emlékeztetnek, amiket rajzolgatni anyát is láttam nem egyszer. Furcsa, hogy egymástól távol élő népek jelei mennyire hasonlítanak, főleg, ha arra gondolok, hogy a mi falunkból nem nagyon volt szokás csak úgy elutazni és bejárni a világot. Ez is azt jelenti azonban szerintem, hogy nyilván hatásosak is. Vagy közös gyökere van az egésznek, úgy értem, hogy az összes jelenleg létező, és a világban szétszóródott civilizációnak és kultúrának van egy közös gyökere, ahonnan szétáradt az egész. Vagy a világ különböző részein egyszerűen csak ugyanazokra a következtetésekre jutottak a jósok és a vének, amikor a természet mögötti rejtett összefüggéseket keresték.
*Sok legendát ismer, amit odahaza hallott, de a valóságosan létező világ igazi történelméről minden bizonnyal fogalma sincs. Még egy hiányosság, amit pótolnia kell, ha egyszer visszatér Artheniorba. Az ötletelésben mindenesetre nem akadályozza meg a nemtudás, inkább jót is tesz, hogy az esetlegesen kérlelhetetlen és hideg tények nem szorítják csapongó képzeletét áttörhetetlen korlátok közé.*
- Azon sem lepődnék meg, ha ezeknek a jeleknek az alapjait olyan ősi istenektől tanulták volna a világ népei, akikben már régen nem hisznek, talán, mert olyan régen jártak ezen a világon, hogy el is felejtették őket. *gondolkodik hangosan tovább, nem csak azért, mert annyira szereti saját hangját hallani, és örömét leli abban, hogy ilyen számára érdekes dolgokon gondolkodjon, hanem abban is reménykedik, hogy Lau figyelmét is képes elterelni kicsit. Mert úgy érzi, de persze meg is lepné, ha nem ezt érezné, hogy minél közelebb érnek céljukhoz, Lau annál nehezebben és egyre nagyobb bizonytalansággal halad tovább.
Mindenesetre ő is fél attól ami rájuk vár, éppen csak igyekszik nem mutatni.
Leginkább persze Lau húgáért aggódik, akivel az alapján, amit a lány róla mesélt, nagyon szívesen találkozna. Utána természetesen magáért Lauért, hogy nem fog-e összeroppanni annak a súlya alatt, ha rémálma, ami miatt egyáltalán elindultak ide, megvalósul. Ő pedig biztos benne, hogy igen. Mert bármilyen bátor és erős legyen is egy létező, a világ összes lelkiereje sem segíthet elviselni valaki elvesztését, aki a legfontosabb számára.
Csak harmadsorban aggódik önmagáért kicsit. El sem tudja képzelni, hogy mit fog itt kezdeni magával, ha egy durva családi tragédia kellős közepébe sétál bele, amit nem fog tudni meg nem történté tenni. De hát pont ezt a kockázatot vállalta, amikor leszállt a szekérről, és ugyanúgy, mint akkor, most is arról győzködi önmagát, hogy talán mégis tud majd valahogy segíteni Laun. Arról azonban, hogy szívesebben van az elf lánnyal, mint maradt volna a szekéren nélküle, útban Amonra, nem kell meggyőznie önmagát, ez a tény annyira szilárd, mint talpuk alatt a föld, amelyen éppen jó nagyot kerülve mennek.
Amikor Lau végül megtorpan természetesen megáll ő is, és pár hosszú pillanatig nem szólal meg, hátha végül a lány magától megy tovább. Mikor ez nem történik meg, csak akkor kezd el beszélni újra.*
- Tudom, hogy nagyon nehéz lehet most neked. *mondja halkan, és nagyon reméli, hogy a lehető legkedvesebb és leggyengédebb hangján teszi ezt, amire csak képes.*
- De minél tovább állunk itt, annál nehezebb lesz tovább menni. Van, amin jobb minél hamarabb túlesni. Ne kínozd magadat feleslegesen, és ne nehezítsd meg magadnak…
*Amint a szavak elhagyják ajkait pontosan tudja, hogy bármennyire is igaza van, ő könnyen beszél. Tanácsot adni és segíteni próbálni mindig sokkal könnyebb, mint végül cselekedni, ezért nem is erőlteti tovább a dolgot. Egy óvatos, gyengéd kézszorítás még, amit képes megtenni a lányért, valami, amivel szavak nélkül is jelzi, hogy végig vele lesz, bármi is történik, vagy bármilyen fogadtatásban is részesítik odahaza.
Miután mindez megtörtént, a várakozáson kívül már tényleg semmi mást nem tehet. Ha Lau végül rászánja magát és elindul, akkor legrosszabbtól rettegve, de a legjobbakat remélve követi őt, bízva abban, hogy az istenek, a vakszerencse, vagy a sors, bármelyik is létezzen, ezúttal kegyes lesz hozzájuk.*



