Nincs játékban - Szálláshely
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Nincs "nagyobb" helyszín | Szálláshely | Nincs "kisebb" helyszín |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 126 (2501. - 2520. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3351-3370
2520. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 22:21:32
Üzenet elküldve: 2015-09-25 22:21:32
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
- Már mondtam, mi a bajom vele. Haszontalan, rút és barátságtalan állat, immáron röpképtelen is, ezen felül rossz ómen és balszerencsét hoz! Te is csak azért ragaszkodsz hozzá, mert álmaid vannak vele. Vagy nem vele, hanem a Hollóval. - *A nagybetűsnél a hangsúly különbözik csupán, az ellenszenv azonos. Megvonja vállát, felteszi két kezét, a megadás jeléül.*
- No jó. Élhet, míg tud, egy darabig éntőlem, de kedvelni sosem fogom.
*Nem szűnik meg csodálni továbbra sem, milyen tökéletesen illik eze-aza a férfi tenyerébe. Mit neki a csempész-uralkodónői cím, valójában már most is királynő! Hisz Khan ujjai az ő csípőjén sétálgatnak. Visszacsókol. Elheveredik, félig-meddig az alant hunyt szemmel dudorászó pasason. Míg a másik azon töri a fejét, mennyire nem való neki a hosszútávon nyugodalmas élet, repkénnyel futtatott kicsi ház, kandallóvilág, otthonmeghittség, Rilai azon ábrándozik, mégis milyen szép volna így lenni, tán még hosszútávon is. Ötlete sincs, hogy kardtáncosként, zsoldos lovagként mi a jó eget tudna tenni ott a félszemű naphosszat, nem tudja elképzelni, ahogy üres óráit szederbokor metszegetéssel, borászattal, krumplis zsákok pakolászásával tölti fel, kukoricafosztás, tányéregyensúlyozás közepette sem igazán tudja felidézni alakját. Ő viszont pillanatnyilag szívsajdítón vágyakozik a lusta, szeretettel telt, nyugodalmas hétköznapok után, igazán szíve csücske volna egy kicsiny fogadó valahol, egy út mellett, nem oly messze bármitől, hogy a városi zsongás elérhetetlen legyen, de távol eléggé, hogy minden napra megteljen a ház szomjas, történetekkel teli vándorokkal, korsócsendüléssel, énekszóval. Csak nem hagyja nyugton a téma.*
- Úgy kéne lennie, ahogy mondtad. Továbbértékesíteni mindazt, amink van, vagy amikre szert tudunk tenni, ha más nem tud. Tovább egyensúlyozni a kis harcoscsapatot, több-kevesebb emberrel, elvégre kinyírható alapanyag mindig akad, mint ahogy lenyúlható zsákmány is. Nem kéne mosogatnod, igazából nem. Még egyhelyben maradnod sem mellettem. Nem akarlak megváltoztatni. Maradj meg nyughatatlannak.
*Sokszor érezte már különbnek magát ezeknél a sztereotípiáknál, de mással nem tudja azonosítani vagy indokolni szándékát: férfi és nő kezdettől másra teremttetett. Még akkor is, ha egyedenként mind egyedülállónak, utánozhatatlannak, korszakalkotónak és végletesen kirívónak is tartják magukat. És rendszerint annak tartják, aztán az élet, a beléjük mélyebbre írt ösztön-szabálykönyv át- meg átírja tudatos terveik.*
- Ott akarok lenni. Nem, dehogy akarok. Mit csinálhatnék? Rójam a köröket, itt, a szobában, meg rágjam le a körmöm könyékig, míg legyőzött vagy dicső seregként be nem csörtetsz az ajtón? Vagy kísérjelek és nézzem végig ahogy elvernek, vagy te versz el épp mást, indokolatlanul és fölöslegesen? Majd narrálnám az ütközetet, ebben a hangnemben, színültig őszintén. Sokat segítene, gondolom. Vigyek hímzett kendőt, mellyel ájulásszélen legyezgetem magam? Mi ez, valami kretén viadorelőadás? Nem tudom. - *Kicsit elkedvetlenedik.*
- Butaság az egész. *Karjait a férfi nyakára fonja.* - Muszáj menned?
- Már mondtam, mi a bajom vele. Haszontalan, rút és barátságtalan állat, immáron röpképtelen is, ezen felül rossz ómen és balszerencsét hoz! Te is csak azért ragaszkodsz hozzá, mert álmaid vannak vele. Vagy nem vele, hanem a Hollóval. - *A nagybetűsnél a hangsúly különbözik csupán, az ellenszenv azonos. Megvonja vállát, felteszi két kezét, a megadás jeléül.*
- No jó. Élhet, míg tud, egy darabig éntőlem, de kedvelni sosem fogom.
*Nem szűnik meg csodálni továbbra sem, milyen tökéletesen illik eze-aza a férfi tenyerébe. Mit neki a csempész-uralkodónői cím, valójában már most is királynő! Hisz Khan ujjai az ő csípőjén sétálgatnak. Visszacsókol. Elheveredik, félig-meddig az alant hunyt szemmel dudorászó pasason. Míg a másik azon töri a fejét, mennyire nem való neki a hosszútávon nyugodalmas élet, repkénnyel futtatott kicsi ház, kandallóvilág, otthonmeghittség, Rilai azon ábrándozik, mégis milyen szép volna így lenni, tán még hosszútávon is. Ötlete sincs, hogy kardtáncosként, zsoldos lovagként mi a jó eget tudna tenni ott a félszemű naphosszat, nem tudja elképzelni, ahogy üres óráit szederbokor metszegetéssel, borászattal, krumplis zsákok pakolászásával tölti fel, kukoricafosztás, tányéregyensúlyozás közepette sem igazán tudja felidézni alakját. Ő viszont pillanatnyilag szívsajdítón vágyakozik a lusta, szeretettel telt, nyugodalmas hétköznapok után, igazán szíve csücske volna egy kicsiny fogadó valahol, egy út mellett, nem oly messze bármitől, hogy a városi zsongás elérhetetlen legyen, de távol eléggé, hogy minden napra megteljen a ház szomjas, történetekkel teli vándorokkal, korsócsendüléssel, énekszóval. Csak nem hagyja nyugton a téma.*
- Úgy kéne lennie, ahogy mondtad. Továbbértékesíteni mindazt, amink van, vagy amikre szert tudunk tenni, ha más nem tud. Tovább egyensúlyozni a kis harcoscsapatot, több-kevesebb emberrel, elvégre kinyírható alapanyag mindig akad, mint ahogy lenyúlható zsákmány is. Nem kéne mosogatnod, igazából nem. Még egyhelyben maradnod sem mellettem. Nem akarlak megváltoztatni. Maradj meg nyughatatlannak.
*Sokszor érezte már különbnek magát ezeknél a sztereotípiáknál, de mással nem tudja azonosítani vagy indokolni szándékát: férfi és nő kezdettől másra teremttetett. Még akkor is, ha egyedenként mind egyedülállónak, utánozhatatlannak, korszakalkotónak és végletesen kirívónak is tartják magukat. És rendszerint annak tartják, aztán az élet, a beléjük mélyebbre írt ösztön-szabálykönyv át- meg átírja tudatos terveik.*
- Ott akarok lenni. Nem, dehogy akarok. Mit csinálhatnék? Rójam a köröket, itt, a szobában, meg rágjam le a körmöm könyékig, míg legyőzött vagy dicső seregként be nem csörtetsz az ajtón? Vagy kísérjelek és nézzem végig ahogy elvernek, vagy te versz el épp mást, indokolatlanul és fölöslegesen? Majd narrálnám az ütközetet, ebben a hangnemben, színültig őszintén. Sokat segítene, gondolom. Vigyek hímzett kendőt, mellyel ájulásszélen legyezgetem magam? Mi ez, valami kretén viadorelőadás? Nem tudom. - *Kicsit elkedvetlenedik.*
- Butaság az egész. *Karjait a férfi nyakára fonja.* - Muszáj menned?
2519. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 22:03:13
Üzenet elküldve: 2015-09-25 22:03:13
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
- Hé-hé, mielőtt keresztbe nyelsz le, rágás nélkül: én csak egy ártatlan kérdést tettem fel, tudod, mindenki legjobb érdekében. A majmócád nem lenne boldog ha megbolhásodnál, te meg aztán végképp nem. - *Nem számított ellenállásra, hát még irányított támadásra a sajátja előtt, így meglepetten vágódik hanyatt, döbbenten áll (azaz fekszik) a harcias amazonná változott leány előtt (alatt). Könnyeket csal szemébe, hogy lám, valamit mégis használt a negyednapnyi ugráltatás a Barakkban. Neki több, mint megfelelő így is a dolog, a perspektíva tetszetős, nincsen mi megtorlásért könyörögjön.*
- Ha már ilyen nyílt délutánt tartunk, elárulhatnád, hogy Neked egész pontosan miért tör borsot orrod alá a hollóm? Most már menekülőre sem foghatja, ha ténylegesen nyakát akarnád szegni. - *A röpképtelen madár olyan, mint a halálos szentenciát magán hordozó ember, aki a környék összes ragadozóját arra ingerli, hogy vérét vegyék. Rilai előtt sem lehet ez titok, láthatta Khant, amikor elhozta a magát füvésznek állító banyától a szárnyast.
Felvonja szemöldökét az érvelést hallgatván. Nem lehet teljesen világos, hogy csak elcseszett egyet nem értésének mimikabéli manifesztációja ez arcán, vagy éppen annyi csak a célja, hogy semmit ne mondjon vele. Nem is akar közbevágni, ha Rilai megteszi azt a szívességet, hogy hátrébb csusszan rajta, hát szabadjára engedi mindkét market, hadd járják be kedvükre megint az oly izgalmasnak tartott testíveket. Felfelé kanyarodnak a comboknál, kapaszkodót keresnek a csípő felé, utóbb szembetalálják magukat a nevetéstől rázkódó hasfallal. Pihenőre fogják ott, mert az előttük domborodó akadály less ez idáig a legnagyobb kihívásuk. Khan nem vonja kétségbe (egészében legalábbis) Rilai szavainak valóságát, de e kötődés nem definiálható csak a férfiemberekre, noha azt soha nem vitatná el a szebbik nemtől, hogy ha kreativitásról van szó, a nyomukba sem érhetnek. Tenyerei eddigre elérhetnek úticéljukhoz, ahol meglelik az arcéleket végre. Keretbe fogják a csintalan mosolyt.*
- Gondolom, záró rendelkezésként ezt is belefoglalnád kettőnk kontraktusába, mintegy megdönthetetlen vitaalapnak arra az esetre, ha valamiért úgy kerekedne, hogy én állnék nyerésre. Vagy ennek rögzítésére külön nincs szükség? - *Hogy is csinálta Rilai? Csókot harap a másik ajkáról, mielőtt liszteszsákot mímelve el nem terül az ágyon, tárt karokkal és hunyt szemekkel. Jó ideig egyebet sem csinál, csak az orrán át szívott levegőt lassú-halkan hagyja eltávozni száján keresztül. Rilaiban gyanú ébredhet, hogy rablólovagja pofátlan módon ráalszik a beszélgetésre.
Igazat beszél: az effajta életet nem őnekik találták ki. Ahhoz túl régóta járnak egy másikat, amiben az egészségesnél nagyobb szerepet játszanak a szalmaszálon függő döntések, az új, az ismeretlen iránt ébredő sóvárgó vágy.*
- Az otthon itt van, ha jössz mellettem… - *bár halkan teszi, de olyan, mintha énekszóba fogott volna. Folytatása azonban nem érkezik, mert felnyitja szemét, mintha csak leellenőrizné, hogy Rilai még vele van.* - Ott akarsz lenni holnap a tisztáson?
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2015.09.26 12:18:40, a következő indokkal:
A rendszer által is kijelzett helyesírási hibák javítása (ezidáig helyett ez idáig).
- Hé-hé, mielőtt keresztbe nyelsz le, rágás nélkül: én csak egy ártatlan kérdést tettem fel, tudod, mindenki legjobb érdekében. A majmócád nem lenne boldog ha megbolhásodnál, te meg aztán végképp nem. - *Nem számított ellenállásra, hát még irányított támadásra a sajátja előtt, így meglepetten vágódik hanyatt, döbbenten áll (azaz fekszik) a harcias amazonná változott leány előtt (alatt). Könnyeket csal szemébe, hogy lám, valamit mégis használt a negyednapnyi ugráltatás a Barakkban. Neki több, mint megfelelő így is a dolog, a perspektíva tetszetős, nincsen mi megtorlásért könyörögjön.*
- Ha már ilyen nyílt délutánt tartunk, elárulhatnád, hogy Neked egész pontosan miért tör borsot orrod alá a hollóm? Most már menekülőre sem foghatja, ha ténylegesen nyakát akarnád szegni. - *A röpképtelen madár olyan, mint a halálos szentenciát magán hordozó ember, aki a környék összes ragadozóját arra ingerli, hogy vérét vegyék. Rilai előtt sem lehet ez titok, láthatta Khant, amikor elhozta a magát füvésznek állító banyától a szárnyast.
Felvonja szemöldökét az érvelést hallgatván. Nem lehet teljesen világos, hogy csak elcseszett egyet nem értésének mimikabéli manifesztációja ez arcán, vagy éppen annyi csak a célja, hogy semmit ne mondjon vele. Nem is akar közbevágni, ha Rilai megteszi azt a szívességet, hogy hátrébb csusszan rajta, hát szabadjára engedi mindkét market, hadd járják be kedvükre megint az oly izgalmasnak tartott testíveket. Felfelé kanyarodnak a comboknál, kapaszkodót keresnek a csípő felé, utóbb szembetalálják magukat a nevetéstől rázkódó hasfallal. Pihenőre fogják ott, mert az előttük domborodó akadály less ez idáig a legnagyobb kihívásuk. Khan nem vonja kétségbe (egészében legalábbis) Rilai szavainak valóságát, de e kötődés nem definiálható csak a férfiemberekre, noha azt soha nem vitatná el a szebbik nemtől, hogy ha kreativitásról van szó, a nyomukba sem érhetnek. Tenyerei eddigre elérhetnek úticéljukhoz, ahol meglelik az arcéleket végre. Keretbe fogják a csintalan mosolyt.*
- Gondolom, záró rendelkezésként ezt is belefoglalnád kettőnk kontraktusába, mintegy megdönthetetlen vitaalapnak arra az esetre, ha valamiért úgy kerekedne, hogy én állnék nyerésre. Vagy ennek rögzítésére külön nincs szükség? - *Hogy is csinálta Rilai? Csókot harap a másik ajkáról, mielőtt liszteszsákot mímelve el nem terül az ágyon, tárt karokkal és hunyt szemekkel. Jó ideig egyebet sem csinál, csak az orrán át szívott levegőt lassú-halkan hagyja eltávozni száján keresztül. Rilaiban gyanú ébredhet, hogy rablólovagja pofátlan módon ráalszik a beszélgetésre.
Igazat beszél: az effajta életet nem őnekik találták ki. Ahhoz túl régóta járnak egy másikat, amiben az egészségesnél nagyobb szerepet játszanak a szalmaszálon függő döntések, az új, az ismeretlen iránt ébredő sóvárgó vágy.*
- Az otthon itt van, ha jössz mellettem… - *bár halkan teszi, de olyan, mintha énekszóba fogott volna. Folytatása azonban nem érkezik, mert felnyitja szemét, mintha csak leellenőrizné, hogy Rilai még vele van.* - Ott akarsz lenni holnap a tisztáson?
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2015.09.26 12:18:40, a következő indokkal:
A rendszer által is kijelzett helyesírási hibák javítása (ezidáig helyett ez idáig).
2518. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 21:47:17
Üzenet elküldve: 2015-09-25 21:47:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
//A nyár utolsó napjai//
-Hogy lenne már bolhás?! - *Sértődötten elmenekíti a majmócát kettejük közeléből. Felcsattan.*
- De borzalmas lehet neked! Hisz meg kell értened, el kell fogadnod magmagyarázhatatlan vonzódásom egy általad rusnyának, haszontalannak, bosszantónak és feleslegesnek tartott állat iránt! Micsoda szörnyűség. Óh, vagy várj csak...
*Egyszer úgyis kitekeri a dögmadár nyakát. Lebirkózni sem hagyja magát. Vicsorogva-morogva küzd, hisz a férfi mintaszerűen kitanította a barakkban. Mókázva két vállra vágja Khant, hasára telepszik. Hosszú ujjai sétára indulnak a férfi hasán.*
- Dehogyisnem manipulállak. Megmondjam, miért? - *Finoman hátralöki csípőjét. Felnevet. Úgy sejti, a félszemű is pedzegeti.* - Vedd észre, nő vagyok! Nálunk van az összes! Mint férfiú, születésedtől kudarcra, hódolásra vagy ítélve ennek okán.
*Most már hagyja magát alulra kerülni, hisz fölénye teljes tudatában van. Játékos évődése nem akadályozza meg a további töprengésekben, légvárépítésben. Csillogó szemmel hallgatja az újabb elmélkedést. Módfelett kedveli Khanban ezeket a ködösített-elcsavargatott tanmeséket. Megtippelgeti igazságtartalmát, méricskéli komolyságát. Utóbb mindig ráébred, szétboncolatlanul tetszenek legjobban a kis történetek.*
- Jó terv, dalia. Nem aggódom különösebben, hogy ne sikerülne, ha tényleg így akarjuk. De sok fáradtságba fog kerülni, ezt most látom. Tetszőleges módon kijelölhetjük területünket. A lényeg, hogy nekem többet senki ne mondja meg, ha nem vagyok kíváncsi rá.
*Egészen meghatódik a sztori végére Khan szavaira. Emlékszik ugyanis arra is, hogy évek óta, tán egész életében neki beszélt magáról először terveiről, vágyairól. Ez volt benne a kulcsszó. Az otthon.*
- Mételyesen közhelyes. - *Susogja elfogódottan.* - Milyen gyönyörű életünk lenne! Meg is unnád hamar.
-Hogy lenne már bolhás?! - *Sértődötten elmenekíti a majmócát kettejük közeléből. Felcsattan.*
- De borzalmas lehet neked! Hisz meg kell értened, el kell fogadnod magmagyarázhatatlan vonzódásom egy általad rusnyának, haszontalannak, bosszantónak és feleslegesnek tartott állat iránt! Micsoda szörnyűség. Óh, vagy várj csak...
