*Eléggé nagy meglepettség lesz úrrá a férfin, mikor végül is a hölgyemény letelepedik mellé, ez azonban vonásaiban már nem mutatkozik meg. Mintha ez egy teljesen hétköznapi cselekedet lenne, úgy fogadja - pedig igen nagy szó ez, s mélyen magában értékeli is, ezt azonban nem akarja a másik tudtára adni, melynek oka is van. Még a végén azt hinné, hogy ő csupán egy tollvonás lenne listáján, s csak azt a percet várja, mikor végre az övé lehet egy ilyen nehéz préda. Az emberek igen gyakran nézik ki ezt belőle külseje s viselkedése miatt; az előbbi csupán megszokásból és kényelemből van, a második pedig a hölgyek iránti tiszteletből.
Szavait próbálja úgy csűrni, csavarni, hogy ne mondjon olyat, mely megváltoztathat mindent, s a kezdeti ellenszenvet mély gyűlöletbe váltsa át. Azonban ahogy elnézi Quae arcát, ahogy a szavak belé szorulnak, s a nemrégi őszinte mosoly teljesen eltűnik vonásairól, a vörös kezdi is azt hinni, hogy tán mégis valami rossz dolog csúszott ki száján. Ám ép ésszel belegondolva nem történt ilyen. Láthatóan a hölgyet túl sok emlék, túl sok gondolat nyomasztja, melyek mintha... felszínre törtek volna. Mordach pedig csak mozdulatlanul és szótlanul néz a felpattanó, majd távolodó Quae után, ki szomorkásan az ablakhoz vonul. Az első percben még nem tör rá kérdezősködésével, hagyja, hogy hadd gondolkodjon kicsit egymagában. Végül egy erősebb szellő adja meg neki a kezdő lépést: lassan felkel az ágyról, majd nyugodt léptekkel mellé megy, s a hölgyemény mellett kihajol az ablakon. Először ismét nem szól semmit, csak mered a kinti feketeségbe, végül fejét oldalra fordítja, s megértő hangon szól fel.*
- Ha nyomja valami a lelked, akkor add ki magadból... Itt és most... Mindent...
*Súgja halkan, biztató hangon, végül teljesen elhallgat, s csak szótlanul hallgatja, ahogy Quaeből úgy zúdul a szó, mint egy rohanó vízesés. S lám, egy nagyon mély tüske van a hölgyben, mely túl régóta nyomasztja...
Ahogy hallgatja történetét, folyamatosan mély sajnálat lesz rajta úrrá, s ajka is egyre kezd lejjebb ívelni, szemöldöke pedig haragosabb ívet felvenni. Feltörekvő gondolatait azonban nem akarja magában hagyni, s az első mondattól az utolsóig mindent meg akar osztani a másikkal.*
- Mindig is azt mondtam, hogy rengeteg kivétel van, s e kivételek nem feltétlenül a rossz oldalra húznak. Igenis vannak, akik kiállnak magukért, s nem hagyják, hogy mások csak úgy irányítsák, s olyan dolgokat kényszerítsenek rájuk, melyek teljesen eltérnek a jellemüktől. S ezek harcolnak... Dacolnak a külvilággal, dacolnak mindenkivel, s egy pillanatra sem vesztik el valódi személyiségüket, még ha ez akár 'kiátkozással' is jár. *egy pillanatra elhallgat* Én mindig is tiszteltem az ilyet. *fordul oldalra halovány mosollyal* A hölgy nem attól hölgy, mert olyan ruhákban jár, s úgy viselkedik mint egy... *keresi a szavakat, de nem találja* S mikor mondtam, hogy minden hölgy mellé kellene egy férfi, ki megvédi őket, akkor az ellenszenvem nem rád irányult. A világ kezd egyre ferdülni... Tőletek, ahogy te is mondtad elvárják, hogy mindig mosolyogjatok, hallgassatok, főzzetek, s lássátok el a családot. Az egyensúly azonban kezd elbillenni, hiszen a férfiak már nem védik meg a feleségüket, s nem állnak mellettük minden áron, s látod, ez is itt a baj. Valamit nem lehet úgy elvárni a másiktól, hogy mi nem tartjuk be a ránk vonatkozó részt. *eltolja magát az ablaktól* Én úgy tartom, hogy egy hölgynek nem árt, ha meg tudja védeni magát, s ért a fegyverekhez, mert egyre jobban csak magatokra lesztek utalva. Ahogy én egyre több helyre jutok el, egyre többeket ismerek meg, igenis látszik, hogy ez az életmód nem kifizetődő - no meg egyre több nő jobban harcol, mint némelyik férfi...
*Úgy mondja a szavakat, mintha ő egy teljesen másik világból jönne, s nem tartozna ide. Csupán azért emeli ki ennyire magát a férfiak közül, mert az ő felfogása nem ilyen. Szerinte egy nő, egy hölgy akkor is hölgy marad, ha egy méretes fegyverrel járkál, s nem csupán a fűzőt és a szoknyát ismeri...
Mordach váratlanul odafordul Quaehoz, mélyen a szemébe néz, s ráhelyezi egyik kezét a vállára.*
- A történetedet pedig teljes mértékben értem, s azt is, hogy miért nem engeded közel magadhoz az embereket. Viszont attól, mert jól bánsz a fegyverekkel, s nem jársz cicomás, csillogó-villógó ruhákban, még ugyanolyan bájos és gyönyörű hölgy maradsz, sőt... Ezt sosem tudod elrejteni... Gondoljon bárki, amit akar! Kit érdekel a sok aljanép! Azért néznek rosszallóan rád, mert te kilógsz az átlagból, s fel tudod vállalni, hogy te igenis más vagy, mint a többi, s mást akarsz, ezért pedig harcolsz, s én mélyen tisztellek ezért! A féltékenység pedig nagy úr... A hölgyek azért vethetnek meg, mert te ellen tudsz állni - a férfiak pedig azért, mert fennáll a veszélye, hogy harcban vagy akár egy erőpróbában felülmúlod őket. Ennyi az egész...
*Közelebb húzza magához Quaet, akár szeretné, akár nem, s újra bizalmas közelségbe hajol. Orraikat alig választja már el pár centi, s jelenleg Mordachot egy újabb ökölbe szorított kéz fenyegetheti, ám most ez sem érdekli, csak az, hogy amit mondani akar, jól belevésődjön a hölgy tudatába...*
- Ha mindig azt lesed, hogy ki hogy néz rád, akkor megadod nekik az örömöt! Megadod nekik azt, hogy téged hidegnek, búsnak, komornak láthassanak, mert ez élteti őket! Az ilyeneket, mint te, vagy én - külsőmre vonatkoztatva -, ki kell közösíteni, s nem szabad vidámnak látni! Azt hiszed, én nem láttam a tekinteteket ott lent?! Határozottan mondhatom, hogy így sokkal jobban éreztem magam, hiszen rengeteg féltékeny pillantást vetettek ránk, hogy mi igenis tudunk szórakozni, tudunk élni, sokkal jobban, mint ők! Attól függetlenül, hogy te fegyverrel és nadrágban járod a világot, nekem meg bizonyos részeim úgy néznek ki, mint az alvadt vér... *mosolyodik el egy pillanatra, arcát pedig közelebb emeli, orrát már csak egy hajszál választja el a másikétól* Élni tudni kell, s ez neked nagyon jól megy, s pukkadjon meg mindenki! Egy ilyen hölgyet ezer másik úrihölgyre sem cserélnék el...