// A nyár utolsó napjai //
- Jó ösztönzést találtam rá, amúgy csak a sarokba hajítottam volna, szeresse az ott összefutó falakat. - *Mesemondás előtt jól jön az ital, igyekszik nem azzal gondolni, hogy talán víz az, amit a torkán leerőltet. Abbéli tetszésének, hogy a lány milyen testhelyzetet talál kényelmesnek a történet hallgatása közben, egy morranással ad hangot. Amíg a sorok kitartanak, Rilait arra csábítja hátának, felkarjának simításával, hogy idővel ő is átadja magát a fantazmagóriák határtalan birodalmának, ahová aztán majd Khan is követheti, mikor már jólesőn szuszog mellette-rajta.*
- A történet nem meséli el, hogy mi lett velük, ennek eldöntését szerintem ránk akarták bízni. Az Ezüstlány néha talán még mindig elszökik rövid időkre, de amikor teljes arcával a fiú felé fordul, akkor ragyogni látszik. - *Újhold idején néhány napra valóban fátyolba bújik a rege megrútult hősnője, néhány hétre rá pedig kikerekedve és boldogan mutatja meg magát. A félszemű régóta szeret történeteket kreálni az ég millióéves lakóiról, akik végignézték, ahogy az emberek, elfek és törpék botladozva megvetették a lábukat ezen a planétán. Szemtanúi voltak első bátortalan lépteiknek, később annak, ahogy birodalmakat emeltek, háborút viseltek egymás ellen vagy egymás oldalán, s odafönn maradnak még jóval azután is, hogy az idő újraírja Lanawin sorsát majd, hosszú évezredek múltán. Messzire rántó gondolatok, amit más esetben nem bánna a rablólovag, de most, Rilaival osztozva az éjszakán nem enged nekik.*
- Van egy még régibb történet, arról, amikor a nap, a hold és a csillagok még fiatalok, bátortalanok voltak, nem tudták, hogy ők uralják az eget. Félelem lakta a szívüket, mert nem találtak magukhoz hasonlót közel s távol, de volt, aki mégis felfigyelt rájuk. - *Takaróba vonja magukat, egyik karját Rilai köré kulcsolja, a másik tarkója alá kerül. A képzeletét nem szorítja korlátok közé a szoba négy fala.*
- Abban az időben történt, hogy ártó szellemek ellopták a napot a bolygó lakói elől. Az örökkévaló sötétségben, ami ezután következett nem találtak élelmet, sem vizet az állatok. Nemsokára a
madarak és a vadak tanácsot hívtak össze; minden faj elküldte a maga legrátermettebb példányát, hogy közösen találják ki, miképp szerzik vissza a fényt. - *A röviden tartó szünet alatt, amíg a történet elhallgat, mosolyogni kezd.* - Az öreg holló, kit a legbölcsebbnek tartottak minden állat közül, szólalt meg elsőként: “barátaim, mennyi ideig kell még ebben a homályban élnünk? Megtudtam, hogy a földünkhöz közel, egy barlangban élnek azok a szellemek, akik ellopták tőlünk a napot és egy fehér kőedénybe zárták. Ha visszaszerezzük tőlük, újra fénybe borulhat az egünk. Így hát én, az agg holló azt tanácsolom, hogy küldjük el legerősebb és legbátrabbat magunk közül, Észak medvéjét, hogy vegye vissza, ami a miénk!” ~A medvét, a medvét! ~ Harsogták az állatok.
- Erre figyelt fel a félsüket bagoly, aki eközben szorgosan dolgozott szánja megjavításán, a hangzavarra azonban abbahagyta a munkát. Megkérdezve a hósármányt, hogy mi ez a felfordulás megtudta, hogy az állatok elküldik Észak medvéjét, hogy szerezze vissza a napot. “Jajj, nem-nem-nem” – csapott fel a bagoly. “Az nem less jó, a medve előbb botlik valami ehetőbe és felejti el a küldetését, és sohasem tér vissza hozzánk a nappal.” Meggyőzte az állatokat, így újra a holló szólalt meg: “küldjük akkor a farkast, hisz a medve után ő a legerősebb és még gyors is.” A bagoly most sem értett egyet a hollóval. “Szamárság! A farkas önző és az első őznél marad, amit útja során megtalál. Felfalja és mi a napunk nélkül maradunk.” Az állatok egyetértettek vele, hogy a farkas nem jó választás, de fogalmuk sem volt, kit küldhetnének hát, aki elég bátor, hogy a nap megint az övék lehessen. Egészen eddig senki sem hallhatta, mert túl zajosak voltak hozzá, ám amikor csend ereszkedett a gyűlésre, az apró szürke egér cincogó hangját is észrevették. “Menjen el érte a nyúl; sebes mint a szél, őt nem fogják utolérni a gonosz lelkek!” A bagoly most is megkérdezte a hósármányt, és amikor az elmondta neki, hogyan döntöttek az állatok, elismerősen szólt. A nyulat gyorsnak és önzetlennek tartotta, alkalmasnak rá, hogy megmentse mindannyiukat. - *Ahogyan a történet egyes szereplőit megjeleníti, a kíszínezés végett elváltoztatja saját hangját is. Az egér vékony hangja lesz valószínűleg e szempontból a csúcspont.*
- A nyúl lett tehát az állatok bajnoka. A barlang felé közeledve, egy szűk repedést talált a sziklafalban, mögötte pedig fényesen ragyogó fényforrást, amit fehér kőbe zártak. “Ott lehet bezárva a nap!” – gondolta a nyúl, de megpillantotta nem messze tőle, szarvasbőrökön fekve a szellemeket is. A nyúl átmászott a nyíláson és ügyes lábai segítségével leugrált egészen a rabul ejtett tűzgömbig. Megragadta és egy erőteljes ugrással már a kijáratot jelentő hasadék felé vetette magát. A gonosz szellemek rögtön megébredtek és mire kettőt dobbanhatott volna a nyúl szíve, már a sarkában lihegtek mind. Menekülése közben, a nyúl kiejtette kezéből a kőbörtönt és rádobbantott: a fogságából szabadult tűzgömb kétfelé repedt. A szellemek már majdnem elérték a tolvajt, aki egy rúgással kettéválasztotta a fényt, s az égnek repítette, egyiket a másik után. Holddá változott vissza a kisebb és ragyogó koronggá a másik. Dühödt tüzét nem állhatták a lelkek és mind elhamvadtak a haragos nap fényében. Azóta sem tartott egy éjszakánál hosszabban még ki a sötétség. - *Ha a végére valóban elaludt Rilai, akkor lejjebb csúszik Khan is, ellopva még egy csókot azelőtt, hogy követné a lányt. A lányt, akit most azért láthat, mert egy bátor nyúl valamikor régen visszalopta minden élőlény számára a fényt.*