*Egyszer úgyis kitekeri a dögmadár nyakát. Lebirkózni sem hagyja magát. Vicsorogva-morogva küzd, hisz a férfi mintaszerűen kitanította a barakkban. Mókázva két vállra vágja Khant, hasára telepszik. Hosszú ujjai sétára indulnak a férfi hasán.*
- Dehogyisnem manipulállak. Megmondjam, miért? - *Finoman hátralöki csípőjét. Felnevet. Úgy sejti, a félszemű is pedzegeti.* - Vedd észre, nő vagyok! Nálunk van az összes! Mint férfiú, születésedtől kudarcra, hódolásra vagy ítélve ennek okán.
*Most már hagyja magát alulra kerülni, hisz fölénye teljes tudatában van. Játékos évődése nem akadályozza meg a további töprengésekben, légvárépítésben. Csillogó szemmel hallgatja az újabb elmélkedést. Módfelett kedveli Khanban ezeket a ködösített-elcsavargatott tanmeséket. Megtippelgeti igazságtartalmát, méricskéli komolyságát. Utóbb mindig ráébred, szétboncolatlanul tetszenek legjobban a kis történetek.*
- Jó terv, dalia. Nem aggódom különösebben, hogy ne sikerülne, ha tényleg így akarjuk. De sok fáradtságba fog kerülni, ezt most látom. Tetszőleges módon kijelölhetjük területünket. A lényeg, hogy nekem többet senki ne mondja meg, ha nem vagyok kíváncsi rá.
*Egészen meghatódik a sztori végére Khan szavaira. Emlékszik ugyanis arra is, hogy évek óta, tán egész életében neki beszélt magáról először terveiről, vágyairól. Ez volt benne a kulcsszó. Az otthon.*
- Mételyesen közhelyes. - *Susogja elfogódottan.* - Milyen gyönyörű életünk lenne! Meg is unnád hamar.
2517. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 21:34:05
Üzenet elküldve: 2015-09-25 21:34:05
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
És el kellett rontanod, mi? Nem bolhásak ezek? - *Száját félrehúzva, kétkedve méregeti mind a mai napig a makit, különösen ha ilyen közel kerül a Khannak már kényelmetlennek számító magánszférájához. Ezt a kis szőrös is megérezheti, mert mentem felhagy a kezdeti ellenkezéssel, hogy közébük telepíttessen Rilai által.*
- Heh, ennél is jobban?! Kizárt. A maradék egyről le nem mondok, kivált nem egy papírért. Amilyen rafinált vagy, úgy fogalmazod meg a dolgot, hogy én biztosan ne értsem meg. - *És nem azért, mert Khan tökkelütött volna, hanem mert az írásba foglalt szavak terén nehézségei vannak. A gyermekmesékkel elboldogul, de a városban kiaggatott hirdetményekkel már elbajlódik egy darabig, míg megfejti őket. Egy azoknál is formálisabb szövegezéstől meg szélütést is kapna ott helyben. Tényleg meg kellene már tanulnia ezt az írás-olvasás dolgot, mert ez bizony rés a pajzson. A témára persze még visszakanyarodnak majd, amikor aktuálissá válik, és Khan cseszettül reméli, hogy Rilai nem élénkült fel hozzá túlságosan, hogy most írótintáért és tollért szaladjon, mert akkor hajnalig nem feküsznek le.*
- Őt azért tartod, hogy engem örök féltékenységben tarts, vagy cask piszokmód élvezed, hogy ő és én nem vagyunk világi cimborák, de eltűröm melletted, mert nyilvánvalóan részrehajló vagyok? - *Zsák a foltját. Sokkal valószínűbb, hogy ők ketten a halálba fogják dumálni a másikat, minthogy Khant egy mérgezett nyílvessző terítse le, vagy hogy Rilait egy kereskedő vetélytárs akarjon eltetetni láb alól.*
- Manipulálsz. Próbálsz. De rajtam nem fogsz ki… - *Vicsorítva a lányra veti magát, megmutatva, hogy azért mégis csak ő a nadrághordó még, meg különben is kedvet érez hozzá, hogy egy picinyt megint felülről leshesse azokat a macskaszemeket. A majom riadalmára most nem ad, mint ahogy amazt sem fogja soha érdekelni, hogy a félszemű mit érez gazdája rajongása miatt. A témától azért nem tér el a rókalelkű, csak a felállást változtatja meg egy időre.*
- Az állandó kommandírozás nem hiányzik, az előrelépés igen. Volt balszerencsém egyszer öklözni a hegyvidék kolostorainak egyik szerzetes-növendékével, aki alaposan helyben hagyott. Azt mondta, hogy becsülettel helyt álltam és ezért megosztott velem valamit, gondolom jutalomnak szánta, de én sokáig nem tudtam mire gondol. “Nincs semmi rajtad kívül, ami jobbá, erősebbé, gazdagabbá, gyorsabbá vagy okosabbá tehet téged. Minden odabent van. Önmagadon kívül semmi mást ne keress.” Szóval érted, ezzel most mit kezdjek, mert ha a fogadóban fizetni akartam volna vele, kapok egy nyakast Briggstől és aznap tuti nem iszok-eszek semmit. De azóta eltelt néhány év és képesek lehetünk a tharg égisz alatt kivájni a saját utunk. - *Közös útról beszél, mert jó ideje így tekint a bejárható jövő ösvényeiről. Rilai mellett, egyszerre segítve őt és támaszkodva az ő segítségére is.*
- Vegyük szemügyre azt az egyezményt, járjuk körbe, hogy hol lehet benne a mi helyünk és reménykedjünk, hogy Kagan emlékezetéből már kimosódott az a ládányi kincs. - *Eljátszadozik néhány titulussal, mire megtalálja a legmegfelelőbbet.* - Te leszel a Csempészkirálynő. - *Ha a férfiak szeretnek hangzatos neveket magukra aggatni, miért ne inspirálhatná az szépségét is?*
- A pisilést te végzed vagy az én hólyagom is kelleni fog? - *Kell majd néhány kört futniuk a Thargodarokkal e tekintetben, efelől jottányi kétsége sincs, de ahogy a dolgok most délen állnak, jó esélyekkel indulnak. Talán még Khan is.*
- Te intézel olyan apró-cseprő dolgokat, hogy megszerezz ezt-azt, és eljuttasd A-ból B-be, ehhez fenntartanánk a dombvidék legnépszerűbb krimóját, egyben az… otthonunkat? - *Kérdi-kijelenti a dolgot, lehet, hogy túl messzire szaladt, de ez is mind Rilai hibája, egyértelműen.*
- Én meg közben rosszfiúkat kergetnék, kihajítom a rendbontókat, ilyesmi. Esténként meg, ágyba bújnék, melléd. - *Kezdenek tündérmeseszerűvé válni ezek az elképzelések, de már pusztán a gondolat is megéri.*
És el kellett rontanod, mi? Nem bolhásak ezek? - *Száját félrehúzva, kétkedve méregeti mind a mai napig a makit, különösen ha ilyen közel kerül a Khannak már kényelmetlennek számító magánszférájához. Ezt a kis szőrös is megérezheti, mert mentem felhagy a kezdeti ellenkezéssel, hogy közébük telepíttessen Rilai által.*
- Heh, ennél is jobban?! Kizárt. A maradék egyről le nem mondok, kivált nem egy papírért. Amilyen rafinált vagy, úgy fogalmazod meg a dolgot, hogy én biztosan ne értsem meg. - *És nem azért, mert Khan tökkelütött volna, hanem mert az írásba foglalt szavak terén nehézségei vannak. A gyermekmesékkel elboldogul, de a városban kiaggatott hirdetményekkel már elbajlódik egy darabig, míg megfejti őket. Egy azoknál is formálisabb szövegezéstől meg szélütést is kapna ott helyben. Tényleg meg kellene már tanulnia ezt az írás-olvasás dolgot, mert ez bizony rés a pajzson. A témára persze még visszakanyarodnak majd, amikor aktuálissá válik, és Khan cseszettül reméli, hogy Rilai nem élénkült fel hozzá túlságosan, hogy most írótintáért és tollért szaladjon, mert akkor hajnalig nem feküsznek le.*
- Őt azért tartod, hogy engem örök féltékenységben tarts, vagy cask piszokmód élvezed, hogy ő és én nem vagyunk világi cimborák, de eltűröm melletted, mert nyilvánvalóan részrehajló vagyok? - *Zsák a foltját. Sokkal valószínűbb, hogy ők ketten a halálba fogják dumálni a másikat, minthogy Khant egy mérgezett nyílvessző terítse le, vagy hogy Rilait egy kereskedő vetélytárs akarjon eltetetni láb alól.*
- Manipulálsz. Próbálsz. De rajtam nem fogsz ki… - *Vicsorítva a lányra veti magát, megmutatva, hogy azért mégis csak ő a nadrághordó még, meg különben is kedvet érez hozzá, hogy egy picinyt megint felülről leshesse azokat a macskaszemeket. A majom riadalmára most nem ad, mint ahogy amazt sem fogja soha érdekelni, hogy a félszemű mit érez gazdája rajongása miatt. A témától azért nem tér el a rókalelkű, csak a felállást változtatja meg egy időre.*
- Az állandó kommandírozás nem hiányzik, az előrelépés igen. Volt balszerencsém egyszer öklözni a hegyvidék kolostorainak egyik szerzetes-növendékével, aki alaposan helyben hagyott. Azt mondta, hogy becsülettel helyt álltam és ezért megosztott velem valamit, gondolom jutalomnak szánta, de én sokáig nem tudtam mire gondol. “Nincs semmi rajtad kívül, ami jobbá, erősebbé, gazdagabbá, gyorsabbá vagy okosabbá tehet téged. Minden odabent van. Önmagadon kívül semmi mást ne keress.” Szóval érted, ezzel most mit kezdjek, mert ha a fogadóban fizetni akartam volna vele, kapok egy nyakast Briggstől és aznap tuti nem iszok-eszek semmit. De azóta eltelt néhány év és képesek lehetünk a tharg égisz alatt kivájni a saját utunk. - *Közös útról beszél, mert jó ideje így tekint a bejárható jövő ösvényeiről. Rilai mellett, egyszerre segítve őt és támaszkodva az ő segítségére is.*
- Vegyük szemügyre azt az egyezményt, járjuk körbe, hogy hol lehet benne a mi helyünk és reménykedjünk, hogy Kagan emlékezetéből már kimosódott az a ládányi kincs. - *Eljátszadozik néhány titulussal, mire megtalálja a legmegfelelőbbet.* - Te leszel a Csempészkirálynő. - *Ha a férfiak szeretnek hangzatos neveket magukra aggatni, miért ne inspirálhatná az szépségét is?*
- A pisilést te végzed vagy az én hólyagom is kelleni fog? - *Kell majd néhány kört futniuk a Thargodarokkal e tekintetben, efelől jottányi kétsége sincs, de ahogy a dolgok most délen állnak, jó esélyekkel indulnak. Talán még Khan is.*
- Te intézel olyan apró-cseprő dolgokat, hogy megszerezz ezt-azt, és eljuttasd A-ból B-be, ehhez fenntartanánk a dombvidék legnépszerűbb krimóját, egyben az… otthonunkat? - *Kérdi-kijelenti a dolgot, lehet, hogy túl messzire szaladt, de ez is mind Rilai hibája, egyértelműen.*
- Én meg közben rosszfiúkat kergetnék, kihajítom a rendbontókat, ilyesmi. Esténként meg, ágyba bújnék, melléd. - *Kezdenek tündérmeseszerűvé válni ezek az elképzelések, de már pusztán a gondolat is megéri.*
2516. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 21:25:50
Üzenet elküldve: 2015-09-25 21:25:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
*Hüledezve nyitja öklömnyire szemeit, pillantása felháborodott, egyszersmind jogaiban tiport. Széttárt tenyerével mellkasát lapogatja.*
- Hát pedig kéne kötni, mert elszemtelenedsz! Úgyhogy hamarost írásban rögzítjük a fele-fele dolgot. - *Valóban nem tud megmaradni egy helyben. Előássa az ágy lábánál dudorodó iszákból a szunnyadó majomkát. A takaró tetemes részét viszi magával. A nevezett sértődött szüttyögéssel hadakozik egy darabig a nevetve birkózó leány ellen, utóbb kis segítséggel behajítódik a nyoszolyára. Egy darabig csicseregve villogtatja aprócska, gyöngyfehérségű fogait, aztán fürge, ügyes kis ujjacskáival a takaró lelkes hajtogatásába fog. Rilai gyönyörködve szemléli.*
- Persze hogy betudnánk. Mindenre. Hisz milyen okos állat, nézd. Nem is beszélve arról, hogy milyen szép.
*Visszakuckózza magát a kiindulási helyre. Kaján vigyorral figyelgeti a dialógus alakulását. Ártatlan ő, mint a ma született bárány, szándékkal sosem gonoszkodik, nem komédiázik senki viselkedésén.*
- Mit csinálok? - *Érdeklődik körülményeskedve, szende szűz módjára. Az imént történtek fényében, valamint az ajkait eluraló pimasz mosoly végett inkább nem hiteles, mint igen.*
- Igazából nics az az isten, hogy én visszamenjek a mosott edények, meg a soha ki nem fogyó koszos söröskupák közé. - *Fejét megcsóválja. Félkézzel hátraveti arcából dús, gesztenyeszín hajzatát.* - Te talán nem bírsz magaddal, így, hogy nincs ki folyton ugráltasson, hogy merre menjél, mikor, mit csináljál? Égető szükségét érzed, hogy állandó jelleggel meg legyen mondva, milyen feladatod és miért nem végzed jól?
*Sajnos mindketten tudják, hogy az élet nem egyszerű a Thargok között. A leány bár szívből szerette, otthonaként tekintett a Hegyre, élénken emlékszik a markáns kontrasztra: Egyfelől a Thargodar testvérpár kérlelhetetlen vasszigorára, legyőzhetetlen kontrollmániájára, cseszegethetnékjére. Másrészről a többiek: hát, olyanok, amilyenek. Barbárok. Jórészt kétségbeejtőn ostoba, magát módfelett okosnak hívő, agresszív, ám lélekben haszonjószágra hajazó törzstagok. A legtöbbször Rilinek szótagolnia is kellett.*
- Ha megyünk, márpedig mennénk, új útra lesz szükség. Magunk vágta, talán nehezebben forgó, és kövezve van kényelmetlen hajtépésekkel. Hogy pontosítsunk, ezt az egyezményt, amit mondtál, nem ártana ismerni. – *Megint rajta van a mímelés sora. A plafont fixírozza, mégpedig igen kitartón.* - Hát, hogy a délvidék őrzői lennének, az egy kicsit túlzás. A részemről. No persze nem volt ez hazugság! Csak inspirálok. A jó Vinerra urat a közbiztonság fejlesztésére, később a hadurat gondviselésre. Végülis, még lehetnek azok, nem? Ha Kagan azzá lett, akinek gondolom, lesznek is. Így hát helyünk benne nekünk is lehet. Saját. Szigorún körbepisilt, jól kijelölt terep, félfüggetlenül. És már hogyne mosogatnál!
*Hüledezve nyitja öklömnyire szemeit, pillantása felháborodott, egyszersmind jogaiban tiport. Széttárt tenyerével mellkasát lapogatja.*
- Hát pedig kéne kötni, mert elszemtelenedsz! Úgyhogy hamarost írásban rögzítjük a fele-fele dolgot. - *Valóban nem tud megmaradni egy helyben. Előássa az ágy lábánál dudorodó iszákból a szunnyadó majomkát. A takaró tetemes részét viszi magával. A nevezett sértődött szüttyögéssel hadakozik egy darabig a nevetve birkózó leány ellen, utóbb kis segítséggel behajítódik a nyoszolyára. Egy darabig csicseregve villogtatja aprócska, gyöngyfehérségű fogait, aztán fürge, ügyes kis ujjacskáival a takaró lelkes hajtogatásába fog. Rilai gyönyörködve szemléli.*
- Persze hogy betudnánk. Mindenre. Hisz milyen okos állat, nézd. Nem is beszélve arról, hogy milyen szép.
*Visszakuckózza magát a kiindulási helyre. Kaján vigyorral figyelgeti a dialógus alakulását. Ártatlan ő, mint a ma született bárány, szándékkal sosem gonoszkodik, nem komédiázik senki viselkedésén.*
- Mit csinálok? - *Érdeklődik körülményeskedve, szende szűz módjára. Az imént történtek fényében, valamint az ajkait eluraló pimasz mosoly végett inkább nem hiteles, mint igen.*
- Igazából nics az az isten, hogy én visszamenjek a mosott edények, meg a soha ki nem fogyó koszos söröskupák közé. - *Fejét megcsóválja. Félkézzel hátraveti arcából dús, gesztenyeszín hajzatát.* - Te talán nem bírsz magaddal, így, hogy nincs ki folyton ugráltasson, hogy merre menjél, mikor, mit csináljál? Égető szükségét érzed, hogy állandó jelleggel meg legyen mondva, milyen feladatod és miért nem végzed jól?
*Sajnos mindketten tudják, hogy az élet nem egyszerű a Thargok között. A leány bár szívből szerette, otthonaként tekintett a Hegyre, élénken emlékszik a markáns kontrasztra: Egyfelől a Thargodar testvérpár kérlelhetetlen vasszigorára, legyőzhetetlen kontrollmániájára, cseszegethetnékjére. Másrészről a többiek: hát, olyanok, amilyenek. Barbárok. Jórészt kétségbeejtőn ostoba, magát módfelett okosnak hívő, agresszív, ám lélekben haszonjószágra hajazó törzstagok. A legtöbbször Rilinek szótagolnia is kellett.*
- Ha megyünk, márpedig mennénk, új útra lesz szükség. Magunk vágta, talán nehezebben forgó, és kövezve van kényelmetlen hajtépésekkel. Hogy pontosítsunk, ezt az egyezményt, amit mondtál, nem ártana ismerni. – *Megint rajta van a mímelés sora. A plafont fixírozza, mégpedig igen kitartón.* - Hát, hogy a délvidék őrzői lennének, az egy kicsit túlzás. A részemről. No persze nem volt ez hazugság! Csak inspirálok. A jó Vinerra urat a közbiztonság fejlesztésére, később a hadurat gondviselésre. Végülis, még lehetnek azok, nem? Ha Kagan azzá lett, akinek gondolom, lesznek is. Így hát helyünk benne nekünk is lehet. Saját. Szigorún körbepisilt, jól kijelölt terep, félfüggetlenül. És már hogyne mosogatnál!
