//Napváltás, reggel//
*Mivel olyan korán feküdt, már hajnalban kiveti az ágy. És farkaséhes. Elég sötét van még, úgyhogy kényelmetlenül érzi magát, de ahhoz elég a világosság, hogy az éhség győzzön és kimerészkedjen a takaró alól. Gyorsan rendbeszedi magát, aztán megy, hogy reggeli után nézzen. Nagyon reméli, hogy maradt még tegnapról valami, akár a nyúlhús.
Sötét kísértetként sántikál le az emeletről, még idebent is fején hagyva a csuklyát, mely fekete köpönyegéhez tartozik. Odalent aztán körbenéz. Mintha valaki feküdne a heverőn, de úgy tűnik, alszik. Hát nem is zavarja… Úgy sejti, talán Lapu maradhatott ott.
Amúgy meg a konyhába veszi az irányt...
Csak úgy, állva csipeget ebből-abból, de a teára van gondja, ahhoz megrakja a tüzet és fölteszi a tűzhelyre a vizet, hogy legyen valami meleg is reggelre a gyomrában.
Míg várja, hogy felforrjon, egy darab száraz kenyeret rágcsál kedvetlenül, elgondolkodva. Azon töpreng, hogy őt mi is tartja itt, azon túl, hogy nincs más hely, ahová mehetne?
És persze, a tanulását is segítik, de ebben az útban is vannak kétségei, mert nem látja magát hasznosnak. Mire jó, hogy tud varázsolni, ha veszély esetén a félelem megbénítja és mindent elront? Pedig épphogy a harc az egyedüli eset, amiben hasznosítani tudná a képességeit…
Persze, ahhoz, hogy mindent ilyen borúsán lát, jócskán van köze annak is, hogy hiányolja Taitost. Annál is inkább, hogy most, hogy a fiúnak úgymond női társa van, úgy gondolja, rá még kevesebb ideje jut majd. Pedig eddig sem látta őt túl gyakran. És valahol ezt is fájlalja, hogy nem is tudott róla ezelőtt, hogy a fiúnak van valakije!
Még tegnap kipakolta minden holmiját Taitos szobájából és csak azért nem fakadt sírva, mert annyira fáradt volt, hogy rövid könnyezős kesergés után elnyomta az álom.
Most meg igyekszik tartani magát és lenyeli inkább az újabb falat kenyeret, majd fogait erőltetve harap még egyet. Valaki kint hagyta az asztalon a kenyércsücsköt, így annak keménysége megközelíti a kőét. De ételt nem dobunk ki, úgyhogy becsülettel elropogtatja, ha nem is nagy étvággyal.
Aztán egy bögre teával a kezében visszaoldalog a szobájába, úgy gondolva, ezzel ellesz egy darabig.
Csak olyan egy-két órával később jön le ismét, mikor Lapu már nagyban szorgoskodik a konyhában. A finom illatok az ő orrát is elérik és az étvágyát is újra felhergelik, mert ez bizony sokkal jobbnak ígérkezik egy száraz kenyércsücsöknél!
Eredetileg az udvarra szándékozott menni, a vízkertbe, de most meggondolja magát és úgy határoz – vagyis inkább vezeti az ösztön –, hogy előtte még benéz a konyhába, hátha jut neki is abból, ami készül.
Ez az elhatározás aztán addig tart, amíg fel nem fedez a konyha ajtajában egy idegent – Sorakeya –, a kandalló előtt meg egy másikat - Soynarát. Nem mintha annyira félelmetesek lennének, de elég váratlanul érte, hogy ismeretlen arcok fogadták lejőve, úgyhogy a reggeliről lemondva, egy zavart, kurta biccentést követően menne is tovább, kifelé…
Ebből a két jövevény annyit láthat, hogy egy csuklya alól sötét szempár villan rájuk valami gúnyos ábrázatról, majd a köpönyeges alak tovább is suhanna, mintha nem tartaná őket méltónak a jelenlétére.*
A hozzászólás írója (Krestvir Drelm) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.01.24 00:07:24