1925. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-18 15:22:49
 ÚJ
>Dra'ana Keeg avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

*Ahogy bandukol az erdőben, hamarosan egy hatalmas szántóföldre ér ki, ahol az éghajlatnak megfelelő, különféle veteményesek és apróbb házak állnak a távolban. Sokat nem időzne itt, csakhogy belenyilall a nyakába a fájdalom és az újra megválik egy kevés vértől. Felszisszen, a sebet fogva halad tovább. Nem ártana találnia egy fogadót, aminem egyik szobájában nyugodtan elkészítheti a krémet az imént összeszedett dolgoknól.*

1924. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-14 23:53:56
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Úton Vadászlakra//
//Luni//

*Ahogy sétálnak, örömmel veszi észre, hogy menet közben is akadt egy-két gyümölcsfa, és lelkesen csipeget a Luni által szedegetett ennivalóból. Éhségét így se tudja teljesen csillapítani, de úgy érzi, még ez a kevés is jobb, mint üres gyomorral hazaállítani. Evés közben döbben rá igazán, hogy már megint mennyire tapintatlan volt. Szülei többször is megszidták már azért, hogy gyakran előbb kérdez, aztán gondolkodik, és Luni szavai hallatán megint felerősödik benne ez az érzés, hogy jobb lett volna, ha inkább hallgat, és nem teszi fel az utolsó kérdést. Határozottan érzi, hogy valami olyan témába tenyerelt bele, amibe nem kellett volna, és az egészet megelőzhette volna, ha gondolkodik kicsit. A lány emlékei a korábbi életéről szomorúsággal töltik el, így feltett szándéka, hogy javítson a helyzeten és emelje a hangulatot*
- Ha már kicsit békésebb lesz minden, majd együtt csinálunk valami hatalmas őrültséget! *ereszt meg egy mosolyt Luni felé* Felmászunk a város legmagasabb épületének tetejére vagy felfedezzük a tengert! Bármit, amit már az első pillanatban megbánunk! *ecseteli lelkesen* Nem gondolkozunk azon, hogy jó ötlet-e, vagy sem, csak megyünk és megcsináljuk! *reméli, szavai elérik a kívánt hatást, és sikerül jobb kedvre derítenie a lányt, azonban a beszélgetésük még így is komor marad, a téma pedig csak még szomorúbbá válik. Bár korábban is érezte, valami komoly dolog lehet annak háttérében, hogy a lánynak el kellett hagynia az otthonát, eddig tapintatból nem mert rákérdezni, mi is volt ez pontosan. Most először hallja a teljes történetet, ami egy pillanatra még a húga iránti aggodalmát is feledteti vele. Az elbeszélés befejeztével egy darabig még hallgat, míg rendezi gondolatait, hiszen érzi, most bármit mond, az sokat fog számítani Luninak, így jól meg kell fontolnia, hogyan fejezi ki magát. ~A szó gyakran veszélyesebb, mint bármilyen fegyver...~ jut eszébe anyja intelme, így mielőtt bármit is mond, hirtelen megáll, és megöleli a mellette sétáló lányt*
- Bármi is történt, egyáltalán nem a te hibád volt. *igyekszik megnyugtatni őt, hogy teljesen természetes volt a hevessége és a dühe, és ha esetleg magát okolná száműzetése miatt, akkor azt nagyon rosszul teszi*
- Tudod, az emberek néha félnek attól, amit nem ismernek, és egyszerűbb kiközösíteni azt, aki más, mint venni a fáradságot és megismerni a másikat, hogy a különbségeken túl észrevegyük azt, ami közös bennünk. Ha azok a gyerekek bántás helyett beszélgettek volna veled, biztos ők is tudnák azt, amit én, hogy te egy nagyszerű lány vagy! *feleli egy kezével Luni haját simogatva, miközben szemébe akaratlanul is könnyek gyűlnek. Nem először mond ilyesmit valakinek, ráadásul korábbi emlékei most újult erővel térnek rá, ám egyelőre még próbál gátat szabni nekik*