2515. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 21:09:42
Üzenet elküldve: 2015-09-25 21:09:42
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
*Nincsen meghasonlása a férfinek sem, mindinkább afelé mutat a dolog, hogy Rilai megjelentével visszatalált abba az irányba, amit egy jó ideig a múltjában már a magáénak tudhatott-követett, csak valahol a háborúk mocskában megfeledkezett róla. Talán csak azért, mert holttehernek ítélte és egyszerűbb volt megválni tőle, mint vele élni.
Kedvtelve nézi, ahogy a lány mellette mocorogni kezd máris, mintha egyetlen tétlenségben töltött percet is kárba veszőnek találna. Látta ugyan már ruhátlanul a Fürdőházban is, de most egész más szemmel méricskéli cirmosát, nem is rejtve ezt véka alá, egyetlen szekundumra se.*
- Mertem bízni benne, hogy nem akarsz máris szerződést kötni az „enyém-tiéd” dolgokról, külön passzust emelve annak, hogy a dolgoknak mi a szánt helye az éjjeliszekrényen vagy a fésülködőasztalnál. Gondolom, eztán te sem leszel haragos, ha törölköző helyett a majmod találnám megragadni szárítkozáshoz. Szerinted be tudnánk idomítani, hogy ébredéskor ő szervírozza a villás reggelit? És szigorúan mindkettőnknek ugyanazt, semmiféle meglepetéssel mondjuk az egyik
adagban. - *Majmok. Sok aljas dolgot kinéz belőlük és nem felejti el számításba venni azt az igencsak különleges státuszt, amiben Rilai kedvence és Khan állnak.
Tisztázottnak tűnik továbbá most már az is, hogy ők ketten most olyasfajta szövetségben vannak, ami kimondja, hogy bizonyos időn és távolságon túl már fájón-kellemetlenül élnék meg a másik hiányát. Nem is akar statisztikát vetni azzal, hogy miképp tenne egy ilyen helyzetben.
Laposat sandít Rilaira.*
- A szemeimből van csak meg egy, az agyam még a helyén van, látom ám, mit csinálsz. Ez biztosan az egyik oka annak, hogy bomlok utánad. - *Ha nem is adja ennek jelét, Khan figyelme alatt kevés dolog siklik el észrevétlenül, kivált, ha olyasmiről van szó, ami Rilaitól származik. Visszatértük a thargokhoz azóta csiklandozza a félszemű fantáziáját, hogy a Pegazusban Rilai elcsacsogta a legfrissebb híreket a dombvidék fejleményeiről. A lányt követve, takaró alá húzódik ő is közben, amíg összerendezi gondolatait a hogyanokról és miértekről.*
- És igen, oda délre. Tharg barátainkhoz, akik miatt üzletelni kezdtünk a városban. Először persze látnunk kell, hogy mik az új törekvések, és hogy a mi számításaink egyeztethetők-e az övéikkel. - *Mellékesen megjegyezhetné, hogy ezek az indíttatások szinte bármivel összekalapálhatók, csak kellő rugalmasság és türelem függvénye.*
- Állítom, leesik az állad, ha elárulom, ha most elmondom, hogy én vagyok az új hírek hozója. Született valamiféle megegyezés a városi tanács és a törzs között, elkerülendő a területre vonatkozó disputákat. Nem olyan bonyolult ez, leleményből pedig bőven jutott neked - *idejét is látja kiosztani egy új homlokcsókot, mintegy dicséretül a lány eddig prezentált éleseszűségéért.* - Azt meg tőled tudom-tudjuk, hogy thargék a délvidéknek egyfajta őrzőivé léptek elő ezzel, szolgáltatni meg nekik is lehet. Ételt, nyersanyagot, emberi erőforrást, ami tetszik. Hogy a városban vagy attól néhány mérföldre délnek telepszünk meg ezért, nem befolyásolhatja károsan az üzletmenetet. Hasítsunk ki egy szeletet magunknak ebből a világból és alakítsuk nekünk tetszően. De mosogatást nem vállalok. - *A lepedőbe burkolt lányon pihenteti tekintetét, engedi, hogy szabadon vándoroljon fedett-fedetlen terepen egyaránt.*
- Az előbbi látvány egy fokkal jobb volt.
*Nincsen meghasonlása a férfinek sem, mindinkább afelé mutat a dolog, hogy Rilai megjelentével visszatalált abba az irányba, amit egy jó ideig a múltjában már a magáénak tudhatott-követett, csak valahol a háborúk mocskában megfeledkezett róla. Talán csak azért, mert holttehernek ítélte és egyszerűbb volt megválni tőle, mint vele élni.
Kedvtelve nézi, ahogy a lány mellette mocorogni kezd máris, mintha egyetlen tétlenségben töltött percet is kárba veszőnek találna. Látta ugyan már ruhátlanul a Fürdőházban is, de most egész más szemmel méricskéli cirmosát, nem is rejtve ezt véka alá, egyetlen szekundumra se.*
- Mertem bízni benne, hogy nem akarsz máris szerződést kötni az „enyém-tiéd” dolgokról, külön passzust emelve annak, hogy a dolgoknak mi a szánt helye az éjjeliszekrényen vagy a fésülködőasztalnál. Gondolom, eztán te sem leszel haragos, ha törölköző helyett a majmod találnám megragadni szárítkozáshoz. Szerinted be tudnánk idomítani, hogy ébredéskor ő szervírozza a villás reggelit? És szigorúan mindkettőnknek ugyanazt, semmiféle meglepetéssel mondjuk az egyik
adagban. - *Majmok. Sok aljas dolgot kinéz belőlük és nem felejti el számításba venni azt az igencsak különleges státuszt, amiben Rilai kedvence és Khan állnak.
Tisztázottnak tűnik továbbá most már az is, hogy ők ketten most olyasfajta szövetségben vannak, ami kimondja, hogy bizonyos időn és távolságon túl már fájón-kellemetlenül élnék meg a másik hiányát. Nem is akar statisztikát vetni azzal, hogy miképp tenne egy ilyen helyzetben.
Laposat sandít Rilaira.*
- A szemeimből van csak meg egy, az agyam még a helyén van, látom ám, mit csinálsz. Ez biztosan az egyik oka annak, hogy bomlok utánad. - *Ha nem is adja ennek jelét, Khan figyelme alatt kevés dolog siklik el észrevétlenül, kivált, ha olyasmiről van szó, ami Rilaitól származik. Visszatértük a thargokhoz azóta csiklandozza a félszemű fantáziáját, hogy a Pegazusban Rilai elcsacsogta a legfrissebb híreket a dombvidék fejleményeiről. A lányt követve, takaró alá húzódik ő is közben, amíg összerendezi gondolatait a hogyanokról és miértekről.*
- És igen, oda délre. Tharg barátainkhoz, akik miatt üzletelni kezdtünk a városban. Először persze látnunk kell, hogy mik az új törekvések, és hogy a mi számításaink egyeztethetők-e az övéikkel. - *Mellékesen megjegyezhetné, hogy ezek az indíttatások szinte bármivel összekalapálhatók, csak kellő rugalmasság és türelem függvénye.*
- Állítom, leesik az állad, ha elárulom, ha most elmondom, hogy én vagyok az új hírek hozója. Született valamiféle megegyezés a városi tanács és a törzs között, elkerülendő a területre vonatkozó disputákat. Nem olyan bonyolult ez, leleményből pedig bőven jutott neked - *idejét is látja kiosztani egy új homlokcsókot, mintegy dicséretül a lány eddig prezentált éleseszűségéért.* - Azt meg tőled tudom-tudjuk, hogy thargék a délvidéknek egyfajta őrzőivé léptek elő ezzel, szolgáltatni meg nekik is lehet. Ételt, nyersanyagot, emberi erőforrást, ami tetszik. Hogy a városban vagy attól néhány mérföldre délnek telepszünk meg ezért, nem befolyásolhatja károsan az üzletmenetet. Hasítsunk ki egy szeletet magunknak ebből a világból és alakítsuk nekünk tetszően. De mosogatást nem vállalok. - *A lepedőbe burkolt lányon pihenteti tekintetét, engedi, hogy szabadon vándoroljon fedett-fedetlen terepen egyaránt.*
- Az előbbi látvány egy fokkal jobb volt.
2514. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 20:58:07
Üzenet elküldve: 2015-09-25 20:58:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
//A nyár utolsó napjai//
*Ő nem érez maga körül leomló falakat. Nagy megvilágosodást, személyiségéből történő kiforgatást sem tapasztal. Egésznek és jóllakottnak érzi magát, gondtalannak, ránctalanná simultnak. Hasra fordul, álla alatt összefonja karjait. Nevetve felhorkan. Khan, a szavak csűr-csavarásának mestere!*
- Nem hát! Minden, ami az enyém, a tiéd is, mától! Félig a hollód is megfojthatom ennek okán, például. Osztozhatunk reggelenként a rántottán, a fürdővizen. - *Több ökörség hirtelen nem villan be. A nyelvére tolakvó adu-ászt megtartja egy másik alkalomra. Már előre mulat azon is.*
- Nem futok ki a világból. Módfelett jól érzem magam benne most is. - *Megrázza fejét. Ugyan nem követeli meg, hogy Khan vele tartson, legalábbis szóban, kezdi magától értetődőnek venni, hogy amerre ő jár, arra megy a lány is, vagy fordítva. A legjobb verzió tényleg az volna, ha a fő csapásirányt együtt tervelték ki, így egyikőjüknek sem kéne a másik akaratához idomulnia, mindketten magukénak érezhetik a döntést. Jó is, hogy szóbakerült.*
- Délre? Mármint. Amon Ruadh-délre? Thargvidékre, megint? Tartósan? - *Eddig semmi új. Ezt ő is felvetette, számosszor és sok helyen, csak mindenki hümmögött meg ignorálta. Az elvetett mag azonban szárba szökken, női-férfi sztereotípiákat megest megerősíti. Ültess gondolatot egy pasas agyába, tűrd el, míg jó darab ideig ignorálja-ellenzi, ne hozd szóba, ne is faggasd, aztán ha igazságára maga is rádöbben, rajong körbe, akárha saját zseniális ötlete lenne, ami valójában gondos megmunkálású, csapdaszerűn működő női fondorlat.*
- A terv pompázatos. Visszavágyódom részben, mióta csak eljöttünk. Mennyire tartósan? Még inkább: Miért? *Eszébe ötlik még valami. Illetve még két valami. Az egyik, hogy pucér seggel, csillapodott szenvedéllyel hamar kényelmetlenné válik a fetrengés. Körbecsavarja magát az alattuk gyűrt, durva szövésű pokróccal. Felkönyököl, immár sort keríthet a másik korszakalkotó megállapításának megosztására is.*
- A dolog problémás lesz. Minél hosszabb távra tervezünk, annál inkább.
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2015.09.26 12:17:58, a következő indokkal:
A rendszer által is kijelzett helyesírási hibák javítása (Méginkább helyett Még inkább).
*Ő nem érez maga körül leomló falakat. Nagy megvilágosodást, személyiségéből történő kiforgatást sem tapasztal. Egésznek és jóllakottnak érzi magát, gondtalannak, ránctalanná simultnak. Hasra fordul, álla alatt összefonja karjait. Nevetve felhorkan. Khan, a szavak csűr-csavarásának mestere!*
- Nem hát! Minden, ami az enyém, a tiéd is, mától! Félig a hollód is megfojthatom ennek okán, például. Osztozhatunk reggelenként a rántottán, a fürdővizen. - *Több ökörség hirtelen nem villan be. A nyelvére tolakvó adu-ászt megtartja egy másik alkalomra. Már előre mulat azon is.*
- Nem futok ki a világból. Módfelett jól érzem magam benne most is. - *Megrázza fejét. Ugyan nem követeli meg, hogy Khan vele tartson, legalábbis szóban, kezdi magától értetődőnek venni, hogy amerre ő jár, arra megy a lány is, vagy fordítva. A legjobb verzió tényleg az volna, ha a fő csapásirányt együtt tervelték ki, így egyikőjüknek sem kéne a másik akaratához idomulnia, mindketten magukénak érezhetik a döntést. Jó is, hogy szóbakerült.*
- Délre? Mármint. Amon Ruadh-délre? Thargvidékre, megint? Tartósan? - *Eddig semmi új. Ezt ő is felvetette, számosszor és sok helyen, csak mindenki hümmögött meg ignorálta. Az elvetett mag azonban szárba szökken, női-férfi sztereotípiákat megest megerősíti. Ültess gondolatot egy pasas agyába, tűrd el, míg jó darab ideig ignorálja-ellenzi, ne hozd szóba, ne is faggasd, aztán ha igazságára maga is rádöbben, rajong körbe, akárha saját zseniális ötlete lenne, ami valójában gondos megmunkálású, csapdaszerűn működő női fondorlat.*
- A terv pompázatos. Visszavágyódom részben, mióta csak eljöttünk. Mennyire tartósan? Még inkább: Miért? *Eszébe ötlik még valami. Illetve még két valami. Az egyik, hogy pucér seggel, csillapodott szenvedéllyel hamar kényelmetlenné válik a fetrengés. Körbecsavarja magát az alattuk gyűrt, durva szövésű pokróccal. Felkönyököl, immár sort keríthet a másik korszakalkotó megállapításának megosztására is.*
- A dolog problémás lesz. Minél hosszabb távra tervezünk, annál inkább.
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2015.09.26 12:17:58, a következő indokkal:
A rendszer által is kijelzett helyesírási hibák javítása (Méginkább helyett Még inkább).
2513. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 20:49:44
Üzenet elküldve: 2015-09-25 20:49:44
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
*Ritkán eső dolog az, hogy a férfi ne akarna ízes megjegyzést tenni valamire, de elsőn elhált éjjelük (azaz délutánjuk) után nem érzi égető szükségét, hogy szavak csokrába fogja a fejében zakatoló gondolatokat és a szívében zuborgó érzéseket. Ez az a pillanat, amikor a bizonyság elegendő és nem teszel fel kérdéseket feleslegesen. Az asszonyi ölelést ismerte már, számos helyütt megfordult zsoldosként már a férfi korábban, de az érintésétől dorombolva sóhajtó lány újraalkotta benne az együttlétek értelmét. Mi történik majd ezután – visszhangzik fejében az a kérdés, amit a mellette elheveredő tett fel neki, alig pár perccel azelőtt, hogy ő követelőzőn lehántotta volna ruháit, utóbb segítséget nyújtva sajátjainak eltüntetéséhez is. És valóban: mi fog történni ezután? Mert most olyan, mintha a jeges tűzként égető vízből kidugta volna a fejét egy pillanatra. Minden ellenállását felőrölték, nem… önmaga adta oda a kulcsot ahhoz az erősséghez, amit felépített maga körül. Szabad bejárást biztosított Rilainak és azon kapja magát, hogy meg sem fordul a fejében, hogy ezeket a falakat újra, még magasabbra emelje. Szeretné, ha a lány látná őt olyannak, amilyen valójában. Ez az ő privilégiuma lesz.
Tíz évvel ezelőtt, amikor először figyeltek fel rá a harcmezőn bátor volt és vakmerő. Nevet akart magának szerezni, egy olyat, ami dalra ihleti a vidéket járó dalnokok fantáziáját is. Álmából valósággá csak az vált, hogy híre kélt barát és ellenség sorai közt egyaránt. Ő lett az a Khan, akinek se becsülete, lelkiismerete pedig csak annyit ér, ahány arannyal az erszényét megtömik. Bizonyos szempontból elérte a célját, hiszen később már felismerték és gyakran már ez is elég volt ahhoz, hogy ne keressék őt szemtől szemben a harcban. Ettől fogva vállalta, hogy megmarad mindenki előtt ebben a szerepben, lesz ő az, aki a közutálat tárgya lehet, bárhol forduljék is meg. Az Ifjú Sólyom íjászregimentjének strázsamestere szerint „vagy, aki vagy fiam, mert kell egy ilyen is”.
Ezek a falak lettek semmivé a ma délutánnal. Nem egyetlen nap alatt következett be, mert Rilai iránt különlegesen érez azóta, hogy először szólt a lánnyal még a fennsík kocsmájának csúfolt intézményében. A hozzá kötődő érzelmek lassan, de megállíthatatlanul őrölték fel a biztosnak hitteket és most mezítelennek érzi magát vele szemben. Ha ez álom volna, akkor felébredve vajon mi várná őt: irgalom vagy borzalom? És egyáltalán, miért gondol ilyenekkel? Eddig nem érdekelte. Vagy csak oly régóta él saját falai mögött, hogy elfelejtette azt az időt, amikor törődött még ezekkel?*
- Mától akkor nem kell külön szobát bérelnünk? - *Mi mással is csapná el komolyságban tallózó gondolatait, mint valami együgyű baromsággal, megint. A lehűlt szélnek hálás, amiért beóvakodik a falak közé, mert nem csak Rilai érzi magát hamvából éledt zsarátnoklénynek. Gyönyörűbbnek látja most a lányt mint ezelőtt, a mosolya kedvesebb, a hangja csengőbb, együtt lenni vele pedig maga az újjászületés. Ez tehát a szerelem?*
- Azt hittem érdekel, hogy merrefelé tartok az életemmel, de téged bárhova elkövetlek. De ha azt fontolnád, hogy a világ végére akarsz, talán megpróbálnálak lebeszélni róla. Rém unalmas helynek hangzik. - *Kurrens téma voltaképp, egy akadályon átjutottak nemrégiben, a következő most nagyobb léptékű lesz, ideje lesz lassan új csapásirányt is kijelölni erre.*
- Ne ájulj el, de én gondolkoztam. - *Na nem az utóbbi két-három fertályórában, hanem amikor túl sok időt töltött egy demizsonnyi bor és csend társaságában.* - Visszamehetnénk délre. Tartósan.
