// Mordék bevetésen //
- Éppenséggel, ha nagyon feszülne a húr, akkor a tenger vizét is lehetne hasznosítani pár cseppre. Csinálunk valami tálkát levelekből, hogy masszív legyen s ne folyjon ki rajta a víz, majd tűz fölé rakjuk. A hőtől párologni kezd. A tetejéhez odaillesztünk újabb levelet, vagy bármit, amin lecsöpöghet a pára, s már van is pár cseppünk - bár ez igen lassú folyamat, de nem lehetetlen. A fák üregeiben, magasabban is találhatunk éppenséggel esővizet, ami még mindig jobb, mint a sós tenger.
*Sorolja a lehetőségeket, bár minden bizonnyal Mordokhai is tisztában van ezekkel, de ki tudja, talán nem. Azért is jó ez a túlélőtúra, mert így egymásnak átadhatják a tapasztalataikat, melyeket remekül hasznosíthatnak sajátjukként.*
- A magad részéről természetesen igazad van, ezt aláírom. Teljesen logikus. *bólint* Viszont én magam úgy tartom, hogy a Sors, más néven az az Út, melyet végigjárunk életünk során. Haladhatunk a kitaposott ösvényen, avagy letérhetünk róla, ám az út él, s ott van, csak még nem értünk a végére. Természetesen mi alakítjuk.
*Utóbbit nem akarja tovább fejtegetni, hiszen az már csak túlbonyolítás lenne, márpedig erre semmi szükség nincs olyan esetben, mikor is két elme két más elvet vall. Nem mondhatjuk meg egy embernek, hogy márpedig kísértetek mégis léteznek, ha az ő hiedelmében nincsenek ilyenek.*
- A te felfogásodban talán hiányzik belőlem, ám az enyémben nem.
*Biccent bölcsen a hóhajú felé, s kár is lenne tagadnia a tényt, hogy nincs benne halálfélelem. Sosem volt, s egy parányi késztetést sem érez elméjének egy rejtett zugában sem, mely erre irányulna. Tudja ő maga jól, hogy az élet lezárása a Halál, s a túlélés már egy igen nagy motiváció. Ám ő nem küzdésként fogja fel ezt a létet, hanem egy útként, mely elméjét sokkal jobban kitárja, s meghagyja a lehetőséget arra, hogy formálódjon.*
- A Halál egy kapu egy másik világba.
*Jegyzi meg végül, majd elhallgat, s bár esélyes, hogy nem térnek vissza, talán most felesleges is erről beszélni, hiszen az előbb-utóbb megbélyegzi majd az egész utazást. Elvégre, nem halni mennek oda, csupán edződni!*
- Az biztos, főleg halászatnál, s mert nagy valószínűséggel sötétedéskor érünk oda, ez esetben pedig, amint a szigetre tesszük a lábunkat, a készletek már nem élnek, csupán vésztartalékként szolgálnak. Szóval, sokkal hamarabb el kell kezdeni az eszközök készítését, mint azt gondolnánk! *furcsán pillant ekkor Mordokhai felé* Hogy amit én készítek, azt más hasznosítsa? *röhög* Előbb ásom el magamat a holmijaimmal!
*Kacag fel, persze nem gondolta komolyan. Vagy, csak egy kicsit talán...*
- Máskor is!
*Súgja lassan, miközben szájából árad kifelé a füstfelhő, s gúnyosan elvigyorodik. Viszont a részeges alak mintha túlságosan is komolyan venné az egészet, tenyerét homlokához emeli.*
- Értettem, kapitány!
*Azzal mintha mi sem történt volna, odébb áll. Az út szerencsére gyorsan telik, s Mordach javarészt a szabad levegőn tartózkodik, semmi kedve sincs bemenni a fülledt melegbe a büdös emberek közé. Hamarosan már láthatják a folyóról a kikötő nyüzsgését, s egy kis kerülővel meg is érkeznek pillanatokon belül.*
- Végre...
*Fúj egyet, majd hátára kapja holmiját, s lelépdel a fedélzetről. Szereti ő a vizet, meg minden, csak nem mindig van hozzá hangulata, márpedig ez a hangulat szép lassan elúszott.*
- Na, akkor a csónakok.
*Pillant feléjük, mikor is egy hatalmas dörgés hallatszik valahonnan maguk mögül, s a fekete gomolygó felhőket eddig nem is igazán vehették észre, hiszen pont előtte haladtak. Félig felvont szemöldökkel pillant Mordokhai felé, mintha megerősítést várna, hogy jól lát-e.*
- Ez most komoly?
*Teszi fel a költői kérdést, mikor is egy dundi csepp érkezik homlokára, melyet pillanatokon belül társai is követnek, s a tenger hullámai is egyre nagyobbá kerekednek.*
- Hát, ez nem a mi napunk...
*Jegyzi meg gúnyosan, azzal sietős léptekkel megindul a fogadó felé, hiszen nem szeretne ázott kutyaként nekiindulni a szigetnek, főleg nem így, hogy igen nagy az esélye annak, hogy felborulnak... Belépve a Rókalyukba lehajítja az első asztalra a holmiját, levágódik a székre, majd ujjaival zongorázni kezd az asztalon, miközben gúnyos, unalmas ábrázattal pillant kifelé az ablakon.*