*Léptei egyre gyorsabbak, míg végül azon kapja magát, hogy futva halad a fogadó felé. Szíve hevesen kalapál, gyomra görcsbe rándul, mire eléri az ajtót. Egy darabot sem lát ruhái közül, szóval ha ki is lesz dobva, nem ilyen drasztikus módon hozzák a tudtára.
Mire felér az emeletre, ajtajuk elé, már a keze is remeg, így erősebben szorítja a kilincset, mint kellene. Most szembesül az igazsággal...
Nem is tudná tagadni, hogy fél, amikor benyit. Először attól, hogy üresen találja a szobát, másodszor pedig a leendő elutasítástól. Mit is remél? Ostobaság, hogy egy gyenge kis hang azt skandálja, van még esély, hogy mindent helyre hozzon, amikor pontosan tudja, hogy ezen már nem változtathat. Amit a múltban tett, az örökre úgy marad, megmásíthatatlanul és kitörölhetetlenül.
Tekintete azonnal Az ágyon fekvő alakra téved és szíve csak még jobban összefacsarodik. Lili... Teljesen belép, becsukja maga mögött az ajtót, majd leszegett fejjel lép közelebb. Nem lopakodik, nem oson, a nő hallhatja, hogy közeledik. Ha megszólalna, Kean csak felemeli a kezét, hogy ezzel fojtsa belé a szavakat, elsőnek ő szeretne beszélni. Az ágy mellé lép és kedvesével szemben féltérdre ereszkedik, csak ekkorra szedi össze magát annyira, hogy tekintetét felemelje és a szemébe merjen nézni.*
-Kérlek, hadd mondjam végig. Amikor odakint mondtam, mind igazak. Nem vagyok büszke a múltamra, tudom, hogy sokat hibáztam, és hogy elítélendő, beteges, amit tettem.
*Nagyot nyel, pillantása zavartan ugrik a falra, kényszerítenie kell magát, hogy újra Lili tekintetét viszonozza, látni akarja a reakciót, ezúttal remélhetőleg már a düh ködétől mentesen nem fogja félreértékelni őket.*
-De megváltoztam, azóta különösen, hogy téged megismertelek. Beléd szerettem, Lilianah Cross, de féltem, hogy ha mindent megtudsz rólam, megundorodsz tőlem, ezért nem akartam ezeket elmondani, de most már mindegy. Csak azt akarom, hogy tudd, hogy amit irántad érzek, abban semmi hazugság sincs, az életemet is odaadnám érted, csak rajtad múlik, hogy elküldesz vagy elfogadsz.
*Remegő kezét felemeli, annyira szeretné a kedves puha kezeit tenyerei közé zárni, de a mozdulat félúton megtörik, nem meri végigvinni, hiszen ki tudja, miféle reakciót váltana ki.
Amit akart, elmondta, némán, leszegett fejjel várja az ítéletet. Az utolsó remény, ha ez is megcsalja, akkor nincs többé dolga az élettel.*