//Udvar//
*Loka Gorthwennek minden bizonnyal az eddigi összesnél bizonyosabb feltételezést szerezhet: Zaras tompora viszont, a dolmennel ellentétben nincs különösebb mágiával átitatva. Nem úgy a kő, mert az újabb hűs energialöketeket bocsájt ki magából, mikor mormolva, szemlesütve magába mélyed mellettük az ifjú mágus. Bár a varázslat nem sikeres, a kő mégis reagál, nem magára a varázslatra, hanem az általános természetfeletti tevékenységre maga körül. Mintha töltődne minden egyes varázslattal, melynek közelében lenne, vagy célpontja lenne, vagy csak úgy, egyáltalán, olyanja van, és töltődik valamiért. Meg az is lehet, hogy mivel a besült varázslat alapvetőleg nagyobb erőket mozgat meg, mint mondjuk egy egyszerűbb bájolás, azért ereszti ki magából az újabb, finom hullámot a jéghideg érzetű energiával.
Az újabb nekifutásra a Zöldfülűnek igen érdekes élményben lehet része, midőn becélozza a roppant kőépítményt, és újabb dózis mágiát durrant el. Életet, és konkrét élőlény jelenlétét nem érzékeli, hacsak a warg nem téblábol még mindig suttyomban odavizelési célzattal az egyik kőláb körül, és mégsem moccanatlan a bemért terület. Nincs rá jobb szó, mintha maga a kő is élne valamilyen formán. Ekkor, totálisan kéretlenül, és biztos nem a saját varázslata hatására cikázó képek rohanják meg Taitos agyát: mindegyik csak egy-egy szekundumra villan fel, épp annyi időre, hogy ne mélyedhessen bele a kép tanulmányozásába, vagy ne égjen minden részlet az agyába, akárhogy próbálkozik is. Éjszakai és nappali képek váltakoznak, mindegyik épp csak addig marad az elméjében, míg fel nem fogja, mit lát. A napsütötte dolment tekintheti meg, körbevéve fehér leples, karcsú alakokkal, akik az ég felé emelik mindkét karjukat, aztán a következő, az éjszakai ég alatt felcsapó vöröses lángok nyaldossák a tájat, és hajlított, hosszú, véres kés villan egy áldozatot bemutató sámánforma alak kezében. Kissé erőteljesebb a többinél egy új vízió, melyben szőrrel, páncéllal, csontokkal ékített harcosok néznek komoran, rendíthetetlenül, mind egy irányba, a kő mellől: akár ha határát őriznék, tájait vigyáznák egy régi-régi birodalomnak. Megint mást mutat a groteszk kőmozi: virágkoszorúk, étellel rakott széles, lapos tálak halmozódnak a három kőlábánál, megint más, valamiféle tanulócsoport ücsörög Synmira udvarán, méteres papírhalmok és bonyolult író- és mérőszerkezetek fölött, és megint más, hórihorgas, vén szerzet idéz félelmes erejű mágiavihart, a háttérben jégeső tépázza az ódon kőépítményt, villámok szabdalják a haragvó eget, és végül, utolsóként ismét felködlik előtte vezetőjük, Isurii Thargodar sápadt, fehér alakja, úgy, ahogy azon a napon láthatták, amikor szövetségeseit erre a földre vezette, hogy letelepedjenek, és a mágia iskoláját alapozzák meg ezen földön. Végül képszakadás, és a kéretlen piktúrák helyébe éktelen fülzúgás, szemkáprázás költözik.*