- Ha egy életen át lenéznek és nem barátkoznak veled, természetes és érthető, hogy mérges és dühös lettél. Azt hiszem, igazán kijárt már nekik egy kis lökdösődés, ha már a szüleik nem nevelték meg őket, és hát végül is semmi komolyabb bajuk nem esett, nem? *fejezi be végül, majd egy új ötlet vetődik fel benne*
- Nem lehet valahogy visszavonni a száműzetést? Nincs valami szertartás, amivel meg lehet tisztítani a szent földet, hogy visszamehess? *kérdezi bizakodva, ahogy lassan közelednek Vadászlak felé. Igazán sajnálja, hogy Luni ilyen apróság miatt nem élhet tovább az anyjával, és örülne neki, ha lenne rá bármi mód, hogy meg nem történtté lehessen csinálni ezt az egész katasztrófát. Jelenleg azonban többet nem tud tenni, mint hogy igyekszik megnyugtatni és bátorítani a lányt, amennyire tudja. Ahogy haladnak közben, lassan megpillantják a falu közelében lévő híd romjait, mögöttük pedig már az épületek körvonalai is felsejlenek.*
- Ez a híd már hosszú ideje csak egy rom, mégis, valahogy különös jelentősége van. A falu öregjei szerint azért rombolták le, hogy megvédjék az itt lakókat az ártó idegenektől. De hogy mikor, vagy hogy egyáltalán ki építette a hidat, arra már egyikük sem emlékszik. *mesél kicsit a hely történetéről, ahogy közelednek* Szerencsére itt elég sekély a víz, szóval könnyedén át lehet kelni, ha nem félted a cipődet. Vagy át is lehet ugrani, ha bátor vagy! *mosolyodik el, felidézve magában, ő hányszor ugrott már át egyik partról a másikra*
- Nézd csak! *inti közelebb Lunit, az egyik romos sziklára mutatva, mikor már a kövek közelébe érnek* Akik építették különféle jeleket véstek a kőbe, hogy megvédjék az ittenieket. Afféle helyi szokás, hogy mielőtt belépsz, vagy elhagyod a falut, végigsimítasz a legnagyobb kövön! Így jószerencse kísér majd utadon! *magyarázza, miközben ténylegesen végre is hajtja, amit mond* Gyere, próbáld ki te is! *kéri a lányt, hiszen bár sose tulajdonított sok figyelmet ennek a szokásnak, mikor oly sietve távozott, nem volt ideje megérinteni a követ, és azóta egyik szörnyűségesebb eset a másikat követte. ~Talán ha most mindketten megérintjük a követ, békésebb idők jönnek majd!~ gondolja magában, a biztonság kedvéért kétszer is végigsimítva a kövön. Miután végzett, elindul a folyó felé, belegázolva a kellemesen hűs vízbe. A hullámzó folyó megnyugtatóan hat rá, így egy kicsit meg is áll a közepén, hogy lecsillapítsa a lelkét, majd visszafordul, hogy megnézze, Luninak kell-e segítség az átkeléshez. Mikor biztonságban vannak a túlparton, megindul a falu felé*
- Már mindjárt ott vagyunk... *mondja félig magának, félig Luninak. Örül, hogy eddig nem futottak össze senkivel, és reméli, ez így is marad, hiszen nincs kedve mindenkinek elmagyarázni, miért is ment el, és miért is jött vissza*
- Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább kerülünk egyet hátulról! *magyarázza, ahogy megpillantja a falu közepén lévő teret, amin, ha csak egy mód van rá, nem szívesen vágna át, így inkább még a falun kívül elkanyarodik balra, tisztes távolságot tartva az első két háztól, nehogy észrevegye őket valaki, aki a kertben tartózkodik, így szerencsére akadály nélkül jutnak el a harmadik házhoz*
- Hát, ez lenne az! Megérkeztünk! *jelenti ki végül, ahogy az épület hátsó frontja a szemük elé tárul. Már csak pár lépés választja el az ajtótól, úgy tűnik azonban, mintha lábai megmakacsolták volna magukat, és nem akarnának többé engedelmeskedni neki. Bár tudja, nem állhat itt örökké, és előbb-utóbb biztos meglátja majd valaki, mégsem tudja rászánni magát, hogy továbbmenjen, és bekopogjon az ajtón, így csak áll előtte, némán meredve az épületre.*