*Ritkán eső dolog az, hogy a férfi ne akarna ízes megjegyzést tenni valamire, de elsőn elhált éjjelük (azaz délutánjuk) után nem érzi égető szükségét, hogy szavak csokrába fogja a fejében zakatoló gondolatokat és a szívében zuborgó érzéseket. Ez az a pillanat, amikor a bizonyság elegendő és nem teszel fel kérdéseket feleslegesen. Az asszonyi ölelést ismerte már, számos helyütt megfordult zsoldosként már a férfi korábban, de az érintésétől dorombolva sóhajtó lány újraalkotta benne az együttlétek értelmét. Mi történik majd ezután – visszhangzik fejében az a kérdés, amit a mellette elheveredő tett fel neki, alig pár perccel azelőtt, hogy ő követelőzőn lehántotta volna ruháit, utóbb segítséget nyújtva sajátjainak eltüntetéséhez is. És valóban: mi fog történni ezután? Mert most olyan, mintha a jeges tűzként égető vízből kidugta volna a fejét egy pillanatra. Minden ellenállását felőrölték, nem… önmaga adta oda a kulcsot ahhoz az erősséghez, amit felépített maga körül. Szabad bejárást biztosított Rilainak és azon kapja magát, hogy meg sem fordul a fejében, hogy ezeket a falakat újra, még magasabbra emelje. Szeretné, ha a lány látná őt olyannak, amilyen valójában. Ez az ő privilégiuma lesz.
Tíz évvel ezelőtt, amikor először figyeltek fel rá a harcmezőn bátor volt és vakmerő. Nevet akart magának szerezni, egy olyat, ami dalra ihleti a vidéket járó dalnokok fantáziáját is. Álmából valósággá csak az vált, hogy híre kélt barát és ellenség sorai közt egyaránt. Ő lett az a Khan, akinek se becsülete, lelkiismerete pedig csak annyit ér, ahány arannyal az erszényét megtömik. Bizonyos szempontból elérte a célját, hiszen később már felismerték és gyakran már ez is elég volt ahhoz, hogy ne keressék őt szemtől szemben a harcban. Ettől fogva vállalta, hogy megmarad mindenki előtt ebben a szerepben, lesz ő az, aki a közutálat tárgya lehet, bárhol forduljék is meg. Az Ifjú Sólyom íjászregimentjének strázsamestere szerint „vagy, aki vagy fiam, mert kell egy ilyen is”.
Ezek a falak lettek semmivé a ma délutánnal. Nem egyetlen nap alatt következett be, mert Rilai iránt különlegesen érez azóta, hogy először szólt a lánnyal még a fennsík kocsmájának csúfolt intézményében. A hozzá kötődő érzelmek lassan, de megállíthatatlanul őrölték fel a biztosnak hitteket és most mezítelennek érzi magát vele szemben. Ha ez álom volna, akkor felébredve vajon mi várná őt: irgalom vagy borzalom? És egyáltalán, miért gondol ilyenekkel? Eddig nem érdekelte. Vagy csak oly régóta él saját falai mögött, hogy elfelejtette azt az időt, amikor törődött még ezekkel?*
- Mától akkor nem kell külön szobát bérelnünk? - *Mi mással is csapná el komolyságban tallózó gondolatait, mint valami együgyű baromsággal, megint. A lehűlt szélnek hálás, amiért beóvakodik a falak közé, mert nem csak Rilai érzi magát hamvából éledt zsarátnoklénynek. Gyönyörűbbnek látja most a lányt mint ezelőtt, a mosolya kedvesebb, a hangja csengőbb, együtt lenni vele pedig maga az újjászületés. Ez tehát a szerelem?*
- Azt hittem érdekel, hogy merrefelé tartok az életemmel, de téged bárhova elkövetlek. De ha azt fontolnád, hogy a világ végére akarsz, talán megpróbálnálak lebeszélni róla. Rém unalmas helynek hangzik. - *Kurrens téma voltaképp, egy akadályon átjutottak nemrégiben, a következő most nagyobb léptékű lesz, ideje lesz lassan új csapásirányt is kijelölni erre.*
- Ne ájulj el, de én gondolkoztam. - *Na nem az utóbbi két-három fertályórában, hanem amikor túl sok időt töltött egy demizsonnyi bor és csend társaságában.* - Visszamehetnénk délre. Tartósan.
2512. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 20:25:14
Üzenet elküldve: 2015-09-25 20:25:14
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
//A nyár utolsó napjai//
*Torkára forr a szó, immár csak az eső neszel odakinn. Már nem zuhog, záporrá szelídül, idebenn halk zaját úgyis elnyomja vére zubogása. Bár első együttlétük volt ez, már a kezdet sem volt szégyenlős, hiszen Rilai jóformán a találkozás pillanatában tudta: érzékeik felzizegnek egymástól. Egy darabig hát erősen hinni akarta, hogy ennyi az egész. Észrevétlenül fonta be őt a szerelem. Utóbb recseg a selyem, szétpattannak a szarugombok. A lusta délutánon idejük, akár a tenger. Most számba veszi a férfi testét ékítő sebnyomokat. Ezúttal nem ők sztoriznak, Rilai mesélget nekik, csókkal, becézéssel mindenféléről. Idővel a meglévő gyűjteményt is gazdagítja: kulcscsonton harapásnyommal, tarkón nyolc apró, körömvágta félkörrel.
Szemét nem akaródzik lehunyni egyetlen pillanatra sem: Tágra nyílt szemmel csodálja a másik arcát eluraló szépet. Odaadás, átengedés, sóvárgás festette át vonásaikat. Összes érzékszerve részt vesz a játékban, és betelni nem bír a férfi közelségével, bőrének illatával, acélos ölével, követelőző csókjaival. Hiába húzza-halasztja kéjük, bőre nem szűnik meg lúdbőrőzni, felszikrázni a másik érintésétől. Ölelő tűzbe vezeti, édes halálközelségbe, úszni-röpülni tudna a másik ereiben, a sajátjában. Elhamvad, megsemmisül és újjáéled. S miután mindez átlángol rajtuk, s már csak vére muzsikál, ő meg reszkető izmokkal heverdel, s gondolatai másmerre is elkanyarognak, megint kuncoghatnékja támad. Merthogy úgy tűnik, egy lerakat béklyótól szabadult. Amit az előbb műveltek, oly természetesen jött, akárha erre születtek volna, egymásnak, egymásért, semmi köze sem volt a maszlagos álomtolvajhoz. Nem volt bűnös, durva, szégyenteljes. Hiába kémlel befelé, nem érzi magát kevesebbnek, üresebbnek. Tulajdonképp egészen ellustult. Átborzongatja a leszálló est hűs lehelete, még nyitva az ablak, odakinn szitál még az eső. A mennyezetet fixírozza, elsomolyog egy darabig. Elunva ezt, félárbocra eresztett pillái alól oldalra pillantgat. Nem siet összeszedegetni kommentárját.*
*Torkára forr a szó, immár csak az eső neszel odakinn. Már nem zuhog, záporrá szelídül, idebenn halk zaját úgyis elnyomja vére zubogása. Bár első együttlétük volt ez, már a kezdet sem volt szégyenlős, hiszen Rilai jóformán a találkozás pillanatában tudta: érzékeik felzizegnek egymástól. Egy darabig hát erősen hinni akarta, hogy ennyi az egész. Észrevétlenül fonta be őt a szerelem. Utóbb recseg a selyem, szétpattannak a szarugombok. A lusta délutánon idejük, akár a tenger. Most számba veszi a férfi testét ékítő sebnyomokat. Ezúttal nem ők sztoriznak, Rilai mesélget nekik, csókkal, becézéssel mindenféléről. Idővel a meglévő gyűjteményt is gazdagítja: kulcscsonton harapásnyommal, tarkón nyolc apró, körömvágta félkörrel.
Szemét nem akaródzik lehunyni egyetlen pillanatra sem: Tágra nyílt szemmel csodálja a másik arcát eluraló szépet. Odaadás, átengedés, sóvárgás festette át vonásaikat. Összes érzékszerve részt vesz a játékban, és betelni nem bír a férfi közelségével, bőrének illatával, acélos ölével, követelőző csókjaival. Hiába húzza-halasztja kéjük, bőre nem szűnik meg lúdbőrőzni, felszikrázni a másik érintésétől. Ölelő tűzbe vezeti, édes halálközelségbe, úszni-röpülni tudna a másik ereiben, a sajátjában. Elhamvad, megsemmisül és újjáéled. S miután mindez átlángol rajtuk, s már csak vére muzsikál, ő meg reszkető izmokkal heverdel, s gondolatai másmerre is elkanyarognak, megint kuncoghatnékja támad. Merthogy úgy tűnik, egy lerakat béklyótól szabadult. Amit az előbb műveltek, oly természetesen jött, akárha erre születtek volna, egymásnak, egymásért, semmi köze sem volt a maszlagos álomtolvajhoz. Nem volt bűnös, durva, szégyenteljes. Hiába kémlel befelé, nem érzi magát kevesebbnek, üresebbnek. Tulajdonképp egészen ellustult. Átborzongatja a leszálló est hűs lehelete, még nyitva az ablak, odakinn szitál még az eső. A mennyezetet fixírozza, elsomolyog egy darabig. Elunva ezt, félárbocra eresztett pillái alól oldalra pillantgat. Nem siet összeszedegetni kommentárját.*
2511. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 20:10:54
Üzenet elküldve: 2015-09-25 20:10:54
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
*Még nem tudja pontosan miben és mikor, de a kortalan tekintetű halálhírnöknek még szerepe lesz az életében, talán Rilaiéban is. Ha valaha is visszatér a csuhás alak az álmából, kérdőre fogja vonni. Nem mintha az ilyen alakok engedelmesek volnának a halandók fenyegetéseire. De eleget is
gondoltak mindketten hollókkal és próféciák ködös strófáival. Minek törjék magukat a megfejthetetlenen, ha foglalkozhatnak inkább a törődő karok ölelésével? Mulattatni kezdi, ahogy macskaszeműje rámorran: a lány arcába mosolyog.*
- Kis ráncok jelennek meg itt - *húzza végig Rilai homlokán ott az ujját, ahol a bőr szerinte összeszalad.* - amikor így puffogni kezdesz. Én pedig rögtön úgy érzem, hogy el kell simítsam őket, mert a végén még úgy maradsz. - *Félretol odahullott hajzatot és a korábban adományozott csók hasonmását illeszti a homlokra, eltüntetendő az indulat rajzolta barázdákat. A beszélgetés következő szakaszát már az ágyban elfekve folytatják: a tollal bélelt dunnák puhán-szeretőn ölelik mindkettejüket, e napon nem tesz kivételt egyikükkel sem. Rilai majma valahonnét a közelből értetlenül bámulhatja, hogy mi is folyik épp, s miért kellett odahagynia gazdája ölét és a fültövét vakaró ujjvéget.
Khan csak bólint: megértette az intést, és maga is hangos szóval fogadta meg, hogy visszatér Rilaihoz. Bármit tartott is számon eddig szépsége úgy, mint elismerendő teljesítményt, most egy új elemmel bővíthető a listáját, s ez nevesül annak ténye, hogy rábírta vélemény-akaratát egy öntörvényű akasztófa-szökevényre. Egy olyan makacs alakra, akinek már sokszor kellett volna egy kötélhágcsón végeznie, de mindig megtalálta a módját, hogy beintsen a Hideg Kéznek. Tette volt ezt a hecc kedvéért, mert a holnappal csak ritkán gondolt. Aztán belépett az életébe Rilai, pontosabban, a rókaképű volt az, aki rátalált a Fabódéban, temérdek mosatlan tányér és sörhabos korsó között lavírozva, mint a világ peremére száműzött kocsma tündére.
A thargoktól orzott ládika kincsét akkor láthatja újra Rilai, ha alaposabban a férfi inge mögé merészkedik. Egyszerű bőrláncon viseli a madármintás talizmánt a nyaka körül. Történetesen azt ragadva is magával vonhatta volna őt, hogy a frissen vetett ágyba hulljanak. Ehelyett választott inkább úgy, hogy torkára forrasztja a szót egy harapáscsókkal és önként vállalva magára húzza a félszeműt.
Zúg a feje, hallani véli azt, ahogy a vér sebes patakként robajlik végig egész testén, a részegség bódultságára hasonlító érzést pedig minden érintés, minden szó, minden cinkos pillantás vagy egyszerű érintés csak tovább mélyít benne. Ha valóban a fagyott vízfelszínen jártak eddig, most alámerülhettek a kristálytiszta tóban – nem vágyja még a levegőhöz jutást, nem szaladt még ki tüdejéből az összes sóhaj.*
- Ha ezt jelenti szeretni, akkor minden reggellel és napszálltával ezt akarom érezni. - *Amit az imént megkezdett a felsőrész eltüntetésével, azt most befejezi. A csontbörtönébe zárt, gyakran halottnak hitt lakót új életre keltette a néhai fogadóslány, de vele együtt megidézett egy sor más vágyat is, amellyel csak a férfi és nő közös tánca bírhat el.*
- Soha, senki miatt nem éreztem még magam ennyire… élőnek. - *Nyakba és mellkasba, csuklóba és combba harap-csókol – levegő nélkül akar maradni, és a szeretett nő mellett maradni, egész éjjelen. Beszélhetne még annyit és annyi mindenről, szeretné azonban, ha most másképp is „elmondhatná”, amit érez, s ezzel tudtán kívül is elűzni az összes múltból kísértő démont. „Tűnjetek innen, nincs többé maradásotok!”*
*Még nem tudja pontosan miben és mikor, de a kortalan tekintetű halálhírnöknek még szerepe lesz az életében, talán Rilaiéban is. Ha valaha is visszatér a csuhás alak az álmából, kérdőre fogja vonni. Nem mintha az ilyen alakok engedelmesek volnának a halandók fenyegetéseire. De eleget is
gondoltak mindketten hollókkal és próféciák ködös strófáival. Minek törjék magukat a megfejthetetlenen, ha foglalkozhatnak inkább a törődő karok ölelésével? Mulattatni kezdi, ahogy macskaszeműje rámorran: a lány arcába mosolyog.*
- Kis ráncok jelennek meg itt - *húzza végig Rilai homlokán ott az ujját, ahol a bőr szerinte összeszalad.* - amikor így puffogni kezdesz. Én pedig rögtön úgy érzem, hogy el kell simítsam őket, mert a végén még úgy maradsz. - *Félretol odahullott hajzatot és a korábban adományozott csók hasonmását illeszti a homlokra, eltüntetendő az indulat rajzolta barázdákat. A beszélgetés következő szakaszát már az ágyban elfekve folytatják: a tollal bélelt dunnák puhán-szeretőn ölelik mindkettejüket, e napon nem tesz kivételt egyikükkel sem. Rilai majma valahonnét a közelből értetlenül bámulhatja, hogy mi is folyik épp, s miért kellett odahagynia gazdája ölét és a fültövét vakaró ujjvéget.
Khan csak bólint: megértette az intést, és maga is hangos szóval fogadta meg, hogy visszatér Rilaihoz. Bármit tartott is számon eddig szépsége úgy, mint elismerendő teljesítményt, most egy új elemmel bővíthető a listáját, s ez nevesül annak ténye, hogy rábírta vélemény-akaratát egy öntörvényű akasztófa-szökevényre. Egy olyan makacs alakra, akinek már sokszor kellett volna egy kötélhágcsón végeznie, de mindig megtalálta a módját, hogy beintsen a Hideg Kéznek. Tette volt ezt a hecc kedvéért, mert a holnappal csak ritkán gondolt. Aztán belépett az életébe Rilai, pontosabban, a rókaképű volt az, aki rátalált a Fabódéban, temérdek mosatlan tányér és sörhabos korsó között lavírozva, mint a világ peremére száműzött kocsma tündére.
A thargoktól orzott ládika kincsét akkor láthatja újra Rilai, ha alaposabban a férfi inge mögé merészkedik. Egyszerű bőrláncon viseli a madármintás talizmánt a nyaka körül. Történetesen azt ragadva is magával vonhatta volna őt, hogy a frissen vetett ágyba hulljanak. Ehelyett választott inkább úgy, hogy torkára forrasztja a szót egy harapáscsókkal és önként vállalva magára húzza a félszeműt.
Zúg a feje, hallani véli azt, ahogy a vér sebes patakként robajlik végig egész testén, a részegség bódultságára hasonlító érzést pedig minden érintés, minden szó, minden cinkos pillantás vagy egyszerű érintés csak tovább mélyít benne. Ha valóban a fagyott vízfelszínen jártak eddig, most alámerülhettek a kristálytiszta tóban – nem vágyja még a levegőhöz jutást, nem szaladt még ki tüdejéből az összes sóhaj.*
- Ha ezt jelenti szeretni, akkor minden reggellel és napszálltával ezt akarom érezni. - *Amit az imént megkezdett a felsőrész eltüntetésével, azt most befejezi. A csontbörtönébe zárt, gyakran halottnak hitt lakót új életre keltette a néhai fogadóslány, de vele együtt megidézett egy sor más vágyat is, amellyel csak a férfi és nő közös tánca bírhat el.*
- Soha, senki miatt nem éreztem még magam ennyire… élőnek. - *Nyakba és mellkasba, csuklóba és combba harap-csókol – levegő nélkül akar maradni, és a szeretett nő mellett maradni, egész éjjelen. Beszélhetne még annyit és annyi mindenről, szeretné azonban, ha most másképp is „elmondhatná”, amit érez, s ezzel tudtán kívül is elűzni az összes múltból kísértő démont. „Tűnjetek innen, nincs többé maradásotok!”*
2510. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 20:00:04
Üzenet elküldve: 2015-09-25 20:00:04
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
//A nyár utolsó napjai//
*Kár, hogy nincs ideje bővebben kimorogni magát azon, hogy még mindig az átlőtt szárnyú csuhamadáron kell rugózniuk. A pasas jól teszi, ha tart az arcán csattanó tenyértől. Nincs kizárva semmi, ennyi hülyeséget egy helyre halmozva. Így hát Rilai Khanra mordul. Újfent.*
- Továbbra sincs sok értelme annak, amit mondasz. Ha becsületbeli ügyet is akartok csinálni a dologból, lelketek rajta. De mint mondtam volt: a bőrödre vigyázz. - *Elemezgeti a sorsra vonatkozó részt is. Nem szúrja közbe, hogy a félszemű mondjuk balszerencse elől legalább védve van, ugyanis bizton tudja, hogy ezzel lemondó sóhajt indukálna csak. Hogy az óvó szellemek, útjaik kísérő gonosz és jóságos entitások meglétéről, hovatovább jelenlétéről meggyőzze, tovább fejtegesse, miért nem ok ez arra, hogy megtépázzák egymást a mélységivel, egy másik alkalomra marad. Különben meg az sem biztos, hogy a férfi csuklóján hordja még az apró, ék alakú, fecskés medalliont, amit Rilai még régen ajándékozott neki egy sosemvolt, elcsent ládikóból.*
- Hát erre a medres dologra, dehogyisnem! Mindig is ezt éreztem. Nem is járok a miértje nyomában. Ettől szép a halandó-lét. Rejtjeles, irányíthatatlan. Folyvást másmilyen.
