*Tűri vagy élvezi? Nem kérdéses, hogy mindkettő, pontosan ebben a sorrendben. Hiszen nem kedveli túlzottan, ha arcához érnek, ám a selymes bőr érintése mégis kellemessé válik, ahogy a sebhely mentén lévő vadhúson halad. Ám megpróbálja még szeméből is kiölni a vágyódást a több érintés után. Nagyon is úgy érzi, hogy veszélyes a vörös hajú elf. Vagy csak már kezd paranoiás lenni, hogy ennyi élet veszi körül? Hiszen, Tima, a tudóslány csendes és visszahúzódó, így nem robbant lelkébe. Nem úgy, mint Justine, aki szinte már az első percekben az arcát érinti.
Nyakán lévő sebet is kivillantja, mire a lány helyet vált és nyakán érzi az érintést. Borzolja az idegszálait, ahogy a puha ujj siklik végig. S nem is sejti, hogy a szépséges elf csábító régebben egy csapat zsivány, sőt, még annál is több, egy alvilági szervezet tagja volt.*
- És gondolj bele, hogy én az ilyenek közt nevelkedtem.
*Villog már a vigyora, ahogy feszül arcán. Már a régi őrület van benne, semmi kedvesség, semmi beteges báj. Csak a halál érintéseitől torz pofája. Szemében is inkább ez, de ha Justine a méregzöld pillantásba meredne, meglelheti a választ a kérdésére. Nagyon is vágyja azokat a finom érintéseket. Ám szívét nem önti ki. Vicsorgó maszkja mögé nem enged senkit. Hiszen, senki nem volt soha a barátja, így nem is tudja, hogy kitől várhatna segítséget. Egyesek ilyenkor fűvel-fával megbeszélik életüket, ám Dakh a másik véglet, ki inkább magába fojt mindent.*
- Kérlek...
*Csak súgja, mivel már közelebb van a lány, s ezüstös-őszes tincsei közül, melyek fülére lógnak, eltűri. Ott a korcs rész, melyen látszik, hegyesedne, de mégis rövidke. Ám az is érdekes, hogy nem a cimpája van átszúrva fémmel, mint azt szokták sokan, hanem feljebb, a hegytől egy pár hajszálnyival lejjebb.*
- Elhiszem... Nekem már rég nem tud hiányozni senki, hiszen nekik se hiányoztam soha. Sőt, egyesek talán még örülnek is, hogy eltűntem az életükből.
*Ő pedig csak az igazat mondja. Ha valaha is szerette valaki, már vagy halott, vagy megutálta, mert megutáltatták vele. Régebben, otthonában, gyerekként voltak barátai, kiket elfeledett már, őket szüleik oltották be a gyűlölettel Dakh ellenére. S lassan magányossá lett, míg nem megölték. Először... Aztán még párszor megpróbálták, néha mintha sikerrel is jártak volna. De Dakh mégis itt van és képes belevigyorogni bárki képébe, őrülten csillogó szempárral és sebhelyes pofájával.*