//Hosszas gyötrelem//
* Az idő múlását nem érzékeli az elf, csak lebeg továbbra is a nagy és üres semmiben. Mikor először kinyitja szemeit, a barlangnak nyoma sincs, se társainak, így némileg megnyugszik és visszacsukja szemét. Néhány perc múlva azonban olthatatlan tudásszomj lesz úrrá rajta. Olyan - egyébként egy ilyen eset után jogos - kérdések visszhangoznak a fejében, mint hogy: hol vagyok, hol vannak a többiek, vagy a mi történt. Mindegyikre kitalálta már saját ötletét, de a gond az, hogy közülük többet is logikusnak talál. Elképzelhető például, hogy meghalt, ez pedig a túlvilág, azonban fájó sebei nem erre utalnak. Még életben van, csupán szenved. A mozgással egyelőre meg sem próbálkozik, hiszen érzi magán, hogy egy megerőltető karmozdítást leszámítva semmire nem lenne képes jelen pillanatban. Arról nem is beszélve, hogy nem is tudna mit csinálni, hiszen a szobában sötét van. Még annyira sincs világos, mint a barlangban volt, hiszen itt fáklya sincs; legfeljebb az ablakon túlról szűrődik be némi fény a csillagoknak és a holdnak köszönhetően. Így pedig aztán, ha lábra tudna állni sem lenne hová mennie. Ahogy nyitott szemeivel felfelé nézeget, azon töpreng, hogy éppen mit néz vajon? Lehetséges volna, hogy mégis a barlangban van még? Társai elmenekültek, de veszélyesnek találták volna Omon testét elhúzni onnan, ezért inkább ott hagyták? Ez esetben alighanem a barlang mennyezetét csodálja. Azonban előfordulhat, hogy meghalt. Ha így van, akkor most egy másik világban van, ahol sosem jön fel a nap. Fájdalmai ismét elhessegetik ezt a lehetőséget. Persze azt nem tudhatja biztosan, hogy a halál bekövetkeztekor elmúlik-e a fájdalom, azonban olyannyira valóságosnak, e világinak hat a gyötrelem, hogy nem tudja elképzelni, hogy ennyire hasonlítana a túlvilág is a valósághoz. Míg ezen töpreng, a fáradtság lassan lecsukja szemeit és elnyomja az álom.
Most sem álmodik, azonban most már egyre biztosabb benne, hogy él és valahol az élők világában fekszik. Reggel sokáig alszik, egészen pontosan addig, amíg hangokat nem hall maga körül. Először egy ajtó nyitódása, majd léptek hangja, halk sustorgás, aztán fájdalomérzet. Először csak a hátán, aztán a teste más pontjain is. Lábán, kezén, mellkasán, szinte mindenhol. Ezután némileg megnyugtatóbb érzés, ahogy valami puha érintkezik ezekkel a fájdalom-pontokkal. Némi töprengés után arra is rájön, hogy ott fáj csupán, ahol a fegyverek is eltalálták. Szemeit lassanként nyitja ki és egy alakot lát. Fejét nem tudja még magasabbra emelni, így csak szeme sarkából látja az illetőt - ezáltal még nemét sem tudja megállapítani, csak azt, hogy mellette térdepel és sebeit kötözi. Most már valamivel világosabb van, mint amikor utoljára kinyitotta szemeit. Most már tudja, hogy egy szobában van, ahol van egy ablak, ő pedig - bár ezt nem látja, de most már érzi a puhaságán - egy kényelmetlen ágyon fekszik. Ez alighanem a Pegazus egyik szobája. Már ezerszer szállt meg ehhez hasonló szobában, az sem volna kizárt, hogy éppen ebben is aludt már. Hamarosan az alak távozik anélkül, hogy egy szót is szólna az elfhez, így Omon végül újra álomba szenderül.
