//Asiritay C'nila//
*Sajnos messze van még, hogy igazán önmaga legyen, különben már régen változtatott volna a magatartásán, de szerencsétlen még azzal sincs tisztában, hogy a mellette állóban félig a mélység vére folydogál. Talán ha nem csak csillagokat fog látni a folyamatos fájdalomtól, akkor lesz ideje erre is ráébredni, ekkor pedig tudatosulhat benne ennek minden következménye is.*
-Meg lehet szokni itt is, ez a város sem rosszabb, mint bármelyik másik.
*Rántja meg a vállát flegmának szánt mozdulattal, aki halk szisszenést von maga után. Ilyenekkel nem kellene most próbálkoznia, addig biztosan nem, ameddig legalább a sebszélek össze nem forrnak. Joggal lehetne kérdezni, hogy mi jogon okoskodik ő bele mások dolgába, de jól tudja, hogy milyen az otthontól távol, egy idegen világban, amelyik még csak megpróbálni sem hajlandó sem őt, sem a kultúráját. Ha tudná, hogy mennyi közös vonás van benne és a lányban...*
-Gyógyító vagy?
*Ezt most kivételesen minden él nélkül kérdezi, tényleg nem ártana tudni, hogy csak valami kotnyeles önkéntes talált rá vagy olyan, aki tényleg ért is a sebekhez. Fent a szobában tisztességes mennyiségű gyolcs pihen, így ha szakmabelivel van dolga, akkor egy füst alatt megkéri, hogy valami tisztességes kötést hozzon össze, mert ez a tépett ruhaanyag, ami sebtében rákerült, nem tűnik valami meggyőzőnek.
Fejét kicsit oldalra kapja, ahogy az ismeretlen felnevet, sötét pillantásából és összeszoruló ajkaiból lehet rá következtetni, hogy nem épp viccnek szánta. A lány nem is sejtheti, hogy egy efféle kirohanás milyen következményekkel járna a hímre nézve. Nem is kell, hiszen még mindig felszíninek nézi, azokkal pedig nem szokása semmi olyat megosztani, aminek jelentősége is van.
Sikerrel talpra áll, önbecsülésén újabb csorba keletkezik, ahogy meginog és kénytelen a vékony vállakra támaszkodni. Ilyen sem volt még, hogy egy gyenge nő támogassa őt... Barátja bizonyára jót nevetne a jeleneten, még szerencse, hogy nem láthatja.*
-Ugyan, a napfény a legjobb cimborám.
*Ironizál dörmögve, miközben egy bizonytalan lépést tesz a fogadó felé. Menni fog ez, tudta ő, hogy ha egyszer lábra vergődi magát, a séta szinte már semmiség. Jobb láb, bal láb, jobb láb... Csak így tovább, egyiket a másik után, bármennyire fáj is, jobb lesz, ha nem áll meg, mert félő, hogy összerogyna. Balja akaratlanul is a lány vállára markol, jobbját pedig a hasa elé szorítja. Lehet, hogy eltört a bordája is? Ez az, amit aligha fognak tudni kideríteni, mindenesetre pokolian fáj minden egyes mozdulat. Jó kis lecke ez, annyi biztos, a jövőben kétszer is meg fogja gondolni, hogy önfejűen cselekedjen-e.
Valahogy, elég nehézkesen és lassan, de csak sikerül átjutni a fogadón, megmászni a lépcsőket és megállni az ajtó előtt, aminek kulcsa a zsebében lapul. Azt sosem engedné, hogy a nadrágjának ilyen kényes pontján valami idegen fénybeli matasson, így aztán a falnak dől, ép kezével előhúzza a kulcsot, a zárba helyezve elfordítja és már tárul is fel az ajtó. Még egy akadállyal kevesebb, a fal mellett már elvonszolja magát az ágyig, ezen ne múljon.*
-Íme a kacsalábon forgó kastély.
*Gúnyosan csendül a hangja, nem több ez, mint egy átlagos fogadói szoba, benne két ágy, amik külön állnak, két szék, asztal, szekrények, mosdótálca és pár gyertya.*