//Vásárlás//
*Most örül csak igazán, hogy a Sayqueves család eleget tett édesanyja kérésének és befogadta őt. Előbb-utóbb el kellett volna jönnie ide, márpedig egyedül teljesen biztos, hogy nagyon elveszettnek és még annál is sokkal magányosabbnak érezné magát ennyi idegen, és ennyi minden között, mint amennyire valójában az.
Volt persze egy előzetes elképzelése arról, hogy mekkora lehet a piac és mennyi mindent árulhatnak itt, de ez az elképzelés alig néhány pontján érintkezik csak a szemei előtt látható valósággal.
A nyüzsgés, az ezernyi kép, illat, hang, a rengeteg áru egyszerre csábító, de valahol rémisztő is. Elég hamar feltámasztják benne nem csak a döbbent vidéki lányt, aki azt sem tudja hová nézzen éppen hirtelen, hanem a mohó, de tapasztalatlan vásárlót is.
Nem csoda, hogy gondolatai össze-vissza csaponganak, hogy mi mindent kellene venni, noha korábban csak alig néhány apróságra gondolt. Most hirtelen még is kellene egy új, valami igazán szép fésű az otthonról hozott helyett, finomabb szövet, hogy tudjon a víz hónapjaira sálat kötni kis kedvenceinek valamiből, cipő kicsit magasabb sarokkal, meg majd magasított talpú papucs otthonra, és a melegebb évszakokra, és még jó pár kis semmiség, ami esetlegesen a szépítkezéshez kell majd. Ilyesmik járnak a fejében, miközben az illatok hatására még szinte meg is éhezik, hiába ettek otthon pont indulás előtt.
Aleimord ellenben úgy dönt, hogy először Wilhorpnak vesznek ruhát.
Ez elsőre nem tűnik túl szórakoztatónak, segíteni pedig amúgy sem tud benne (főleg, hogy a férfi elég határozottnak látszik) ezért szépen-lassan odaoldalaz inkább Nairada mellé a szomszéd árushoz játéknyulával együtt. Úgy gondolja, hogy az Aleimord háta mögötti csendes álldogáláshoz képest ékszerekben gyönyörködni még mindig több értelme van, éppen ezért pontosan így is tesz, noha az ékszerről úgy általában némiképpen más fogalmai vannak, mint amiket az itteni árus standjánál elsőnek felfedez magának.
Fakarkötő, bőrszíjak, egyszerűbb láncok, amulettek, kristályok, ilyen téren ez az ő világa, arany és drágakövek nem vonzották igazán, de hát, ami szép az szép, elismeri magában.*
- Igazán gyönyörűek. *teszi meg aztán hallható szavakkal is, hangjában őszinte álmélkodással és csodálkozással.*
- Milyen kár, hogy nekem egyik sem állna túl jól. *rázza meg a fejét, de ezt inkább már csak úgy magának mondja, és sok más esettel ellentétben ezúttal legalább teljesen biztos a dolgában. Alenia szőke hajkoronájának ragyogásához bármilyen ékszert el tudna képzelni, de saját komor, fekete hajához, és hasonló színű ruháihoz ha bármit is felvenne, ami csillog és feltűnő, akkor nem csak nevetségesen nézne ki, hanem egészen egyszerűen bizarrul is festene.
Ezen gondolkodik, amikor egy saját megítélése szerint mindenképpen szép és kedves arcú szőke lány szólítja meg őket, pontosabban Nairadát, aki hozzá közelebb áll.
Amilyen alacsony, talán észre sem vette őt, a másik lány mellett, ez ellenben legalább alkalmat ad neki, hogy alaposan megnézhesse magának őt is, és kísérőjét is, aki vele van.
~ Jé, emberek! ~ˇlelkesedik fel kicsit első lendülettel, maga sem érti miért, hiszen látott már embert, nem is egyet már az előtt is, hogy Artheniorba jött volna, itt a piacon pedig csak az elmúlt néhány percben rengeteget. De azért még is csak más, ha valaki nem messze tőle áll, és beszél, majdnem hozzá, mint az, ha csak elsétál mellette az utcán.
A lány és a férfi párosát érdekesnek találja, mármint olyan értelemben, hogy első ránézésre el sem tudja képzelni, hogy hol akadhattak össze, vagy, hogy egymással pontosan milyen kapcsolatban állnak.
Azok után azonban, hogy pont kapcsolatok tekintetében mostanában szinte mindenkiről tévedett, nem is nagyon áll neki találgatni.
Korábban Wilhorpról hitte azt, hogy már nagyon régen a család szolgálatában áll, és mint ilyen Alenia bizalmas testőre, pedig hát nem, közös reggelijükig pedig Nairadáról és Aleimordról, hogy már sokkal régebben vannak együtt, mint amilyen régóta valójában. Kézenfekvő hát számára a gondolat, hogy van még mit tanulnia a létezőkről bőven.
Talán éppen az a probléma, hogy a látható jelek ellenére egyszerűen túlfantáziálja a dolgokat, és túl sok mindent képzel bele túl sok minden mögé; így lett Alenia szavai nyomán lelki szemei előtt a szennyvízfolyamból is gyönyörű, földalatti folyó egy mesés felszín alatti világban.
Ezúttal tartózkodik hát attól, hogy első benyomások alapján bárkiről is gondoljon bármit. Azért csak kíváncsian figyel.
Abban teljesen biztos, hogy Aleniától is, Nairadától is tanulhat, és tanulnia is kell. Őt ugyan hasonló kérdés zavarba hozna, éppen azért, mert nem nagyon tudná elképzelni magán az itteni ékszereket, de szerencsére nem is ő lett megkérdezve, így egyelőre nincs más dolga csak csendben figyelni.
Éppen, hogy nekikezd ennek, amikor a lánnyal lévő férfi megszólal, és valami olyasmit mond, ami talán bármelyik mondatnál jobban meglepi, mint amit eddig a városban hallott.
Ösztönösen is meglepetten nézi néhány hosszú pillanatig a kicsit hátrébb húzódó férfit, mert nem igazán érti, hogy ugyan mi illetlen van abban, hogyha egy piactéren (akár véletlenül is) meghallja azt, hogy két lány melyik gyűrűt, karkötőt, vagy láncot találja szépnek. Talán még tekintetük is találkozik egymással egy pillanatra, bár őszinte döbbeneten kívül a férfi valószínűleg nem olvashat le sok minden más Luninari arcáról.
~ Én meg még azt hittem, hogy nekünk vannak otthon hülye szokásaink… ~ rázza meg a fejét, de csak gondolatban, aztán vissza is fordul a lányokhoz és az ékszerekhez.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2017.12.11 16:50:08