*Halkan felkuncog, borostyánszín szemei lenevetnek Khanra. Örömmel hallja, hogy mégsem kinyíratni szándékozik magát, az imént meglelt közös kincseik óvása végett.* - Helyes! Ha így belejöttél. - *Ő is késztetést érez, hogy hasonló monológokat vágjon ki, egyébként. Látható-e, mit tesz hozzá éjről éjre az az egyszerű csoda, hogy mostantól vele alszik el, mellette ébred?! Ha ettől megfosztanák, a halálnál rettentőbb történne vele? Az élet tán mégsem túlélőtúra, hosszabb-rövidebb távú, eleve vesztes rajtolókkal? Visongani, bordarepesztőn kiabálni tudna, most, hogy a nehezén túl vannak, unásig ismételgetné mondandóját. Végül szótlan marad, ám annál érzékítőbb kifejezési formát talál a testében-lelkében kavargó szenvedély számára. Mulatni mindeközben sem szűnik meg a férfi közléskényszerén. Egy mondatfélnél éri őt következő csókja, fogait nevetve Khan alsó ajkába akasztja. Gerince ívesen hátrahajlik, lúdbőrözik Khan érintése nyomán. Kezével finoman állkapcsa alá nyúl, húzza magával. Ha amaz hagyja magát, elhemperednek. Megkísérli elmagyarázni vidámsága okát.*
- Eddig, mintha tükörjégen jártunk volna, nem? Részeges vagyok és megkönnyebbült. Ilyen lehet szikláról fejest ugrani. Szabadesni. Te is érzed?
*Kár, hogy nincs ideje bővebben kimorogni magát azon, hogy még mindig az átlőtt szárnyú csuhamadáron kell rugózniuk. A pasas jól teszi, ha tart az arcán csattanó tenyértől. Nincs kizárva semmi, ennyi hülyeséget egy helyre halmozva. Így hát Rilai Khanra mordul. Újfent.*
- Továbbra sincs sok értelme annak, amit mondasz. Ha becsületbeli ügyet is akartok csinálni a dologból, lelketek rajta. De mint mondtam volt: a bőrödre vigyázz. - *Elemezgeti a sorsra vonatkozó részt is. Nem szúrja közbe, hogy a félszemű mondjuk balszerencse elől legalább védve van, ugyanis bizton tudja, hogy ezzel lemondó sóhajt indukálna csak. Hogy az óvó szellemek, útjaik kísérő gonosz és jóságos entitások meglétéről, hovatovább jelenlétéről meggyőzze, tovább fejtegesse, miért nem ok ez arra, hogy megtépázzák egymást a mélységivel, egy másik alkalomra marad. Különben meg az sem biztos, hogy a férfi csuklóján hordja még az apró, ék alakú, fecskés medalliont, amit Rilai még régen ajándékozott neki egy sosemvolt, elcsent ládikóból.*
- Hát erre a medres dologra, dehogyisnem! Mindig is ezt éreztem. Nem is járok a miértje nyomában. Ettől szép a halandó-lét. Rejtjeles, irányíthatatlan. Folyvást másmilyen.
*Halkan felkuncog, borostyánszín szemei lenevetnek Khanra. Örömmel hallja, hogy mégsem kinyíratni szándékozik magát, az imént meglelt közös kincseik óvása végett.* - Helyes! Ha így belejöttél. - *Ő is késztetést érez, hogy hasonló monológokat vágjon ki, egyébként. Látható-e, mit tesz hozzá éjről éjre az az egyszerű csoda, hogy mostantól vele alszik el, mellette ébred?! Ha ettől megfosztanák, a halálnál rettentőbb történne vele? Az élet tán mégsem túlélőtúra, hosszabb-rövidebb távú, eleve vesztes rajtolókkal? Visongani, bordarepesztőn kiabálni tudna, most, hogy a nehezén túl vannak, unásig ismételgetné mondandóját. Végül szótlan marad, ám annál érzékítőbb kifejezési formát talál a testében-lelkében kavargó szenvedély számára. Mulatni mindeközben sem szűnik meg a férfi közléskényszerén. Egy mondatfélnél éri őt következő csókja, fogait nevetve Khan alsó ajkába akasztja. Gerince ívesen hátrahajlik, lúdbőrözik Khan érintése nyomán. Kezével finoman állkapcsa alá nyúl, húzza magával. Ha amaz hagyja magát, elhemperednek. Megkísérli elmagyarázni vidámsága okát.*
- Eddig, mintha tükörjégen jártunk volna, nem? Részeges vagyok és megkönnyebbült. Ilyen lehet szikláról fejest ugrani. Szabadesni. Te is érzed?
2509. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 19:43:30
Üzenet elküldve: 2015-09-25 19:43:30
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
*Kimondta.
Életének huszonkilencedik nyarán elhangzott az a szó, amitől oly sokan, oly nagyon tartanak, mert úgy tartják róla, hogy mágikus hatalommal bír és láncbilincset vár arra, aki ajkára veszi. Hogy pontosan mit is várt (várt-e egyáltalán bármit is) azután, hogy ez megtörtént, nehéz volna megfogalmazni. A bizonyság ott ég láthatatlan pecsét formájában a szívén: helyénvaló volt így cselekednie, máskülönben megbánással viselt volna bármely ezt követő napot. Pedig annyira küzdöttek az ellen, hogy elkerüljék ezt a szituációt, féltve őrizték szabadságuk kincsét és most olyan szolgaság sorába taszítják, ahonnét nehezebb szabadulni, mint a mesebeli hercegnőknek a várudvaron vesztegelő sárkányok honából. Pusztán a gondolat is kínnal tölti el, hogy ennek vége szakadjék valaha is, hegyi kristályba öntené az időt, hogy ne teljék el belőle egyetlen újabb minutum se, mert tökéletesnek találja ebben a tökéletlen formájában.*
- Akkor talán az a legegyszerűbb, ha nem próbálunk ellene tenni. - *Ügyefogyott javallat ez, érzi Khan is, hogy ennél sokkal biztosabb alapokon nyugvó argumentációra is képes volna, más esetben. De most úgy szenvedi a szavak hiányát mint a vízben fuldokló a levegőt: megismételhetné újra meg újra, amit már macskajellemű szépségének nyíltan, a szemébe is elmondott. Amióta az eszét tudja és tudatosan törekszik arra, hogy az életét saját elképzelései szerint kovácsolja, törekedett arra, hogy minden tettének és érzelmének parancsolója legyen: ha Rilai úgy hiszi, hogy rettegettségében egyedül van, akkor megint a félszemű mellkasára kell tapassza markát az ing alatt és kiérezni azt a leheletfinom reszketést, ami a férfiben munkál. Szeretetteljes törődés, egy bárminél erősebb vonzalom mellett ott dolgozik a félsz is, de nem ugyanazon okból, amiért a lányban. Tudja Khan, hogy miért nem akarta korábban Rilai ezt a beszélgetést. Az ajándékoknak megvan az a pocsék tulajdonságuk, hogy a felbontásuk után gyakran értéktelen kacatnak tűnnek, de legalábbis idővel elveszítik korai értéküket. Ez várna a holnap túloldalán az elsőszerelmesekre is?*
- Inkább attól, hogy olyannyira megszállottjává válsz valaminek-valakinek, hogy megfojtod a ragaszkodásoddal. Ez a fickó nem akarok lenni, a többivel elbánok. Volt már dolgom néhány csúnya dologgal az életben, szívesen mellre veszem ezeket is. - *A többi Khan számára magától értetődő. Ha bármikor arról volna szó, hogy ő(k) vagy más(ok), nem hezitálna egy pillanatra sem ennek megfelelően lépni.* - A Barakkban ügyes voltál, a késforgatás egész jól menne, ha arra adnád a fejed, hogy abban trenírozz. Ebben a másik témában lásd be, nehezebb edzőpartnert találni. - *Az ajtón való belépése óta most mosolyodik el úgy, hogy feszélyéből egy harapásnyi már elpárolgott. Nem veszi vissza a szemkötőt, ha Rilainak ő így is megfelel, akkor semmi szükség rá, hogy előtte is viselje.
De a nyugvópont mellett is hamar elhaladnak, mert ahogy azt sejtette, ad lángra lobbantható anyagot a felszín alatt mindig parázsló dühnek. Pofont (egyelőre) ugyan nem kap, de nem tesz le róla most még, hogy ez így is fog maradni.*
- Minden és semmi. - *Egyszerű válasz, és éppolyan semmitmondó is.* - Nem tudom megmagyarázni, hogy miért gondolom így. Te soha nem érezted, hogy bármennyire is próbálsz ura lenni saját sorsodnak, megmaradsz egy mederben? Néha eltávolodsz ugyan a sodorvonaltól, van, hogy közelebb vagy a bal parthoz, mint a jobbhoz, de benne maradsz a vízfolyásban és ugyanoda jutsz végül. Nem a hollóért teszem, bár az indulatom abból a szerencsétlen balesetből fakadt, ez igaz. A becsületét minden zsoldos eltemeti valahol, számukra nem jelent semmit a tisztességes harc fogalma. Az a
legritkább esetben fizet csak jól. A mifajtánk mottója az, hogy a lehető legkevesebb kockázattal a legnagyobb sápot húzni valamiből. - *Azaz lehetne ez is, de ez nem jellemzi teljes mértékben Khant. Rengeteg tettet hajtott végre puszta vakmerőségből és nem róhatja fel Rilainak, amiért a mostani is annak tűnik szemében.
Szótlan marad a szemhéjra, utóbb a szájára mért csók okán. A levegő bennakad, és az imént vágyott pillanat is megáll, ha csak egy szívverésnyire is. De az olyan hosszan tart, mint egy örökkévaló élet Lanawinen.*
- Nem öletem meg magam. Nem tudtad, hogy Khan Lero ahhoz túlságosan is szereti az életet, amit egy kereskedővénájú leány mutatott meg neki? Szeretni kezdte az életet és szereti benne azt a nőt, akiért hajlandó még életben is maradni. - *Kezét a ruha alatt felsiklatja a lány hátán, és így tesz a másikkal is. Hiába az eső és az azzal érkezett hűs szél odakint, ő perzselőbbnek érzi bőrén most a levegőt. Perzselőbbnek mint az idei nyár legmelegebb napján volt.*
- Élni akarok, mert sokszor és sokféleképp akarom még elmondani neked ugyanezt.
*Kimondta.
Életének huszonkilencedik nyarán elhangzott az a szó, amitől oly sokan, oly nagyon tartanak, mert úgy tartják róla, hogy mágikus hatalommal bír és láncbilincset vár arra, aki ajkára veszi. Hogy pontosan mit is várt (várt-e egyáltalán bármit is) azután, hogy ez megtörtént, nehéz volna megfogalmazni. A bizonyság ott ég láthatatlan pecsét formájában a szívén: helyénvaló volt így cselekednie, máskülönben megbánással viselt volna bármely ezt követő napot. Pedig annyira küzdöttek az ellen, hogy elkerüljék ezt a szituációt, féltve őrizték szabadságuk kincsét és most olyan szolgaság sorába taszítják, ahonnét nehezebb szabadulni, mint a mesebeli hercegnőknek a várudvaron vesztegelő sárkányok honából. Pusztán a gondolat is kínnal tölti el, hogy ennek vége szakadjék valaha is, hegyi kristályba öntené az időt, hogy ne teljék el belőle egyetlen újabb minutum se, mert tökéletesnek találja ebben a tökéletlen formájában.*
- Akkor talán az a legegyszerűbb, ha nem próbálunk ellene tenni. - *Ügyefogyott javallat ez, érzi Khan is, hogy ennél sokkal biztosabb alapokon nyugvó argumentációra is képes volna, más esetben. De most úgy szenvedi a szavak hiányát mint a vízben fuldokló a levegőt: megismételhetné újra meg újra, amit már macskajellemű szépségének nyíltan, a szemébe is elmondott. Amióta az eszét tudja és tudatosan törekszik arra, hogy az életét saját elképzelései szerint kovácsolja, törekedett arra, hogy minden tettének és érzelmének parancsolója legyen: ha Rilai úgy hiszi, hogy rettegettségében egyedül van, akkor megint a félszemű mellkasára kell tapassza markát az ing alatt és kiérezni azt a leheletfinom reszketést, ami a férfiben munkál. Szeretetteljes törődés, egy bárminél erősebb vonzalom mellett ott dolgozik a félsz is, de nem ugyanazon okból, amiért a lányban. Tudja Khan, hogy miért nem akarta korábban Rilai ezt a beszélgetést. Az ajándékoknak megvan az a pocsék tulajdonságuk, hogy a felbontásuk után gyakran értéktelen kacatnak tűnnek, de legalábbis idővel elveszítik korai értéküket. Ez várna a holnap túloldalán az elsőszerelmesekre is?*
- Inkább attól, hogy olyannyira megszállottjává válsz valaminek-valakinek, hogy megfojtod a ragaszkodásoddal. Ez a fickó nem akarok lenni, a többivel elbánok. Volt már dolgom néhány csúnya dologgal az életben, szívesen mellre veszem ezeket is. - *A többi Khan számára magától értetődő. Ha bármikor arról volna szó, hogy ő(k) vagy más(ok), nem hezitálna egy pillanatra sem ennek megfelelően lépni.* - A Barakkban ügyes voltál, a késforgatás egész jól menne, ha arra adnád a fejed, hogy abban trenírozz. Ebben a másik témában lásd be, nehezebb edzőpartnert találni. - *Az ajtón való belépése óta most mosolyodik el úgy, hogy feszélyéből egy harapásnyi már elpárolgott. Nem veszi vissza a szemkötőt, ha Rilainak ő így is megfelel, akkor semmi szükség rá, hogy előtte is viselje.
De a nyugvópont mellett is hamar elhaladnak, mert ahogy azt sejtette, ad lángra lobbantható anyagot a felszín alatt mindig parázsló dühnek. Pofont (egyelőre) ugyan nem kap, de nem tesz le róla most még, hogy ez így is fog maradni.*
- Minden és semmi. - *Egyszerű válasz, és éppolyan semmitmondó is.* - Nem tudom megmagyarázni, hogy miért gondolom így. Te soha nem érezted, hogy bármennyire is próbálsz ura lenni saját sorsodnak, megmaradsz egy mederben? Néha eltávolodsz ugyan a sodorvonaltól, van, hogy közelebb vagy a bal parthoz, mint a jobbhoz, de benne maradsz a vízfolyásban és ugyanoda jutsz végül. Nem a hollóért teszem, bár az indulatom abból a szerencsétlen balesetből fakadt, ez igaz. A becsületét minden zsoldos eltemeti valahol, számukra nem jelent semmit a tisztességes harc fogalma. Az a
legritkább esetben fizet csak jól. A mifajtánk mottója az, hogy a lehető legkevesebb kockázattal a legnagyobb sápot húzni valamiből. - *Azaz lehetne ez is, de ez nem jellemzi teljes mértékben Khant. Rengeteg tettet hajtott végre puszta vakmerőségből és nem róhatja fel Rilainak, amiért a mostani is annak tűnik szemében.
Szótlan marad a szemhéjra, utóbb a szájára mért csók okán. A levegő bennakad, és az imént vágyott pillanat is megáll, ha csak egy szívverésnyire is. De az olyan hosszan tart, mint egy örökkévaló élet Lanawinen.*
- Nem öletem meg magam. Nem tudtad, hogy Khan Lero ahhoz túlságosan is szereti az életet, amit egy kereskedővénájú leány mutatott meg neki? Szeretni kezdte az életet és szereti benne azt a nőt, akiért hajlandó még életben is maradni. - *Kezét a ruha alatt felsiklatja a lány hátán, és így tesz a másikkal is. Hiába az eső és az azzal érkezett hűs szél odakint, ő perzselőbbnek érzi bőrén most a levegőt. Perzselőbbnek mint az idei nyár legmelegebb napján volt.*
- Élni akarok, mert sokszor és sokféleképp akarom még elmondani neked ugyanezt.
2508. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 19:33:01
Üzenet elküldve: 2015-09-25 19:33:01
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
//A nyár utolsó napjai//
- Ilyennek kéne lennie, valóban. - *Erre már nem lehet nem elmosolyodni, milyen elegánsan lett arcába dobva a kesztyű. Nem mintha Rilai nem ragaszkodna körömszakadtáig Khanhoz, vagy nem nemesítené a lelkét csodává, káprázattá, meg még száznyi, csupán fakó jelzővel illethető dologgá a benne növekvő-sarjadzó szerelem, de egyúttal mélységesen félti szabadságát, ugyanis ha egy dolgot értett eddig az életből meg, azt jól megtanulta: Az ember csak saját magára számíthat. Előbb-utóbb, így vagy úgy megszívja az ember, ha a testén kívül hordja a szívét, így nézete szerint érdemes csak annyira befogadni a környező világot, benne az összes, jóképű, sokfélén szerepet játszó komédiást, hogy még épp szórakoztató legyen, de hiányuk ne fájjon, ha azok egy szép nap elkopnak, továbblépnek, megfakulnak. Most már úgyis túl messzire haladtak a beszélgetésben, hogy ne döbbenjen rá tágra nyílt szemmel: ezt lekéste, így aztán abba is hagyhatja az aggódást, hátrahagyhatja a félszet. Ha menne. Eleddig a férfivel, meg a jelenlegi életével kapcsolatban azt kérdezgette magától, hogy mi a szerelem, meg hogy szerelmes-e. Közben pedig inkább azt kellene kérdezni, mi nem szerelem. Ha már boldog-boldogtalannak erről papol úgyis.*
- De igazad van, amúgy. Csak hát, nem félnél valakit annyira akarni, hogy már minden más mindegy legyen? - *Hiszen eddigi az rémült, rebbenő pillantásokkal és reszketeg, tolvajló, cinkos érintésekkel próbálta eddig is a másik tudtára adni, egyszersmind titkolni előtte, hogy tisztában van bűvöletük jelentőségével. Addig mocorgál, míg a férfival szembe nem kerül.*
- De ezen túlteszem magam. Majd trenírozok. Megéri. *Kíváncsian lebabrálja a szemkötőt Khanról, ha már közlékeny kedvében van. Bizonytalan pillantást vet rá, a történet hallatán. Épp szóvá tenné, hogy igazándiból annak sincs túl sok értelme, amit a pasas összehord a hollóról meg a kapuról. Ezt meggátolja a sötételf említése. Pár pillanat, aztán Rilai eszébe ötlik a szálas, vad hím alakja, akivel legutóbb összeszólalkoztak. Legnagyobb örömére végre mást is érez az azonosíthatatlan lelki reszketegségen kívül. Mégpedig dühöt. Titkon megörül neki, mert azt legalább tudja kezelni. Ami azt illeti, oltári jól tud dühös lenni.*
- Szóval most ezzel indoklod meg az értelmetlen torzsalkodást? Mégis, mi köze enne bármihez? Miféle Kapu? Miféle köze van ennek bármihez?! - *Feltérdel, zavartan hadonászik.*
- Hisz nem most kínlódtam ki magamból, hogy menten elhalálozom, ha bajod esik? Erre nekiállsz sorsszerűségeket keresni, utóbb sebzettre, félholtra, vagy egészen hullára kardozni magad, de minek? A dögmadárért? A becsületért? A rémlázas álmok miatt?
