* Marint kissé meglepi, hogy a fogadóban csak még többen lettek. Az összeverődött társaságra nézve azonban ez nem is olyan meglepő, hisz rengeteg munkás ember iszogat, kik dolguk végeztével itt akarnak kikapcsolódni egy kupa sör mellett.
Azonban a tisztes emberek között itt-ott feltűnik egy-egy az arcát csuklya alá rejtő, vagy éppen kihívóan, a megátalkodott arcukat mutogató fickó is. Ezek a sarkokban, és az asztalokat körül ülve tanácskoznak, de a testőr jobbnak látja, ha nem is hallja ezeket a dolgokat.
"Minek ártanám bele magam? Van elég gondom így is."
Biccent a fogadósnak, kinek arca egy pillanatnyi töprengés után megenyhül a felismerés miatt, s visszaköszön a férfinak.
Marin, örömmel fogadja, hogy az ajtó melynek túloldalán ura pihen sértetlen. Habár nem lenne bőséges zsákmány senkinek se, ha esetleg kiakarnák rabolni a nemest, mindenesetre ez az eshetőség mindig benne van a pakliban.
A testőr elforgatja a kulcsot a zárban, s gyorsan belép a szobában, maga mögött becsukva az ajtót. A szobát csak egy alig pislákoló gyertya világítja meg, ám ez épp elég ahhoz, hogy az asztalnál ülő, képeskönyvet nézegető férfi eleget lásson.
"Bár már vakon is letudná rajzolni az ábrákat" gondolja magában Marin.
Néha már úgy tekintett erre az emberre, mintha a fia lenne, holott jó tíz évvel idősebb a testőrnél. Mégis, gyenge elméje inkább kívánt maga mellé ápolót, mint testőrt, és amennyire lehetett Marin ennek eleget is tett.
Ha elhagyná ezt az embert - a jobb sors reményében - nem bírna többé elviselni a saját látványát.
Lassú léptekkel megközelíti a férfit, kezét a vállára teszi és mellé guggolva kezdi nézegetni a színes rajzokat.*