//Menekültek//
- Kétlem, hogy a vizsgálat jó ötlet lenne, Rúnás Lány. Ha tényleg meg tudjuk veled gyógyítani a betegeket, akkor jobb lenne, ha nem érintkeznél velük, hanem igyekeznél megőrizni az egészségedet. *Mondja Dora, miközben tekintetével egyfolytában a beteget vizslatja. Nem tűnik jó ötletnek, hogy Habrertus ilyen közel hajlandó menni hozzá, de ha már egyszer testi kontaktusba került a többi menekülttel is, nem nagyon lehet mit tenni. Már a mocsoknak sem örül, amit a férfi ruhája feltár, de ez még egy paraszt esetében teljesen természetesnek tűnik, amint azonban a kancellár vizsgálódni kezd, a lány idegei is pattanásig feszülnek. Ivor ijedt közbeszólásai, nyögései csak undort és távolságtartást váltanak ki belőle, annyira objektíven elemzi a testet.*
~ Mintha halott lenne. ~ *Döbben rá magában. Látja a bubókat, annyira nem áll messze, hogy ne vegye őket észre. Természetesen még soha nem boncolt pestises testet, ahhoz köztudottan hozzáérni sem szabad. Hogy a kancellár mégis ezt teszi, rettenetesen felzaklatja Dorát, de közben tudja, most kár lenne ellökni az útból, vagy akár csak gyerekes hisztivel könyörögni neki, hogy azonnal hagyja abba. Habrertus felnőtt férfi, és bár Dora nem vádolná érte, ő engedte be a menekülteket, és úgy tűnik, bármilyen szomorú is a kialakult helyzet, vállalja érte a felelősséget. Némán néz maga elé, még a kalapját is leveszi, és csendben gyűrögeti – csak hallgatja a földre puffanó könyvek zaját. Neki nem kell könyv, hogy megmondja, mi történt, egyből következtet rá – Habrertusnál is csak valami kétségbeesett tenni akarás lehet, hogy a tudományt kéri segítségül, valami utolsó vonaglás, a bizonyosság kulcsa. Dora kényszeríti magát, hogy ránézzen. Nézi a kódexszel ücsörgő, feszült alakot, és úgy megnézi magának, mintha már nem is látná többé. Van ebben a pillanatban valami rendkívülien ünnepélyes és tragikus. Azt nem hallja, amit mond, a szavak üresen koppannak a padlón. Fejében csak az előbb elhangzott mondat ismétlődik.*
„Ennyi volt az egész… azt hiszem.”
*Amikor Habrertus elmélkedni kezd a könyvvel kapcsolatban, Dora végre ráveszi magát, hogy figyeljen, és megköszörüli a torkát.*
- Könnyen lehet, ugyanis az elváltozás a bubópestisnél mindig a szabadon hagyott testfelületen kezdődik. *Furcsán rekedt, de a tudományos szavak még így, kívülről is kicsit megnyugtatják lelkét.* A nyirokcsomók kezdetben ott duzzadnak meg, és ott feketednek el. *Próbálja ezt a képet nem összeilleszteni Habrertussal, de az agya máshogy gondolja. Magára érdekes módon még mindig nem gondolt, pedig máskor az lenne az első.* A betegség onnan terjedhet el más területekre is, ha nincs jól kezelve.
*Lehet, hogy most nem ezt akarják hallani a többiek, de kiegészítésként nem árt. Ha ők is áldozatai lesznek a betegségnek, akkor sem baj, ha tisztában vannak vele, mivel számoljanak. Ez már nem ijesztgetés vagy pánik, hanem merő tudomány, és Dora azt feltételezi, hogy a tények mást is ugyanúgy megnyugtatnak, mint őt. Van, ami egyszerűen elkerülhetetlen, és a halál is ide tartozik. Koncentrálni is próbál, még Habrertus szavait is elég ügyesen megjegyzi, főleg, mert sejtette, hogy hasonlóakat „ír fel” a betegségre. Hogy másodpercekig mégsem moccan, az a döbbenet, a gyász érzéséből adódik. Végül meg se fogja az erszényt, csak belemarkol, és egy gyors fejszámolással elteszi tarisznyájába a tartalmát.*
- Megvesszük, amit kérsz, jó hasznát fogják venni. *Bólogat.* A Staardhalban kialakítjuk a járványkórházat, és megpróbálom kideríteni, mit kezdhetünk a véreddel. *Pillant a fejében Rúnás lánynak keresztelt Leria felé. Tudja, hogy ez most a búcsú pillanata, és ha a betegség éppen olyan kedvében van, pár óra alatt is végezhet Ivorral, de akár Habrertussal is. Gyomra kavarog, miközben megpróbálja magából kipréselni a feltoluló érzelmeket.*