*Szerencsére hirtelen támadt haragja kitart, így különösebb előre- illetve túlgondolkodás nélkül fogja két kezébe a férfi arcát, előbb a világtalan szemének hunyt szemhéjára, utóbb ajkaira nyom csókot, meglehetősen indulatosan.*
- Én is szeretlek téged, Khan Lero. És ha ezen becses titok birtokában sem vigyázol megfelelőn magadra, én bizton agyonütlek!
A hozzászólás írója (Rilai Raeling) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.09.25 19:33:37
- Ilyennek kéne lennie, valóban. - *Erre már nem lehet nem elmosolyodni, milyen elegánsan lett arcába dobva a kesztyű. Nem mintha Rilai nem ragaszkodna körömszakadtáig Khanhoz, vagy nem nemesítené a lelkét csodává, káprázattá, meg még száznyi, csupán fakó jelzővel illethető dologgá a benne növekvő-sarjadzó szerelem, de egyúttal mélységesen félti szabadságát, ugyanis ha egy dolgot értett eddig az életből meg, azt jól megtanulta: Az ember csak saját magára számíthat. Előbb-utóbb, így vagy úgy megszívja az ember, ha a testén kívül hordja a szívét, így nézete szerint érdemes csak annyira befogadni a környező világot, benne az összes, jóképű, sokfélén szerepet játszó komédiást, hogy még épp szórakoztató legyen, de hiányuk ne fájjon, ha azok egy szép nap elkopnak, továbblépnek, megfakulnak. Most már úgyis túl messzire haladtak a beszélgetésben, hogy ne döbbenjen rá tágra nyílt szemmel: ezt lekéste, így aztán abba is hagyhatja az aggódást, hátrahagyhatja a félszet. Ha menne. Eleddig a férfivel, meg a jelenlegi életével kapcsolatban azt kérdezgette magától, hogy mi a szerelem, meg hogy szerelmes-e. Közben pedig inkább azt kellene kérdezni, mi nem szerelem. Ha már boldog-boldogtalannak erről papol úgyis.*
- De igazad van, amúgy. Csak hát, nem félnél valakit annyira akarni, hogy már minden más mindegy legyen? - *Hiszen eddigi az rémült, rebbenő pillantásokkal és reszketeg, tolvajló, cinkos érintésekkel próbálta eddig is a másik tudtára adni, egyszersmind titkolni előtte, hogy tisztában van bűvöletük jelentőségével. Addig mocorgál, míg a férfival szembe nem kerül.*
- De ezen túlteszem magam. Majd trenírozok. Megéri. *Kíváncsian lebabrálja a szemkötőt Khanról, ha már közlékeny kedvében van. Bizonytalan pillantást vet rá, a történet hallatán. Épp szóvá tenné, hogy igazándiból annak sincs túl sok értelme, amit a pasas összehord a hollóról meg a kapuról. Ezt meggátolja a sötételf említése. Pár pillanat, aztán Rilai eszébe ötlik a szálas, vad hím alakja, akivel legutóbb összeszólalkoztak. Legnagyobb örömére végre mást is érez az azonosíthatatlan lelki reszketegségen kívül. Mégpedig dühöt. Titkon megörül neki, mert azt legalább tudja kezelni. Ami azt illeti, oltári jól tud dühös lenni.*
- Szóval most ezzel indoklod meg az értelmetlen torzsalkodást? Mégis, mi köze enne bármihez? Miféle Kapu? Miféle köze van ennek bármihez?! - *Feltérdel, zavartan hadonászik.*
- Hisz nem most kínlódtam ki magamból, hogy menten elhalálozom, ha bajod esik? Erre nekiállsz sorsszerűségeket keresni, utóbb sebzettre, félholtra, vagy egészen hullára kardozni magad, de minek? A dögmadárért? A becsületért? A rémlázas álmok miatt?
*Szerencsére hirtelen támadt haragja kitart, így különösebb előre- illetve túlgondolkodás nélkül fogja két kezébe a férfi arcát, előbb a világtalan szemének hunyt szemhéjára, utóbb ajkaira nyom csókot, meglehetősen indulatosan.*
- Én is szeretlek téged, Khan Lero. És ha ezen becses titok birtokában sem vigyázol megfelelőn magadra, én bizton agyonütlek!
A hozzászólás írója (Rilai Raeling) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.09.25 19:33:37
2507. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 19:16:05
Üzenet elküldve: 2015-09-25 19:16:05
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
*Mindent a maga idején és módján; e vezérelv mentén építik tudatos-tudattalanul beszélgetésüket, mintha csak most tanulnák a fondorlatos szófaragás mesterségét, s nem volnának épp ők maguk azok, akik parány kalandozócsapatuk fő szószólói. De ez most valami egészen más és a szavak csak kényszeredetten jönnek, noha a tegnaphoz képest máris egy hatalmas lépést tettek előrefelé. Miért ilyen átkozottul nehéz arról beszélni, ami odabent búvik meg? Miért szorul össze a gyomra és akad el a levegő szabad áramlása tüdejében, ha belőle erre vonatkozó dolgokat akarna megfogalmazni? Most nem, hogy harcolni nem volna képes magabiztosan, de még a kard sem maradna meg úgy a markában, ahogy egyébként szorítaná.
Észrevette talán Rilai, hogy mi zajlik voltaképp? Khan megtestesíti mindazt, ami a világon oly sokakat bosszant és taszít. Pökhendi, nagyravágyó és opportunista. Meggondolatlan, sértő és fennhéjázó. Mégis, ezekkel szemben most mit mutat fel? Egy kétségbeeső kisfiút, aki nem tudja megfelelően kezelni élete egyik legfontosabb kérdését. Rilaira pillant, ujjaival végigsimít a lány arcélén, le s fel. A mozdulat ismétlésébe kezd, amitől az egész olyanná válik, mintha egy cirmosból akarna dorombolást előcsalni.
A mellkasra irányított kéz nem ellenkezik, engedelmesen adja át az irányítást a lány gyengédebb markának, mert érezni szeretné ugyanazt a szólamot, ami az ő vérével is játszadozik. Rilai az első, aki elég közel van ahhoz, hogy megértse, milyen ember is valójában a félszemű haramia. Érzi ezt Khan is, és életében először, nem bánja, hogy valaki eljutott idáig. Csókot nyom a macskaszemű halántékára.*
- Emlékszem, nemrégiben azt mondtad nekem, hogy szeressem az életet. Azt hiszem, ilyen lehet, ha ezt teszem. - *Nem ez a normális érzés, ha valaki szeret? És tényleg erről van szó? Khan… szeret? A lány kérdései mindenesetre aggálykeltőek is lehetnének. Szabadulni akar az érzéstől, máris túl sok neki mindez? Az igaz, hogy a férfit is szétfeszíti belülről, de ő ezt inkább annak tulajdonítja, hogy most próbálják definiálni önnönmagukat a másik életében, a szerepet, amit betölthetnek egymás mellett.*
- Én nem akarom, hogy elmúljon. Veled, s nem nélküled akarok létezni ebben az életben. Mindazzal együtt, ami ezzel jár. Csak ezt tudom biztosra. Te elhagynád inkább? - *Így volna? A jelek
egyértelműen ezt mutatják, s hacsak nem akarják megcsalni a férfit, ez azt jelenti, hogy Rilai az első, aki…*
- A hivatalos verziót kapod. - *Szabadon lévő kezével lehúzza a szemkötőt. A fény kihunytát nem szégyelli, hiányát azonban érzi. Jobb szeme olyan, mintha a sötétség apránként emésztené fel a szürkészöld íriszek territóriumát. Egy pókháló hajszálvékony ereiként nyújtózik minden irányba. Olyan, mintha a pupillát bebörtönző kupola megbomlott volna és a fekete matéria most szép lassan szétterjedne az egész szemen.*
- Nem szereztem semmilyen sebet, ezzel ébredtem egy reggelen. Nem sokkal azután láttam azt az alakot az álmomban, a hollófajzatot. Azt mondta, hogy beszélni akart már velem jó ideje, de nem volt semmi értelme annak, amit mondott. Változásról beszélt, ami nem fogja megkérdezni, hogy felkészültem-e rá, és hogy nekem át kell lépnem a Kapun. Kezdem azt hinni, hogy a találkozásomnak a sötételffel köze van ehhez. - *Egy szó megakad a torkán, meggondolja magát és a férfi még félúton visszakényszeríti oda, ahonnét ki akart merészkedni. Ne még.* - Holnap a városfalun túl találkozom vele. - *Erről Rilai eddig nem tudhatott, hisz amikor Kharasshival megegyeztek a párbaj elodázásában, a lány már elindult a városba a sérült halálmadárral. Konstans bizonytalanságából talán épp ezzel sikerül kirántania őt Khannak, számít is egy kiadós pofonra a lánytól.*
- Nem akarok úgy odamenni, hogy nem mondtam ki. - *Mindkét szemét lecsukja.* - Szeretlek, Rilai.
*Mindent a maga idején és módján; e vezérelv mentén építik tudatos-tudattalanul beszélgetésüket, mintha csak most tanulnák a fondorlatos szófaragás mesterségét, s nem volnának épp ők maguk azok, akik parány kalandozócsapatuk fő szószólói. De ez most valami egészen más és a szavak csak kényszeredetten jönnek, noha a tegnaphoz képest máris egy hatalmas lépést tettek előrefelé. Miért ilyen átkozottul nehéz arról beszélni, ami odabent búvik meg? Miért szorul össze a gyomra és akad el a levegő szabad áramlása tüdejében, ha belőle erre vonatkozó dolgokat akarna megfogalmazni? Most nem, hogy harcolni nem volna képes magabiztosan, de még a kard sem maradna meg úgy a markában, ahogy egyébként szorítaná.
Észrevette talán Rilai, hogy mi zajlik voltaképp? Khan megtestesíti mindazt, ami a világon oly sokakat bosszant és taszít. Pökhendi, nagyravágyó és opportunista. Meggondolatlan, sértő és fennhéjázó. Mégis, ezekkel szemben most mit mutat fel? Egy kétségbeeső kisfiút, aki nem tudja megfelelően kezelni élete egyik legfontosabb kérdését. Rilaira pillant, ujjaival végigsimít a lány arcélén, le s fel. A mozdulat ismétlésébe kezd, amitől az egész olyanná válik, mintha egy cirmosból akarna dorombolást előcsalni.
A mellkasra irányított kéz nem ellenkezik, engedelmesen adja át az irányítást a lány gyengédebb markának, mert érezni szeretné ugyanazt a szólamot, ami az ő vérével is játszadozik. Rilai az első, aki elég közel van ahhoz, hogy megértse, milyen ember is valójában a félszemű haramia. Érzi ezt Khan is, és életében először, nem bánja, hogy valaki eljutott idáig. Csókot nyom a macskaszemű halántékára.*
- Emlékszem, nemrégiben azt mondtad nekem, hogy szeressem az életet. Azt hiszem, ilyen lehet, ha ezt teszem. - *Nem ez a normális érzés, ha valaki szeret? És tényleg erről van szó? Khan… szeret? A lány kérdései mindenesetre aggálykeltőek is lehetnének. Szabadulni akar az érzéstől, máris túl sok neki mindez? Az igaz, hogy a férfit is szétfeszíti belülről, de ő ezt inkább annak tulajdonítja, hogy most próbálják definiálni önnönmagukat a másik életében, a szerepet, amit betölthetnek egymás mellett.*
- Én nem akarom, hogy elmúljon. Veled, s nem nélküled akarok létezni ebben az életben. Mindazzal együtt, ami ezzel jár. Csak ezt tudom biztosra. Te elhagynád inkább? - *Így volna? A jelek
egyértelműen ezt mutatják, s hacsak nem akarják megcsalni a férfit, ez azt jelenti, hogy Rilai az első, aki…*
- A hivatalos verziót kapod. - *Szabadon lévő kezével lehúzza a szemkötőt. A fény kihunytát nem szégyelli, hiányát azonban érzi. Jobb szeme olyan, mintha a sötétség apránként emésztené fel a szürkészöld íriszek territóriumát. Egy pókháló hajszálvékony ereiként nyújtózik minden irányba. Olyan, mintha a pupillát bebörtönző kupola megbomlott volna és a fekete matéria most szép lassan szétterjedne az egész szemen.*
- Nem szereztem semmilyen sebet, ezzel ébredtem egy reggelen. Nem sokkal azután láttam azt az alakot az álmomban, a hollófajzatot. Azt mondta, hogy beszélni akart már velem jó ideje, de nem volt semmi értelme annak, amit mondott. Változásról beszélt, ami nem fogja megkérdezni, hogy felkészültem-e rá, és hogy nekem át kell lépnem a Kapun. Kezdem azt hinni, hogy a találkozásomnak a sötételffel köze van ehhez. - *Egy szó megakad a torkán, meggondolja magát és a férfi még félúton visszakényszeríti oda, ahonnét ki akart merészkedni. Ne még.* - Holnap a városfalun túl találkozom vele. - *Erről Rilai eddig nem tudhatott, hisz amikor Kharasshival megegyeztek a párbaj elodázásában, a lány már elindult a városba a sérült halálmadárral. Konstans bizonytalanságából talán épp ezzel sikerül kirántania őt Khannak, számít is egy kiadós pofonra a lánytól.*
- Nem akarok úgy odamenni, hogy nem mondtam ki. - *Mindkét szemét lecsukja.* - Szeretlek, Rilai.
2506. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 19:03:31
Üzenet elküldve: 2015-09-25 19:03:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
//A nyár utolsó napjai//
*Lassan belejönnek a dolgok felfejtegetésébe. Még szerencse, hogy mindeközben ülnek, ugyanis a lány él a gyanúval, más testhelyzetben térdben-bokában egyaránt reszketne. Ennek oka főként Khan, a nyakvonalát finoman újra-újrarajzoló ujjai, bőrét horzsoló ajkai a felelősek. Finoman megrázza fejét.* - Hát én is félek. Százféle dologtól. Pedig nem szokásom. Jórészét te okozod. Megnézed, most is
mennyire kalapál a szívem? - *Kulcscsontjaira húzza a férfi kezét. Szívzöreje a dialógus kínos örömtelisége okán valóban, akárha bekalitkázott kismadár repülne újra-újra a csontketrecnek. Utóbb a férfi ölébe telepszik. Lábait átveti annak egyik lábán, oldalvást a széles mellkasnak dől. Egyik kezét az ing hasítékába siklatja, állát a félszemű vállára támasztja. Így moccanniuk sem kell, hogy egymás fülébe-bőrébe susoghassanak.*
- Nem tőled félek. Miattad. Nem taszítasz. Életre keltesz. Holott az általam ismert világ eddig is zizegősen-bogárzón élő volt mindig is. El sem bírok már ennyifajta érzettel. Szóval mindazzal, ami mostanában legbelül van: a testi-lelki parázslás és tűz, az izgatottsági rohamok, a szétpattanásig fokozódó feszültség, szaladgálhatnék. Akkora súlya van, hogy időnként kedvem támad futni tőle, vagy toronyugrást fontolgatok. Könnyebb volt, míg nem ismertelek így. Rettegek, hogy nem szabadulhatok. Jól van ez így? Elmúlik idővel?
*Egyrészről sejti, hogy mondandója jó része szögesen ellentétes filozófiájával. Érzelmeink ugyanis szerinte is azért vannak, hogy átéljük azokat, merthogy gazdagítanak. Az átéletlen, elásott érzelmek betokozódnak, megmérgeznek, élethossziglan sóvárogtatnak. Másrészről, erről magyarázni lényegesen könnyebb volt, mint vakrepülni. Felpislog. Megint fejet csóvál.*
- A szemed? Hisz nem is mondtad még, mi történt vele. - *Lát rá némi esélyt, hogy ha Khan válaszol is, azt a maga rébuszos módján teszi, vagy valami légből kapott hőskölteménnyel, de talán a történet alatt ott lapul majd az igazság magva.*
*Lassan belejönnek a dolgok felfejtegetésébe. Még szerencse, hogy mindeközben ülnek, ugyanis a lány él a gyanúval, más testhelyzetben térdben-bokában egyaránt reszketne. Ennek oka főként Khan, a nyakvonalát finoman újra-újrarajzoló ujjai, bőrét horzsoló ajkai a felelősek. Finoman megrázza fejét.* - Hát én is félek. Százféle dologtól. Pedig nem szokásom. Jórészét te okozod. Megnézed, most is
mennyire kalapál a szívem? - *Kulcscsontjaira húzza a férfi kezét. Szívzöreje a dialógus kínos örömtelisége okán valóban, akárha bekalitkázott kismadár repülne újra-újra a csontketrecnek. Utóbb a férfi ölébe telepszik. Lábait átveti annak egyik lábán, oldalvást a széles mellkasnak dől. Egyik kezét az ing hasítékába siklatja, állát a félszemű vállára támasztja. Így moccanniuk sem kell, hogy egymás fülébe-bőrébe susoghassanak.*
- Nem tőled félek. Miattad. Nem taszítasz. Életre keltesz. Holott az általam ismert világ eddig is zizegősen-bogárzón élő volt mindig is. El sem bírok már ennyifajta érzettel. Szóval mindazzal, ami mostanában legbelül van: a testi-lelki parázslás és tűz, az izgatottsági rohamok, a szétpattanásig fokozódó feszültség, szaladgálhatnék. Akkora súlya van, hogy időnként kedvem támad futni tőle, vagy toronyugrást fontolgatok. Könnyebb volt, míg nem ismertelek így. Rettegek, hogy nem szabadulhatok. Jól van ez így? Elmúlik idővel?
