//Sa'argathot Ébredése//
//Tharg Hadak//
*Syoud távozását követően nem sokkal tudámására is jut, miért hívatta a Szilánk vezér. Láthatóan meglepődik a hallottakon és zavartan pislant párat. Majd ismét magára erőlteti komor arcát és megköszörülve torkát felel is az elhangzottakra.*
-Értem. Vagyis... igenis, Isurii mester! Ha valóban ennyire megbízik a képességeimben, akkor ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek a klánunk és a testvérklán érdekében. *Hálásan meg is hajol a vezérasszonyság előtt, már amennyire a kikopott gerince engedi.*
~Kagan Thargodarnak szüksége lehet a segítségemre? Nos, gondolom, én vagyok most kéznél. Kétlem azonban, hogy támogató egységként bárhová is elküldenének, ha nem lennének elegendőek a képességeim.~
*Azonban a tény, hogy egy nagy harcos mellé elküldik támogatónak, némi örömmel tölti el a szívét. Ez az érzelem viszont keveredik azzal az apró-cseprő (na jó, lehet hogy mérsékelten magas) ellenszenvvel, amit a Tharg vezér iránt érez. Nem is tagadja, egyszerűen nem szimpatikus neki a férfi és ha nagyon jók a megérzései, akkor ez kölcsönös a Tharg részéről. Mindezeket a tényeket félretéve: örül, hogy elérte végre egy szóra érdemes szintet.
Mikor a nő megveregeti a vállát, még csak éppen az abban a pillanatban hallottakat próbálja feldolgozni. Most... megdicsérték? Nem, csak magába kell tekintenie. Igen. Ez egyfajta útmutatás. Semmi több. Legalábbis ő próbálja ezzel elhessegetni a büszkeség gondolatát, nehogy lerészegedjen tőle. Nem mintha valaha is történt volna olyan...*
-Köszönöm, mester. Úgy lesz, ahogy mondta. Igyekszem nem csalódást okozni.
~Volt már épp elég eset, hogy melléfogtam a dolgoknak. Jó lenne elhagyni azokat az időket.~
*Nem is tudja hirtelen, örülnie kéne most annak, hogy harci támasz lesz, vagy sem? Elvégre a vérontástól undorodik. Meri remélni, hogy semmi különösebb baj nem fog történni az ottléte alatt. Meg úgy azon kívül is.*
~Várjunk csak! Egyáltalán ki az ellenség?~
*Ezt jobb lesz majd később megtudakolni, mert olybá tűnik, hogy a számára idegen nő sietős kedvében van. Nem is nehéz megérteni, miért.*
-Rajtam ne múljék! *Mondja sóhajtva, jelezve, hogy felőle akár indulhatnak is.* Csak egy perc és már itt is vagyok.
*Ekkor sietős léptekkel bemegy az épületbe és nyílegyenesen saját szobájába robog. Seperc alatt magára ölti kemény kötésű mellényét, bőr karvédőit, majd oldalára függeszti egyetlen fegyverét, egy rövidkardot. Alighanem ismeri, hogy kell használni... Jobban mondva tudja, hol kell megfogni. De csak jobb a semminél! Nem utolsó sorban visszaveszi hosszú kabátját és baljába kapja fabotját.
Mikor nem egy, hanem két perc múlva visszatér, már csak egy kérdés maradt:*
-Mikor indulhatunk?