A hozzászólás írója (Laurentitia Sminderhen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.07.14 23:55:10

1923. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-13 15:59:08
 ÚJ
>Zhera Kelnala avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 62
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Vakmerő

*Amíg a paripa bírja vágtában tartja. Csak minél távolabb és minél előbb el a várostól. Később, ha csendesednek a kedélyek, majd visszatérhet rontani a levegőt. Egyelőre azonban nem érzi magát biztonságban abban az idegen városban.*
~Azok a népek fenn a hegyen. Durvák, mint a lópokróc. Legalábbis első ránézésre. Viszont tudnak élni! Akkora ivójuk van, hogy csak na, és az a karosszék is igazán jól nézett ki!~
*A vágta egy idő után alábbhagy, átvált lassabb galoppba, majd ügetésbe, ahogy a termőterületek ligetes erdőségekkel, zsombékos nádasokkal és dombos szőlősökkel kezdenek váltakozni. Mintha ismerős lenne neki ez a terep, de lehet, hogy csak az emlékei játszanak vele. Mindenesetre most már nem kell annyira sietnie.*

1922. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-13 13:35:57
 ÚJ
>No'ära Thoa'n avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 47
OOC üzenetek: 2

Játékstílus: Vakmerő

*Végre búcsút inthet Artheniornak. Egy kis időre. Maga sem tudja, mennyire, talán csak napokra, talán hetekre. Vagy, mire újra itt jár, már idegenvezetést kell kérnie egy jöttmenttől. Hátra pillant, de egy mosolyon kívül semmi többet nem érez. Nem megy azért olyan messzire, hogy nehéz legyen visszatérni, de nem is a szomszédban lesz.
Megtorpan és két irányban gondolkodik. Bepillantson a Kikötőbe, vagy menjen Amonba? Bár valóban szeretné személyesen megtudni, mi folyik most a dokkoknál és környékén, valahogy úgy érzi, nem kéne egyből oda fordulnia. Amon ott van a közelében -mondhatni- és mégis csak oda vitte első útja, jobban kiismeri ott magát.*

1921. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-12 22:40:19
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 5