*Egyrészről sejti, hogy mondandója jó része szögesen ellentétes filozófiájával. Érzelmeink ugyanis szerinte is azért vannak, hogy átéljük azokat, merthogy gazdagítanak. Az átéletlen, elásott érzelmek betokozódnak, megmérgeznek, élethossziglan sóvárogtatnak. Másrészről, erről magyarázni lényegesen könnyebb volt, mint vakrepülni. Felpislog. Megint fejet csóvál.*
- A szemed? Hisz nem is mondtad még, mi történt vele. - *Lát rá némi esélyt, hogy ha Khan válaszol is, azt a maga rébuszos módján teszi, vagy valami légből kapott hőskölteménnyel, de talán a történet alatt ott lapul majd az igazság magva.*
2505. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 18:50:23
Üzenet elküldve: 2015-09-25 18:50:23
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
*Az esetek testesebb részében egyetértés uralkodik közöttük, és a félszemű kimondatlan-végtelenül hálás, hogy ebben sem ütközik a véleményük a másikéval. Ha a taverna mohapárnás ereszcsatornája volna, még akkor is tudná és érezné, hogy e nélkül is éppen elég nehéz mindkettejük számára ez, noha fogalma sincs arról, hogy ez a beszélgetés, vagy pusztán annak gondolata, hogy ők ketten
közelebb kerülnek egymáshoz milyen kéretlen és feledni kívánt emlékképek gyanánt zúdul Rilaira. Segítségét ígérte a lánynak, s ehhez próbálná még akkor is tartani magát, noha már az elején nyilvánvaló volna, hogy ez a múlt egy lapjának története, semmissé nem teheti. Még ő sem, vehemens fenyegetéssel élve az összes holt istenség felé.
Az ágyra kerülés leheletnyit azért mégis javít a dolgokon, mintha enyhítené a felgyűlt feszültséget. Kézenfekvő volna ennek feloldása, emberek és más fajok (de az előbbiek egészen biztosan) régóta felismerték, hogy a testiségen át kiváló út nyílik a stresszoldásra, az olyan helyzetek elsimítására, ahol a szavaknak már lejárt az ideje, vagy épp soha nem is volt létjoguk.
Sejtelme sincs, mert nem is lehet arról, hogy tanácstalanságára éppen az orra előtt, törökülésben nyugszik a válasz. A mindennapokban mindig olyan talpraesetten lavírozó lány kapcsán az utolsók között merülne fel olyan feltételezés benne, hogy Rilai ólomsúlyú terhet cipel magával a múltjából. Ha tudná, akkor elmondhatná neki, hogy annak már leáldozott, s amíg ő a földnek innenső oldalán jár, nem is ismétlődhet meg. A kislányok szeretnek hangzatos ígéreteket kapni attól, akiért a szívük képes úgy verni, mint az izgága pintyeké. Egy fél szemét elvesztett, testén az átélt harcok nyomát viselő hétpróbás vagabund szájából azért másképp hangozna el ugyanez a tartalom, s tán hitelében is erősebb lehetne.
A takarékos szószedetként elhangzottakat ujjainak felmutatásával is nyomon követi, hogy a végén elégedettséggel nyugtázhassa: vágyaik hasonlóak. Ezen már elneveti magát, de nem rosszallásból vagy kárörömből. Adottak ők, a maguk felvágott nyelvű modorával és már egy ideje tudhatják azt is, hogy ugyanazt akarják mindketten, most mégis úgy ülnek az ágyszélen és próbálják szóban megfogalmazni, mintha elsőszerelmes ifjak volnának.*
- Akarom, hogy a közelemben légy - *A „szeretnék” kifejezéssel ellentétben ez erőszakosabbnak tűnhet, de a rókaképű soha nem tenné meg, hogy azt alkalmazva kényszerítse magát a lányra, vagy, hogy Rilait ezzel láncolja magához. A lány nyakához hajol, másik oldalt tenyerét simítja bőréhez. Érezni akarja a haj illatát, az izgatottság miatt verítékező bőrt, vagy épp azt, ahogy libabőr kúszik végig rajta érintése nyomán. Minden röhejes mozzanata ellenére ott találja magát a félszemű, hogy nem cserélné el egyszerűbbre ezt sem.
A kérdésen eltöpreng. Nem egészen világos számára, hogy a lány mire gondol: arra, hogy férfi és nő együttlétekor pontosan mi történik, vagy, hogy speciálisan az ő esetükre vetítve mit jelent mindez?*
- Rengeteg dologtól félek, Rilai. Amikor harcra készülök, rendre megkörnyékez az érzés, és gyakran még napok múltán is remeg a kezem. Félem, mert a halál nálam valami sokkal erősebb dolog, de ő az egyetlen, akinek ez kijár. Bennem nincsen félsz attól, ami meghatározza kettőnket. Akarlak úgy, ahogy egy férfi akarhat egy nőt, de nem a félelmed árán. Azt űzzük el előbb: mesélj róla! - *Lerúgja lábáról a csizmát, egészében az ágyra telepszik, hogy a háttámlának vethesse vállait és ölébe vonhassa óvón Rilait. Érezze a lány, amit ő közvetítene felé – nem kell semmi egyébről beszélnie, csak arról, amiről képes megnyílni. S ha ez éppenséggel azt jelentené, hogy nem szól egy mukkot sem, hát lelnek majd másik megoldást.*
- Én taszítalak talán valami módon, a szemem volna az? - *Nem tartja valószínűnek, de pragmatikus életet élő emberként nyilvánvalónak veszi, hogy első körben saját magában keresse a probléma forrását. Ez jelöli ki a beszélgetés további fonalát a délután egy részére.
A zivatar tartósnak ígérkezik, közeleg a meleg évszak vége.*
*Az esetek testesebb részében egyetértés uralkodik közöttük, és a félszemű kimondatlan-végtelenül hálás, hogy ebben sem ütközik a véleményük a másikéval. Ha a taverna mohapárnás ereszcsatornája volna, még akkor is tudná és érezné, hogy e nélkül is éppen elég nehéz mindkettejük számára ez, noha fogalma sincs arról, hogy ez a beszélgetés, vagy pusztán annak gondolata, hogy ők ketten
közelebb kerülnek egymáshoz milyen kéretlen és feledni kívánt emlékképek gyanánt zúdul Rilaira. Segítségét ígérte a lánynak, s ehhez próbálná még akkor is tartani magát, noha már az elején nyilvánvaló volna, hogy ez a múlt egy lapjának története, semmissé nem teheti. Még ő sem, vehemens fenyegetéssel élve az összes holt istenség felé.
Az ágyra kerülés leheletnyit azért mégis javít a dolgokon, mintha enyhítené a felgyűlt feszültséget. Kézenfekvő volna ennek feloldása, emberek és más fajok (de az előbbiek egészen biztosan) régóta felismerték, hogy a testiségen át kiváló út nyílik a stresszoldásra, az olyan helyzetek elsimítására, ahol a szavaknak már lejárt az ideje, vagy épp soha nem is volt létjoguk.
Sejtelme sincs, mert nem is lehet arról, hogy tanácstalanságára éppen az orra előtt, törökülésben nyugszik a válasz. A mindennapokban mindig olyan talpraesetten lavírozó lány kapcsán az utolsók között merülne fel olyan feltételezés benne, hogy Rilai ólomsúlyú terhet cipel magával a múltjából. Ha tudná, akkor elmondhatná neki, hogy annak már leáldozott, s amíg ő a földnek innenső oldalán jár, nem is ismétlődhet meg. A kislányok szeretnek hangzatos ígéreteket kapni attól, akiért a szívük képes úgy verni, mint az izgága pintyeké. Egy fél szemét elvesztett, testén az átélt harcok nyomát viselő hétpróbás vagabund szájából azért másképp hangozna el ugyanez a tartalom, s tán hitelében is erősebb lehetne.
A takarékos szószedetként elhangzottakat ujjainak felmutatásával is nyomon követi, hogy a végén elégedettséggel nyugtázhassa: vágyaik hasonlóak. Ezen már elneveti magát, de nem rosszallásból vagy kárörömből. Adottak ők, a maguk felvágott nyelvű modorával és már egy ideje tudhatják azt is, hogy ugyanazt akarják mindketten, most mégis úgy ülnek az ágyszélen és próbálják szóban megfogalmazni, mintha elsőszerelmes ifjak volnának.*
- Akarom, hogy a közelemben légy - *A „szeretnék” kifejezéssel ellentétben ez erőszakosabbnak tűnhet, de a rókaképű soha nem tenné meg, hogy azt alkalmazva kényszerítse magát a lányra, vagy, hogy Rilait ezzel láncolja magához. A lány nyakához hajol, másik oldalt tenyerét simítja bőréhez. Érezni akarja a haj illatát, az izgatottság miatt verítékező bőrt, vagy épp azt, ahogy libabőr kúszik végig rajta érintése nyomán. Minden röhejes mozzanata ellenére ott találja magát a félszemű, hogy nem cserélné el egyszerűbbre ezt sem.
A kérdésen eltöpreng. Nem egészen világos számára, hogy a lány mire gondol: arra, hogy férfi és nő együttlétekor pontosan mi történik, vagy, hogy speciálisan az ő esetükre vetítve mit jelent mindez?*
- Rengeteg dologtól félek, Rilai. Amikor harcra készülök, rendre megkörnyékez az érzés, és gyakran még napok múltán is remeg a kezem. Félem, mert a halál nálam valami sokkal erősebb dolog, de ő az egyetlen, akinek ez kijár. Bennem nincsen félsz attól, ami meghatározza kettőnket. Akarlak úgy, ahogy egy férfi akarhat egy nőt, de nem a félelmed árán. Azt űzzük el előbb: mesélj róla! - *Lerúgja lábáról a csizmát, egészében az ágyra telepszik, hogy a háttámlának vethesse vállait és ölébe vonhassa óvón Rilait. Érezze a lány, amit ő közvetítene felé – nem kell semmi egyébről beszélnie, csak arról, amiről képes megnyílni. S ha ez éppenséggel azt jelentené, hogy nem szól egy mukkot sem, hát lelnek majd másik megoldást.*
- Én taszítalak talán valami módon, a szemem volna az? - *Nem tartja valószínűnek, de pragmatikus életet élő emberként nyilvánvalónak veszi, hogy első körben saját magában keresse a probléma forrását. Ez jelöli ki a beszélgetés további fonalát a délután egy részére.
A zivatar tartósnak ígérkezik, közeleg a meleg évszak vége.*
2504. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 18:41:32
Üzenet elküldve: 2015-09-25 18:41:32
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
//A nyár utolsó napjai//
*A nyoszolyához lépdelnek, a lány leül az ágy sarkára. Törökülésbe húzza lábait. Elmosolyogja magát, mint szinte mindig, amikor igazat adnak neki. Mentségére legyen mondva, mostanában nem sokszor esik ez meg.* - Hát látod. Én mondtam. - *Meg aztán, hogy is találhatna megfelelő szavakat, hogy kifejezésre juttassa közlendőjét, ha az amúgy is oly roppant súllyal nehezedik rá, hogy egy ideje csak menekülni képes előle? Szegényes lenne érzeteit jelzőkkel illetni a maga varázsos, borzongató, szívfacsaró valóságosságában. Nemigen tudja amúgy sem honosítani magában dolgait jó ideje, ugyanis úgy gondolta, ilyesmire gondolkozó, éles eszű leány élévén nem kell hagyatkoznia. Világéletében a gyomra felfordult a mételyes, pillarebegtetős, sóhajtozós érzületektől, így amint a kelleténél fél lépéssel közelebb került valaki hozzá, menekülőre fogta a dolgot. Másrészt, a szerelmezés terén szerzett kiábrándító tapasztalatai sem hozták meg kedvét az ilyesmihez. Csitrikorában például volt szerencséje egy főként torokmetszéssel, lopkodással és beárulással foglalkozó, iszákos fickóhoz egy régmúlt estén. Viszolyogtató dolgokat csinált vele, s közben arról magyarázott, hogy mindezért neki, a leánynak kell szégyenkeznie, meg se szólaljon hát a témáról senkinek. Rilai tolakodásnak vette a durva kotorászást és markolgatást, így hát hamar szétcsapott egy üveget a savanyú borszagú, visszataszító viselkedésű fickó fején. Az ájultat a bokájánál fogva kirángatta a hajlék elé, ízesen kiköpött melléje, utóbb visszafeküdt aludni. Cserébe azóta kvázi képtelen érzékizni, ugyanis akár ha álmában is hasonlókat látott - hát még ha művelt is! - az említett férfiú menten megjelent álmában és véget vetett a bűnös bujálkodásnak. Pedig Rilai senkinek sem beszélt a takaró alatti csúf esetről. Annak talán épp ezért maradt benne csúf nyoma. Sóhajt, mégiscsak megpróbál számot vetni a kérdésre.*
- Hát lássuk. Szeretnék a közelségedben lenni. Szeretném, ha hozzámérnél. Nem játékból, valódin. Azt is szeretném, ha én érhetnék hozzád. Már egy ideje. Olyan régóta, hogy már nem merek. - *Szórakozottan végigfuttatja ujjait a férfi hajában. Egymillió aranypengős kérdés: miért kell hát ilyeneken tépnie magát? Nem volna egyszerűbb rózsabogármód hanyatt vágnia magát, megadván magát az események láncolatának, átvitt és mindenféle értelemben is? Dehogynem volna egyszerűbb! Csak neki nem megy.*
- Nem tudom eldönteni, jó-e vagy rossz dolog ez. Megrémiszt. Mi szokott történni ilyenkor?
A hozzászólás írója (Rilai Raeling) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.09.25 18:43:00
*A nyoszolyához lépdelnek, a lány leül az ágy sarkára. Törökülésbe húzza lábait. Elmosolyogja magát, mint szinte mindig, amikor igazat adnak neki. Mentségére legyen mondva, mostanában nem sokszor esik ez meg.* - Hát látod. Én mondtam. - *Meg aztán, hogy is találhatna megfelelő szavakat, hogy kifejezésre juttassa közlendőjét, ha az amúgy is oly roppant súllyal nehezedik rá, hogy egy ideje csak menekülni képes előle? Szegényes lenne érzeteit jelzőkkel illetni a maga varázsos, borzongató, szívfacsaró valóságosságában. Nemigen tudja amúgy sem honosítani magában dolgait jó ideje, ugyanis úgy gondolta, ilyesmire gondolkozó, éles eszű leány élévén nem kell hagyatkoznia. Világéletében a gyomra felfordult a mételyes, pillarebegtetős, sóhajtozós érzületektől, így amint a kelleténél fél lépéssel közelebb került valaki hozzá, menekülőre fogta a dolgot. Másrészt, a szerelmezés terén szerzett kiábrándító tapasztalatai sem hozták meg kedvét az ilyesmihez. Csitrikorában például volt szerencséje egy főként torokmetszéssel, lopkodással és beárulással foglalkozó, iszákos fickóhoz egy régmúlt estén. Viszolyogtató dolgokat csinált vele, s közben arról magyarázott, hogy mindezért neki, a leánynak kell szégyenkeznie, meg se szólaljon hát a témáról senkinek. Rilai tolakodásnak vette a durva kotorászást és markolgatást, így hát hamar szétcsapott egy üveget a savanyú borszagú, visszataszító viselkedésű fickó fején. Az ájultat a bokájánál fogva kirángatta a hajlék elé, ízesen kiköpött melléje, utóbb visszafeküdt aludni. Cserébe azóta kvázi képtelen érzékizni, ugyanis akár ha álmában is hasonlókat látott - hát még ha művelt is! - az említett férfiú menten megjelent álmában és véget vetett a bűnös bujálkodásnak. Pedig Rilai senkinek sem beszélt a takaró alatti csúf esetről. Annak talán épp ezért maradt benne csúf nyoma. Sóhajt, mégiscsak megpróbál számot vetni a kérdésre.*
- Hát lássuk. Szeretnék a közelségedben lenni. Szeretném, ha hozzámérnél. Nem játékból, valódin. Azt is szeretném, ha én érhetnék hozzád. Már egy ideje. Olyan régóta, hogy már nem merek. - *Szórakozottan végigfuttatja ujjait a férfi hajában. Egymillió aranypengős kérdés: miért kell hát ilyeneken tépnie magát? Nem volna egyszerűbb rózsabogármód hanyatt vágnia magát, megadván magát az események láncolatának, átvitt és mindenféle értelemben is? Dehogynem volna egyszerűbb! Csak neki nem megy.*
- Nem tudom eldönteni, jó-e vagy rossz dolog ez. Megrémiszt. Mi szokott történni ilyenkor?
A hozzászólás írója (Rilai Raeling) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.09.25 18:43:00
2503. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 18:34:13
Üzenet elküldve: 2015-09-25 18:34:13
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
*Soha, egyetlen küzdelemtől nem tartott még ennyire, mint attól a párbeszédtől, amit egy ideje már tologatnak csak maguk előtt ők ketten. Mert tévedés ne essék, minden kardrántás után a gyomra is összébb húzódik, a mellkas csontja mögött gubbasztó szív szaporább ütemre fog, s mint megannyiszor az adott ütközet előtt, akkor is elszámol azzal, amivel lanawini halandóként el kell. Nem másokkal szemben tanúsított viselkedés ez, s nem is azért fontos, mert önnönmagán kívül bárki másnak számadással tartozna. Ez egyike azon dolgoknak, amelyek miatt világ életében önzőnek és kicsinyesen hiúnak tartották. A saját boldogulása mindenki másé előtt. És éppen ez okozza a galibát odabent.