Tehetetlensége ugyan kínozza, mégis örül annak, hogy valaki törődik vele, ezáltal van esélye felépülni. Így telik hát az idő. Nem tudja igazából, hogy napok, vagy hatok, esetleg hónapok telnek el így, ugyanis a szokásos életrendje felbomlik. Nem feltétlenül reggel kel fel, s nem feltétlenül este fekszik le. Van, hogy naponta egyszer-kétszer kel csak fel pár percre, máskor jóval gyakrabban, néha akár órák hosszáig. A szomjúság sem kínozza nagyon sokáig, hiszen talán a harmadik naptól kezdve az alak segítségével többször is vízhez, vagy egyéb folyadékokhoz jut. Nem érdekli, hogy amaz mit itat meg vele. Bizonyára valamiféle gyógyító főzetet, hiszen nem igazán édes íze van, de felőle aztán bármi is lehetne, akkor is meginná. A szomjúság ugyanis nagy úr, és nem akar kiszáradni. Pár nap múlva az is kiderül, hogy az őt gyógyító vajákos egy nő. Fekete hosszú haja van, egyebet nem igazán tud meg róla. Talán a negyedik napon próbálkozik meg először komolyabb mozgással is. Kezeivel akar a magasba nyúlni, hiszen már napok óta közel mozdulatlanul fekszik, ez pedig nagyon zavaróvá válik. Elvégre normál esetben már akkor is zavarná, ha pár percig tartaná csak egy helyben karját. Ez a próbálkozása először jól indul, aztán egy ponton sziszegve ejti vissza mindkét karját. Aztán a következő napokban nem történik semmi különös. Minden nap megpróbálkozik kezeit egy kicsit magasabbra emelni, így az első hat végén eljut odáig, hogy már egész jól tudja használni őket, noha még mindig komoly fájdalommal jár a legtöbb mozdulat. A napok tovább telnek, egy idő múlva már sikerül az ágyban felülnie is, így kezei segítségével egymaga is tud már inni, noha a járással még továbbra sem próbálkozik meg inkább. A vajákos minden nap bejön, hogy ellenőrizze Omon állapotát, néha sebeit is újrakötözi, vagy bekeni őket valamivel. Az elffel csupán néhány szót vált, leginkább olyanokat, hogy: szépen gyógyulsz vagy, hogy most aludj. Omon pedig mit tehetne, alszik, ha azt mondja neki - vagy legalábbis úgy tesz, mintha aludna.
Már vagy tíz napja fekszik az ágyban. Fájdalmai egyre kisebbek, sőt! A vajákos azt is elmondja neki, hogy néhány napon belül már távozhat is akár. Aztán mikor egyedül marad, sétálni is megpróbál. Noha támasz nélkül még csak pár másodpercen keresztül tud megállni a lábán, azonban a nélkül egész komoly utakra is képes. Legalábbis a szoba néhány négyzetméteres viszonylatában. Aztán még néhány nap telik el - az utolsókban a folyosóra is kijut párszor, de aztán mivel ott sincs semmi említésre méltó, ezért legfeljebb pár perc múlva vissza is megy a szobába, ahol aztán ágyában ismét álomba merül, esetleg csak néz ki a fejéből. És aztán valamivel több, mint két hatot követően végre azt mondja neki a vajákos, hogy meggyógyult. Noha azt javasolja még, hogy ne erőltesse meg magát, azonban a legtöbb seb összehúzódott, csak kisebb hegek őrzik a nyilak nyomait, na meg a fájdalom, mely nem elhanyagolható még mindig, de közel sincs ahhoz, amikor első nap felkelt, vagy mikor a barlangban eltalálták. Azt is megtudja, hogy felszerelései az ágy alatt vannak, így nem is vár sokat, felveszi a földről a fegyvereket, majd botját a kezébe véve indul meg kifelé. Egyelőre biztos, ami biztos alapon jobban érzi magát, ha keze ügyében lehet a bot is, így indulhat le a szálláshelyről először a fogadóba, aztán majd bizonyára tovább valamerre.*