Játékstílus: Szelíd

//Úton Vadászlakra//
//Lau//

*Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Lau el fogja elfogadni tőle a varázsitalt, így viszont, hogy tényleg megtette, számára nem marad más, mint reménykedni, hogy talán tényleg használni fog. Valahol mégis szimbolikus gesztusnak érzi az egészet. Tényleg annak a reményében adta oda a lánynak a vérvörös italt, hogy az majd talán segít, mégis kicsit olyan, mintha ezzel a mozdulattal egyúttal végleg elvágta volna magát Aleniától és Aleimordtól is, akik a városban maradtak hátra.
Amikor végre elindulnak, persze továbbra is Lau korábbi szavai járnak a fejében, és az is feltűnik neki, hogy az övéhez képest a lány ruhája eléggé megviselt, de utóbbin hiába szeretne, nem tudna segíteni. Lau és Nairada is teljesen más testalkat, mint ő, aki mindkettőjükhöz képest alacsony. Ennek köszönhetően "örökölte" meg Nairada kinőtt, gyerekkori ruháit, amelyek Laura biztosan nem lennének jók.
Két dolog van csak, amit jelenleg tehet. Az egyik, hogy miután bólint arra, hogy merre kell menni, és táskájában minden kincsével, ruháival, játéknyulaival együtt követi a lányt, mond valamit, hogy ne komor és aggódó csendben teljen el az egész út Vadászlakig.
A másik, hogy útközben, amint egy-egy gyümölcsfa, vagy ehető bogyókat termő bokor útjukba kerül, szed róluk annyi ételt, amit menet és beszéd közben is fogyaszthatnak. Az éhhaláltól ugyan nem fél, de az tény, hogy egyikük sem evett normális reggelt tegnap reggel óta, szóval rájuk fér minden egyes falat.
Közben persze Lau történetei gyerekkoráról a fülében csengenek, és meg is ijesztik kicsit, mégis szívesebben gondol rájuk, mint a rájuk váró bizonytalan jövőre.*
- Hát, nem igazán. *válaszol Lau kérdésére aztán kezdetnek, és ugyan elhatározta tegnap, hogy nem fogja sajnáltatni magát, az elf lány most olyan kérdést tett fel neki, amire, ha őszintén szeretne válaszolni, akkor nem nagyon tudja szépítgetni a tényeket.*
- Az igazság az, hogy nem nagyon játszottak velem mások. Tulajdonképpen nem csak nem nagyon, hanem egyáltalán nem, én pedig az időm nagy részét anyámmal töltöttem, meg a játékaimmal. Mellettük, ha akartam sem tudtam volna bármi meggondolatlanságot csinálni. Meg így, hogy nem volt senki sem, aki rábeszéljen valamilyen hasonló kalandra, mint téged, én magamtól tényleg sosem találtam volna ki ilyesmit. Sohasem voltam olyan bátor, mint ti. Ha én hallok olyan történetet, hogy valami szörny ólálkodik odakint, amit csak vaksötétben lehet látni, hát nem tudom… az utolsó dolog lett volna, hogy megpróbáljam megkeresni, az első pedig az, hogy elbújok a takaró alá, és kérem anyát, hogy védjen meg, vagy valami hasonló. *mosolyog, bár mosolyába az önirónia mellett vegyül egy kis szomorúság is, mert ahogyan a Lau által mesélt ártatlan, bár szerinte mégis veszélyes kis kalandokat felidézi magában, ismét eszébe jut, hogy elmulasztott valami olyasmit, ami minden gyermeknek kijár, ő pedig nem fogja tudni bepótolni már soha.
Meglehet, hogyha mellei nem domborodnának kicsit, külseje alapján gyereknek nézné, aki nem ismeri, de a valóság az, hogy a gyerekkoron már túl van, annak ellenére is, hogy játéknyulaihoz, mint eddigi egyetlen barátaihoz továbbra is ragaszkodik.
Egész életében csak akkor érezhette magát gyereknek, amikor édesanyja pont erre a környékre hozta, többek között arra a sziritáni lagzira, ami még mindig életének egyik legkellemesebb emléke, és nem csak azért, mert akkor kapta Zarától ajándékba a babát, amit végül pont róla, Zarának nevezett el.
Az emberek gyermekei ott mindenesetre játszottak vele hajnalig, ameddig el nem fáradtak, és aludni nem vitték őket a szüleik, és amíg odahaza ő volt az egyetlen korcs, addig itt csodálták furcsa szögben hátrafelé nőtt füleit.*
- De persze én is tettem felelőtlen dolgot, vagyis olyat, amit utólag bánok, de hát ott és akkor… elragadott az indulat kicsit. *hallgat el, leginkább azért, mert kell neki kis idő ahhoz, hogy kavargó gondolatait összefüggő mondatokba rendezze.*
- Annyi minden történt amióta találkoztunk, ezért ne haragudj kérlek, de már nem emlékszem, hogy meséltem-e, vagy nem, hogy végül is miért száműztek, és miért nem léphetek be a falut körülvevő megszentelt határon belülre. Persze kicsit röhejes valahol. Anya maga végezte el az utolsó megszentelő szertartást, mint papnő, talán még egy éve sem volt, és pont én nem léphetem át a határt, pedig mindenkinél szívesebben látna engem a határon belül…