Akárhányszor pillant vagy gondol rá, Rilai felülírja ezt a nagyon egyszerű életfilozófiát és magától értetődő késztetésként jelentkezik az az érzés, hogy amiben mindeddig hitt nem számít már. Semmissé lesz abban a hullámban, ami minden esetben maga alá gyűri a férfit, akár látható ez rajta, akár csak saját maga érzi. És talán mostanra jutott el arra a pontra, ahonnét egyedül már nem tud lépést tenni. Pedig amikor lehunyja szemét, hogy a csókon kívül mással ne gondoljon, akkor feltör a lelket összeroppantó súly alól és levegőhöz jut. Bármikor megkötné az örökkévalóság alkuját erre a pillanatra, de az ő világukban már nincsen helye a gyermekkor ábrándjainak. A csendbe öltöző percek(?) egyszerű boldogságát a kimondásra kényszerített szavak valósága kell, hogy váltsa. Ellenkezését tapasztalhatja Rilai is, utóbb azonban enged az elkerülhetetlennek, végtére is ő jött el a lányhoz.*
- Könnyebbnek tűnt így. - *Mosolya cinkos-összeesküvő, de nem fesztelen és még kevésbé természetes. Tisztán érthető, hogy a félszemű zsoldos nem mozog otthon az ilyen konverzációk talaján, s nem a képesség teljes hiánya miatt, mindinkább az eleddig folytatott életvitel és annak ténye okán, hogy Rilai mellett érzi magát először… ilyennek.
Az ágy szélén talál magának fogódzót. Még a mondvacsinált lovag súlya alatt is panaszosat reccsen a szerkezet, mintha az is csak a nemtetszését nyilvánítaná ki ily módon. Fonákszerűen idióta helyzet: két ember, akik többnyire minden helyzetben megtalálják a hangjukat, most híját szenvedik annak.*
- Lehet, hogy igazad volt korábban. Hogy nem kell mindent nevesíteni. - *Ahogy Rilai „segítségére siet”, úgy döbben rá, hogy pusztán a hamis igazságú szavak kiejtése miatt is elszökik mellőle a
boldogságérzet.* - Sokáig azt hittem, hogy belekevertél valamit a raguba még a tharg fennsíkon. - *Összevonja vállait. Vinné el a rohadás, ha bánná a dolgot, ha történetesen tényleg így is esett volna.*
- Mit kellene kimondanunk, kimondanom? - *Mélyet és hosszan sóhajt. Megint magához húzza a lányt, ha amaz még nem ült volna mellé, hogy átkarolja és így ültében fejét a hasának hajthassa.*
- Nem akarok egyetlen olyan napra se ébredni, amiben Te nem vagy ott. - *Valahogy így tudja elképzelni ezt a beszélgetést. Apránként mindketten megteszik „tétjeiket”, aztán vagy felmarkolják a nagy nyereményt vagy besokallnak. Az utóbbit követő forgatókönyvre (egyelőre) nem akar lehetséges variációkat kreálni.
Az eső kitart.*
*Soha, egyetlen küzdelemtől nem tartott még ennyire, mint attól a párbeszédtől, amit egy ideje már tologatnak csak maguk előtt ők ketten. Mert tévedés ne essék, minden kardrántás után a gyomra is összébb húzódik, a mellkas csontja mögött gubbasztó szív szaporább ütemre fog, s mint megannyiszor az adott ütközet előtt, akkor is elszámol azzal, amivel lanawini halandóként el kell. Nem másokkal szemben tanúsított viselkedés ez, s nem is azért fontos, mert önnönmagán kívül bárki másnak számadással tartozna. Ez egyike azon dolgoknak, amelyek miatt világ életében önzőnek és kicsinyesen hiúnak tartották. A saját boldogulása mindenki másé előtt. És éppen ez okozza a galibát odabent.
Akárhányszor pillant vagy gondol rá, Rilai felülírja ezt a nagyon egyszerű életfilozófiát és magától értetődő késztetésként jelentkezik az az érzés, hogy amiben mindeddig hitt nem számít már. Semmissé lesz abban a hullámban, ami minden esetben maga alá gyűri a férfit, akár látható ez rajta, akár csak saját maga érzi. És talán mostanra jutott el arra a pontra, ahonnét egyedül már nem tud lépést tenni. Pedig amikor lehunyja szemét, hogy a csókon kívül mással ne gondoljon, akkor feltör a lelket összeroppantó súly alól és levegőhöz jut. Bármikor megkötné az örökkévalóság alkuját erre a pillanatra, de az ő világukban már nincsen helye a gyermekkor ábrándjainak. A csendbe öltöző percek(?) egyszerű boldogságát a kimondásra kényszerített szavak valósága kell, hogy váltsa. Ellenkezését tapasztalhatja Rilai is, utóbb azonban enged az elkerülhetetlennek, végtére is ő jött el a lányhoz.*
- Könnyebbnek tűnt így. - *Mosolya cinkos-összeesküvő, de nem fesztelen és még kevésbé természetes. Tisztán érthető, hogy a félszemű zsoldos nem mozog otthon az ilyen konverzációk talaján, s nem a képesség teljes hiánya miatt, mindinkább az eleddig folytatott életvitel és annak ténye okán, hogy Rilai mellett érzi magát először… ilyennek.
Az ágy szélén talál magának fogódzót. Még a mondvacsinált lovag súlya alatt is panaszosat reccsen a szerkezet, mintha az is csak a nemtetszését nyilvánítaná ki ily módon. Fonákszerűen idióta helyzet: két ember, akik többnyire minden helyzetben megtalálják a hangjukat, most híját szenvedik annak.*
- Lehet, hogy igazad volt korábban. Hogy nem kell mindent nevesíteni. - *Ahogy Rilai „segítségére siet”, úgy döbben rá, hogy pusztán a hamis igazságú szavak kiejtése miatt is elszökik mellőle a
boldogságérzet.* - Sokáig azt hittem, hogy belekevertél valamit a raguba még a tharg fennsíkon. - *Összevonja vállait. Vinné el a rohadás, ha bánná a dolgot, ha történetesen tényleg így is esett volna.*
- Mit kellene kimondanunk, kimondanom? - *Mélyet és hosszan sóhajt. Megint magához húzza a lányt, ha amaz még nem ült volna mellé, hogy átkarolja és így ültében fejét a hasának hajthassa.*
- Nem akarok egyetlen olyan napra se ébredni, amiben Te nem vagy ott. - *Valahogy így tudja elképzelni ezt a beszélgetést. Apránként mindketten megteszik „tétjeiket”, aztán vagy felmarkolják a nagy nyereményt vagy besokallnak. Az utóbbit követő forgatókönyvre (egyelőre) nem akar lehetséges variációkat kreálni.
Az eső kitart.*
2502. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 18:24:53
Üzenet elküldve: 2015-09-25 18:24:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 628
OOC üzenetek: 77
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
*Mélázva ücsörög az ágyán épp, ölében a gombócba csavart szüttyögő szundít. Halk koppanásra lesz figyelmes, majd mégegyre, még sokra. A majmóca kiemeli fejét a szürkecirmos szőrből. Esik. A leány letelepíti öléből az állatot, sarkig tárja a két kicsiny spalettát az ablakon. A párkányra
telepszik, fülelni, szimatolni. Tiszta szívéből imádja a kint tanyázó ítéletidőt, órákat töltene el, és talán tölt is a kinti egykedvű neszek, szaporán záporozó kövér cseppek figyelgetésével. Az utóbbi napok kaotikus mivoltához méltón idomul a kinti égszakadás, akárha erre a napra Rilai zaklatott lelkiállapotát mintázná meg a kinti ázott szcéna. Aztán megint kopogást hall, ezúttal a másik irányból.* - Bújj be! - *Hátraveti fejét, lehuppan a párkányról, hogy ajtót nyisson, de vendége addigra már betessékeli magát. Mosolya szélesedik, a férfi elébe siet.* - Mi a helyzet, idegen? *Fölényes modorát nem hosszan tartogathatja, mert megest a látogató zavarbaejtő közelségében találja magát. Benne is felötlik a beszélgetéskényszer. Volna miről. Kellene is. Összeölelkeznek inkább. Rilai egyszersmind érzi magát belülről víztisztának, tűzperzseltnek, sok minden egyéb fájdalmas és szépséges dolognak. Hát ezért akart ő inkább beszélgetni. Egybefonódva, végtelennek tetsző csókba gubancolódnak.* - Hát most megköszönted. - *Súgja utóbb rekedten, fulladtan. Sejteni véli Khan érkezésének okát, ő is napok óta tépi magát ilyesmiken. Nem húzhatják-halaszthatják azt a bizonyos beszélgetést. Látszik rajta egyébként, hogy mélységesen zaklatott, hogy életében először cserbenhagyja a fogalmazókája. Felpislog. Tovább beszél, alig érthető halkan.* - Bajban vagyok. Nem tudom, hogy fogjak hozzá. Segítesz nekem?
*Mélázva ücsörög az ágyán épp, ölében a gombócba csavart szüttyögő szundít. Halk koppanásra lesz figyelmes, majd mégegyre, még sokra. A majmóca kiemeli fejét a szürkecirmos szőrből. Esik. A leány letelepíti öléből az állatot, sarkig tárja a két kicsiny spalettát az ablakon. A párkányra
telepszik, fülelni, szimatolni. Tiszta szívéből imádja a kint tanyázó ítéletidőt, órákat töltene el, és talán tölt is a kinti egykedvű neszek, szaporán záporozó kövér cseppek figyelgetésével. Az utóbbi napok kaotikus mivoltához méltón idomul a kinti égszakadás, akárha erre a napra Rilai zaklatott lelkiállapotát mintázná meg a kinti ázott szcéna. Aztán megint kopogást hall, ezúttal a másik irányból.* - Bújj be! - *Hátraveti fejét, lehuppan a párkányról, hogy ajtót nyisson, de vendége addigra már betessékeli magát. Mosolya szélesedik, a férfi elébe siet.* - Mi a helyzet, idegen? *Fölényes modorát nem hosszan tartogathatja, mert megest a látogató zavarbaejtő közelségében találja magát. Benne is felötlik a beszélgetéskényszer. Volna miről. Kellene is. Összeölelkeznek inkább. Rilai egyszersmind érzi magát belülről víztisztának, tűzperzseltnek, sok minden egyéb fájdalmas és szépséges dolognak. Hát ezért akart ő inkább beszélgetni. Egybefonódva, végtelennek tetsző csókba gubancolódnak.* - Hát most megköszönted. - *Súgja utóbb rekedten, fulladtan. Sejteni véli Khan érkezésének okát, ő is napok óta tépi magát ilyesmiken. Nem húzhatják-halaszthatják azt a bizonyos beszélgetést. Látszik rajta egyébként, hogy mélységesen zaklatott, hogy életében először cserbenhagyja a fogalmazókája. Felpislog. Tovább beszél, alig érthető halkan.* - Bajban vagyok. Nem tudom, hogy fogjak hozzá. Segítesz nekem?
2501. hozzászólás ezen a helyszínen: Szálláshely
Üzenet elküldve: 2015-09-25 17:54:41
Üzenet elküldve: 2015-09-25 17:54:41
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
// A nyár utolsó napjai //
- A nyári időszak végén járnánk már? - *Szélesre tárt ablakszárnyak mellett áll, párkányon támaszkodva nézi az alant felázó utakat és a szabadról menekülő alakokat. Hirtelen elszabadult vihar korbácsolta haragosra a felhők színét és most végre eleresztették könnyes terhüket is, hogy bőséggel adományozzanak a tikkadt földnek. Amaz egész biztosan hálával fogadja az adományt, de a hőség elűzéséért a félszemű kedve is kimondottan jobb irányba tolódik, noha a sötét hírek érkeztét még így sem teheti semmissé. Amon Ruadhról való távoztuk óta a napjaik hektikus kedvben váltják egymást, a békésnek tűnő reggelek hamar egy káosz dúlta délutánba fordulnak és ez igaz a másik irányba is. Előbbi mintáján esett meg a most már sorsszerűnek tűnő találkozás a sötételf hímmel. A kettejük viszályát okozó casus belli az a nyíllövedék volt, amely vétlenül (de bizonyára nem céltalanul) éppen a rókamodorú zsoldos hollóját lőtte el. A madarat helyre pofozták, legalábbis saját és harmadízigleni felmenők életére esküdött a vajákos, aki ellátta a madár sérülését, egyúttal elmondva azt is, hogy amaz soha többé ne fogja repülésre használni a szárnyát. Khan a párbaj nevesítetlen törvényei szerint elfogadta Kharasshi feltételeit, amelyek értelmében az Artheniort övező tisztások egyikén fognak kardot egymásra legközelebb. Holnap. A szobainason székelő tollasra néz. Régi szokásának rabjaként, az éjkék palástját tisztogatja, amíg meg nem érzi magán Khan tekintetét. A férfi egyetlen alkalommal sem érezte, hogy a holló neheztelne rá a történtek miatt, azon a helyen azonban, ahol az emberek lelkiismerete tanyázik, nyomasztó érzés ül a férfiben. A Barakkban történteket követően az események gyorsan eszkalálódtak, és azóta sem nyílott alkalma rá, hogy törlesszen egy adósságot. Szór egy marék kukoricát az inasra erősített tálkába, mielőtt a szomszédos szobához indulna. Azon hármat koppint, az elsőnél még hangosan szólítva a hajlék lakóját: "Rilai". Gondolatban valami oknál fogva a maradék két koppantásnál is hozzáteszi még ugyanúgy a nevet, de ki már nem mondja. Fura, érthetetlen habitusok.* - Bemehetek? - *Engedélyadás esetén tétovázás nélkül nyit be, hogy egy szegmenssel később magukra is csukja az ajtót.* - Eszembe jutott, hogy még nem köszöntem meg neked, amit a hollóért tettél. Szóval... köszönöm. - *Ez nagyjából nem is tart tovább négy szívverésnél, az ötödik már vastagodni tűnő hallgatásban érkezik meg. Az eső kitartó dobolással ver ütemet tetőn és ablaküvegen, de a szó nélkül ragadó félszeműn ez nem sokat segít. Ritkán esik meg, hogy ne találjon egy illő megjegyzést valamire, függetlenül időtől, helyszíntől és mindezek komolyságától. Aztán rájön, hogy talán épp ezzel van a probléma. Megint beszélni akar, amikor most egészen másra vágyik. Ugyanazzal a határozottsággal vértezve, ami a szobába lépésekor is vele volt, Rilaihoz húzódik, hogy magához vonhassa a lányt. Nem hangzik el olyan kérdés, amelyre egyikük sem tudhatja a választ, nem akarja ismerni a megismerhetetlent. De érezni akarja a macskaszemű izgatott-bizonytalan reszketését az érintése nyomán és akarja, hogy a lány is érezze a sajátját. Megcsókolja.*
- A nyári időszak végén járnánk már? - *Szélesre tárt ablakszárnyak mellett áll, párkányon támaszkodva nézi az alant felázó utakat és a szabadról menekülő alakokat. Hirtelen elszabadult vihar korbácsolta haragosra a felhők színét és most végre eleresztették könnyes terhüket is, hogy bőséggel adományozzanak a tikkadt földnek. Amaz egész biztosan hálával fogadja az adományt, de a hőség elűzéséért a félszemű kedve is kimondottan jobb irányba tolódik, noha a sötét hírek érkeztét még így sem teheti semmissé. Amon Ruadhról való távoztuk óta a napjaik hektikus kedvben váltják egymást, a békésnek tűnő reggelek hamar egy káosz dúlta délutánba fordulnak és ez igaz a másik irányba is. Előbbi mintáján esett meg a most már sorsszerűnek tűnő találkozás a sötételf hímmel. A kettejük viszályát okozó casus belli az a nyíllövedék volt, amely vétlenül (de bizonyára nem céltalanul) éppen a rókamodorú zsoldos hollóját lőtte el. A madarat helyre pofozták, legalábbis saját és harmadízigleni felmenők életére esküdött a vajákos, aki ellátta a madár sérülését, egyúttal elmondva azt is, hogy amaz soha többé ne fogja repülésre használni a szárnyát. Khan a párbaj nevesítetlen törvényei szerint elfogadta Kharasshi feltételeit, amelyek értelmében az Artheniort övező tisztások egyikén fognak kardot egymásra legközelebb. Holnap. A szobainason székelő tollasra néz. Régi szokásának rabjaként, az éjkék palástját tisztogatja, amíg meg nem érzi magán Khan tekintetét. A férfi egyetlen alkalommal sem érezte, hogy a holló neheztelne rá a történtek miatt, azon a helyen azonban, ahol az emberek lelkiismerete tanyázik, nyomasztó érzés ül a férfiben. A Barakkban történteket követően az események gyorsan eszkalálódtak, és azóta sem nyílott alkalma rá, hogy törlesszen egy adósságot. Szór egy marék kukoricát az inasra erősített tálkába, mielőtt a szomszédos szobához indulna. Azon hármat koppint, az elsőnél még hangosan szólítva a hajlék lakóját: "Rilai". Gondolatban valami oknál fogva a maradék két koppantásnál is hozzáteszi még ugyanúgy a nevet, de ki már nem mondja. Fura, érthetetlen habitusok.* - Bemehetek? - *Engedélyadás esetén tétovázás nélkül nyit be, hogy egy szegmenssel később magukra is csukja az ajtót.* - Eszembe jutott, hogy még nem köszöntem meg neked, amit a hollóért tettél. Szóval... köszönöm. - *Ez nagyjából nem is tart tovább négy szívverésnél, az ötödik már vastagodni tűnő hallgatásban érkezik meg. Az eső kitartó dobolással ver ütemet tetőn és ablaküvegen, de a szó nélkül ragadó félszeműn ez nem sokat segít. Ritkán esik meg, hogy ne találjon egy illő megjegyzést valamire, függetlenül időtől, helyszíntől és mindezek komolyságától. Aztán rájön, hogy talán épp ezzel van a probléma. Megint beszélni akar, amikor most egészen másra vágyik. Ugyanazzal a határozottsággal vértezve, ami a szobába lépésekor is vele volt, Rilaihoz húzódik, hogy magához vonhassa a lányt. Nem hangzik el olyan kérdés, amelyre egyikük sem tudhatja a választ, nem akarja ismerni a megismerhetetlent. De érezni akarja a macskaszemű izgatott-bizonytalan reszketését az érintése nyomán és akarja, hogy a lány is érezze a sajátját. Megcsókolja.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3351-3370