// Asira Qatil //
*Mikor kilép a barlangból, ahol szerencsére nem kellett túl sok időt töltenie, épp a lemenő, aranyló napsugarakkal találja szemben magát. Valóban csodálatos... Olyan nyugalmas... Csillogó, méregzöld íriszei elvesznek a végtelen habokban, melyek egy különös, ám annál kellemesebb érzést árasztanak magukból. Hatására Mortarra a mélységes magány telepedik, ám egyáltalán nem a negatív részről. Ez a magány tipikus olyan, mikor kitárja elméjét, s nincs semmilyen zavaró tényező körülötte. Csak a csend, s a természet...
Ezzel a remek hangulattal indul neki végül a kikötőnek, miközben ügyesen egyensúlyozva szökell a sziklákon, ügyelve arra, hogy nehogy véletlenül egy túlságosan is csúszós részre tévedjen a lába. Azzal a céllal megy vissza, hogy esetleg keressen valakit a klánba. Már nem azért, mert annyira vágyna egy új tagra, kevésbé sem... De ezek az idióták annyira nem tudnak magukkal mit kezdeni, hogy kellene valaki új, akire figyelhetnek. Ugyanakkor semmi kedve fűzögetni valakit, így hát úgy dönt, hogy majd adja magát a helyzet. Ha a Sors úgy akarja, hogy ne egyedül térjen vissza, akkor minden bizonnyal ez így lesz.
Nagyjából egy bő órát sétálgathat a sziklákon, s mire eléri a kikötőt, addigra a nap lassan lebukik, s a hold uralma következik. A nyüzsgés is szerencsére alább hagy, bár nem azért, mert eltűntek volna az emberek, hanem mert ilyenkor az alvilág a csendes s piszkos ügyeit intézi. Ilyenkor mindig elfelejti, hogy valójában ő maga is "rossz fiú", viszont lelkileg sosem lesz tagja ennek a kárhozott bagázsnak. Csupán csak azért ment bele ebbe az egészbe, mert a kilátás csodálatos volt onnan fentről a barlangból, a végtelenbe nyúló tengerre, illetve így, hogy elkezdte gyűjteni a koponyákat, még inkább kihasználhatja a többit. Hányingere is lesz, ha rájuk gondol... Ám a tájért s a hangulatos barlangért megéri.
Útja először is a fogadó felé vezeti, téve egy nagyobb kört a dokkok körül, elkerülvén a "lakottabb" részeket. Először csak megáll a Rumos előtt, ám látván, hogy pár részeg alak tart a fogadó felé, inkább bemegy, pontosabban bentről ki ezután, hogy egy kinti padon helyet foglalhasson. A fáklyák haloványan pislákolnak csupán, így nem sokat látni arról, hogy ki van kint, s ki nincs. Mortar pedig körbe sem néz, hanem egyenesen az egyik üres padra fókuszál, s odasietve letelepedik rá. Majd nagyot sóhajt...
Ahogy így nyugalomba helyezkedett, akkor veszi észre, hogy valami nyomja az oldalát. Először nem esik le neki, hogy mi lehet az, csupán mikor odanyúl, akkor jön rá, hogy bizony zsebébe belegyűrte azt a kis szövetdarabot, melybe a levágott fejet csavarta. Eléggé átázott már vérrel, ami persze ekkora már megszáradt rajta. S mivel nem akar már vele semmit se kezdeni, ezért kihúzza azt zsebéből, majd egy könnyed mozdulattal maga elé hajítja azt, hogy elvigye örök útjára a tenger. Pontosabban, elvinné... Ha nem jönne hirtelen egy nagyobb széllökés, ami felkapva a kendőt, jobb oldalra fújja azt, egyenesen egy hölgy arcába - ha ő nem tér ki előle. Mortarnak hamar elkerekednek a szemei, hiszen váratlanul éri, hogy valaki ott ücsörög mellette. Mondjuk, hova is gondolt... Ez egy fogadó, vendégekkel...*
- Ő... *kezd bele határozottan* Elnézést?
*Villantja a hölgy felé méregzöld íriszeit kételkedve, hiszen nem is igazán tudja, hogy mit kell mondani egy olyan helyzetben, mikor az egyik fél véres kendője a másik arcában landol. Talán fel kellene pattannia, s hirtelen elvágni a torkát, mert egy "szemtanú"? Áhh, az nem ő lenne... Ő nem egy dühös jellem, inkább nagyon nyugodt - s unott. Esetleg találjon ki valami frappáns magyarázatot lekvárról s festékről? Áhh, az sem ő lenne... Nem az a nagy beszédes figura, aki millió szánalmas mondattal tudna előállni egy ilyen helyzetben. Úgyhogy csak figyeli a hölgyet, hogy mit reagál, s hogy esetleg egy spontán ötlettel oldja majd meg a helyzetet. Talán le kell lépnie minél hamarabb, vagy ki tudja. Így hát nem is gondolkozik ezen, úszik inkább az árral, ha már belesodorta magát.*