*Ennek a felidézése ezúttal nem csak szomorúságot, hanem elég sok dühöt is feléleszt benne. Az egy dolog, hogy ő nagy hibát követett el, de valahogy mégis magával a természettel ellentétesnek érzi, hogy édesanyja, aki egész életét a közösség és a közösség isteneinek és istennőinek a szolgálatának szentelte, meg lett fosztva attól, hogy együtt lehessen saját lányával, vagyis vele.
Meglehet, hogy embertől született, odahaza pedig a félvéreket az istenek rosszallásaként tartják számon a tiszta és beszennyezett vérért, terméketlenségüket pedig méltó büntetésnek pont ugyanezért, ettől még ő úgy érzi, hogy anyja is, és ő is többet érdemelt volna a néha burkolt, néha pedig túlságosan is nyíltan kimutatott megvetés helyett.*
- Mivel sohasem játszottak velem, én mindig a nyuszijaimmal játszottam, és anyával, miközben mindenki bolondnak tartott, amiért énekelek nekik, beszélgetek velük, és mindenhová magammal viszem őket. Mikor az egyikükkel elmentem otthonról egy közeli tisztásra, hirtelen körülvett egy csapat gyerek. Ki akarták tépni a kezemből, és belefojtani a patakba, vagy széttépni. Gondolhatod, hogy kicsit… hevesen reagáltam. Csak gyerekek voltak, de én szétlökdöstem őket, az egyikük pedig felhorzsolta a karját, és felszentelt földre hullt a vére. A szüleik persze hatalmas hisztit rendeztek, rohantak a vénekhez, ők pedig még jobban felháborodtak, hogy mit képzelek én, hogy korcs létemre be merem szennyezni a szent földet, és a többi. Képzelheted. Amúgy is csak ürügyet kerestek már régóta, hogy megszabaduljanak tőlem, erre meg én magam adtam meg erre az okot. *mered maga elé, nézve az utat, dacosan fojtva önmagába vissza a most sokkal inkább dühös, mint szomorú könnyeket.*
- Az igazat megvallva, elég lett volna szétlökdösnöm őket, és egyszerűen hazaszaladnom, többé pedig nem menni le annak a pataknak a partjára. De hirtelen… nem tudom ezt elmagyarázni, nagyon mérges lettem, és annyira agresszív, mint még soha korábban életemben. Szerettem volna, ha véreznek. Szerettem volna, ha fáj nekik. Egyszerűen csak… meg akartam bosszulni azt, hogy bántani akartak minket.*markolja táskája pántját azon tűnődve, hogy nem mondott-e kicsit túl sokat. És az egészet még így sem vallotta be, hogy tulajdonképpen akkor és ott minden korábbi sérelméért szeretett volna bosszút állni. Olyanokat lökött fel, ütött és karmolt meg, akik csak csapatban voltak nála erősebbek, egyenként mindenképpen sokkal gyengébbek. Talán gyáva és gonosz dolog volt, és mégsem tud szabadulni a gondolattól, hogy végül mégiscsak helyesen cselekedett. Ennél talán többet is érdemeltek volna.
És bizony, nem ez volt életében az utolsó pillanat, amikor úgy érezte, hogy képes lenne olyasmit tenni, amire édesanyja nyilván azt mondaná, hogy átadja vele a lelkét a sötétség démonainak.
Amikor megtudta, hogy a védtelen Aleniát elhurcolók levágták szerencsétlen lány ujját, emlékei szerint valami olyasmire gondolt, hogy aki képes ilyet tenni, az szinte bármit megérdemel. Hogy még ő is képes lenne megölni, lelkifurdalás nélkül.*
- Az igazat megvallva, csak azért bánom ezt az egészet, hogy száműzetés lett a vége. De utóbbit is csak azért sajnálom, mert anyát nem láthatom most sokáig, nem azért, hogy el kellett jönnöm olyan helyre, ahol nem én vagyok az egyetlen félvér, és akár lehetne is saját életem.
- Persze… *hallgat el, amint ezt is átgondolja kicsit* ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, hogy most újra menekülök, eszembe nem jut pont Arthenior felé indulni.
*Szótlanul ballagnak egy ideig, miközben szégyelli magát. Kissé túlkalandozott válaszadás közben, mégis olyan régóta kavarogtak már benne ezek a gondolatok, hogy Lau kérdésére egyszerűen nem adhatott másik, diplomatikusabb választ.
Aleniának is elmesélte már mindezt, éppen csak saját sértettségét és bosszúszomját hagyta ki a történetből. Most pedig csak remélheti, hogy mindezzel nem ijesztette meg Laut, amikor továbbra is minden vágya, hogy a lány legalább annyira kedvelje őt, mint amennyire ő úgy érzi, hogy talán életében először rátalált olyasvalakire, aki tényleg a barátja lehet.
Persze, azzal is tisztában van, hogy önzőség hasonlón aggódnia, miközben a másik lány gondolatai nyilván leginkább saját húga körül forognak. Ezt azonban már nem meri és nem is tudja szavakba önteni. Érzése szerint ő így is mindent megtett, amire képes. Nem teljesen önzetlenül (hiszen sokkal szívesebben jött vele, mint maradt volna a szekéren tovább menőkkel) de eljött Lauval, neki adta a varázsitalt, ami talán akár még segíthet is a húgán, ha pedig bármi rossz történik mindenben mellette lesz, és mindenen segít neki, amiben csak tud. Mindezen reméli semmit nem változtat, hogy még az ő lelkében is akad sötétség, talán nem is kevés.*



1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4164-4183