- Ivor, örülök, hogy megismerhettelek. *Mondja a bágyadt férfinak, aki talán fel se fogja, hogy mi történt, ki tudja. Aztán feljebb emeli a pillantását. Nem akarja ugyanezt mondani a kancellárnak is, de az őszinteség a legjobb megoldás. Kiönti a lelkét, vádlón mutat Habrertus felé, és közben hirtelen ötlettel vadul összepakolja a különálló kis asztalkáján lévő kezdő alkimista felszerelését, mert az még jól jöhet.*
- Amikor a Tűtoronyban álltunk, nem akartalak kilökni, de te elhitted. Egy pillanatra se hidd azt, hogy hagylak meghalni, Habrertus Vachaoz R… Túl hosszú a neved. Ha meg mersz halni nekem *Nagyot nyög, mert éppen a lepárlót teszi el, és az dögnehéz.* Akkor… ~ Megöllek? ~ Akkor… Szóval ne merészelj! Jelentést kérek az állapotodról, és hát… Ne csámborogj el innen. Ha akármi kell, üzenj nekem, és azonnal hozom. *A vállára veti a nehéz táskát, és kihívóan néz a férfira, van-e kérdés a megnemhalási szerződésükkel kapcsolatban. Tintát, pennát töm a zsebébe, meg eltesz néhány papírt is, ezek szintén a saját, oldalsó kis asztalánál álltak, ezért nem kell túl közel mennie a többiekhez. Szeme sarkában meglátja az ajándékba hozott virágot, és ebben a pillanatban kedve lenne bőgni. Odamutat.* A virág a tiéd. Elmentem gondolkodni, és arra jutottam, hogy… megszerettelek. Úgy. *Ennyi volt a vallomásból, már így is eléggé zavarba ejtő és kellemetlen ez az egész, főleg a kancellár vélt-valós szeretője előtt, szóval a lány a hajával babrálva kiindul az ajtón. Hacsak nem tartóztatják, még kintről hozzáteszi.* Ne felejtsétek el, hogy mindig van remény! *Habrertusra kacsint.
Legnagyobb elégedettségére odakint a csarnokban már javában zajlik a fürdők előkészítése, ezért mielőtt Leria kérdésözönére érdemben válaszolna, kis időt kér, hogy megbeszélje a szolgákkal, a Staardhalt is rendezzék be a betegek fogadására.*
- Kérjék meg az öreget, hogy szabadítson fel egy nagy raktárhelyiséget a kedvünkért. Fűtsetek be, és hozzatok takarókat és párnákat is, amennyit tudtok.
*Arra is kéri őket, hogy a lovakat lehetőleg különítsék el, mert nem biztos benne, hogy jól kezelnék a betegséget. Ha pedig akadékoskodna az öreg, akkor üzeni, hogy a kancellár nevében jár el.*
- Aki itt marad, annak előre szólok, hogy a fürdővizet kiöntjük. Nem használjuk kétszer, mert elterjesztjük a betegséget. KIÖNTJÜK. Ha valaki ezt elfelejtené megtenni, akkor a Hadúr haragjával kell számolnia.
*Remek ezzel dobálózni, a Hadúr már így se lehet túl boldog, ha a fülébe jutott a helyzet. Dora nem érzi magát felelősnek, de a problémamegoldásra akadnak ötletei. Arra is utasítja őket, hogy a kancellárt kiszolgálják, amennyire csak biztonságos lehet, megfelelő távolságból. Meg persze Ivort, ha ott marad.*
- Ha valaki nem érzi jól magát, és orrvérzése van, szédül, dudrok nőnek rajta, akkor a Staardhalnál kötelessége megjelenni. Ha nem teszi, veszélyezteti a társadalmat, tehát bűnöző. A betegség pedig kártevőkön át terjed, amelynek a legjobb ellenszere a fürdő, úgyhogy aki mocskos, annak irány a Radkraal. Mindenét mossa meg, a haját is.
*Miután ezzel végzett, fejére csapja a kalapját, és a kapu felé indul, de még mielőtt bármi további tervbe is kezdene, talán csak most szembesül a baj mértékével, és azzal, hogy mit is jelent a pestis. Hirtelen nagyon okádni támad kedve, csak azzal a gondolattal tudja visszanyeldekelni, hogy nem túl célszerű rosszul lenni egy városban, ahol bűncselekmény betegen sétálgatni. A lányok is halálra válnának.*
- Elnézést az előbbi figyelmetlenségemért, a körülmények… *Mondja Estanellariának – ha valóban vele tartott –, hogy elterelje saját figyelmét.* Azt mondtad, a kúriából hoztál egy s mást. Megtudhatom, mid van, és hogyan tudna minket szolgálni?
*Közben kiindul az utcára, ha a többiek is vele tartanak.*
- Halljuk, Rúnás lány, mi a neved, és mit szeretnél tudni? *Teszi hozzá olyan mézesmázosan, mint egy vámpír, akinek az utolsó mentsvára az éhhalál előtt, hogy megigya a lányka vérét.*