*Sajnos azonban Tima nem olvas a gondolataiban. Pedig akkor nem csak könnyen megtudná, hogy mi mindent kérdezhet meg, de talán a sok fájdalom közt meglelné, mit meg akar találni Dakhnator lényének mélyén. Bár hosszú és kínoktól terhes az út, különösen, ha valóban ki akarja deríteni, kicsoda valójában ez a félvér korcs. Mert magától nem fog elárulni többet a személyéből, mint mire könnyűszerrel rájöhet bárki.
Újra széles vigyor ül arcára, ahogy meghallja, hogy örömmel tölti vele idejét a másik. Széles és talán rémítő is lehet. De nem Timandra számára, hiszen ő elvileg már megszokta ezt, ahogy a hosszú, feketére festett körmöket is, s arcát komorrá és groteszkké tévő sebhelyet is.
Az itteniek talán csak annyit jegyeznek meg Timából ezen alkalom adta lehetőségükkor, hogy láthassák, hogy valami furcsa, depresszívnek és betegesnek tűnő alakkal költi el vacsoráját. De miért kéne, hogy elfedje sebeit? Talán attól szebb lenne? Hazugság, mindig csak hazugság maradna. Kegyes ugyan, de tisztább a fájdalmas igazság. Ezért is botránkoztak sokan, mikor a holtesten nem fedte el a sebeket, sokkalta inkább kiemelte azokat, még szélesebbnek látszottak, s kimondottan mélynek. Számára öröm volt, hogy kihangsúlyozhatta a halálos sebeket, vagy a puszta sérüléseket.
A választ várva tekint Timandra kék szemébe, hátha sikerül elkapni pillantását. Viszont az az első szó után várat még magára, de nem túl sokat. Elgondolkodtató a dolog. Kellemesebb vele tanulmányozni a sírokat? Csak elvonná a figyelmét. De ha ez minden vágya a leányzónak, s nem kívánja elárulni az első felmerülő indokot, akkor bizony megelégszik ezzel a férfi.*
- Értem...
*Újabb kortyok, ahogy a tea szépen fogy a csészéből, miként ajkai közé tévednek, majd torkát átmelegítve örökké eltűnnek. Mesés érzés, ahogy áthalad nyelőcsövén, mit régen kötél feszített össze, húzta rá bőrét, örök nyomot hagyva azon. Életére pecsételve szörnyű végzetét, hogy gyilkosságot követtek ellenére, életére törtek, mégsem sikerült. Talán csak a vakszerencse, mint ahogy ezt Dakh is gondolja, vagy mégis isteni beavatkozás. Ám ha mégis felsőbb hatalom szüntette meg szenvedését, s szaggatta le kötelét nyakából, miért hagyta gyermekét órákat szenvedni? Miért nem azonmód, mikor már ellene tenni nem tudtak volna, menekülésében se gátolhatta volna senki?
Ahogy a csésze ismét rákerül az aljaként szolgáló, apró tálkára, a legutolsó cseppje még visszagördül a pereméről, hol Dakhnator ajkai érintették a csészét, s fogyasztottak a tartalmából. Viszont amikor már ismét az aljába kerül a csepp, hogy ott terüljön szét, apró, pirosló folttá válva a fehér anyagon, meghallja azt a férfi, mire talán titokban a leginkább vágyott valaha is. Timandra valóban a barátjának szeretné. Képes hát elfogadni őt, még ilyen borzasztó groteszk külsejével is?*
- Érzelmeimet nem palástolhatom, igazán mélyről jövő öröm száll szívembe szavaid nyomán, kedves Timandra. S örömest lennék a barátod, ha tényleg nem rémiszt külsőm csúfsága...
*Csak nem tudja kihagyni, hogy ne ócsárolja saját küllemét, ámbár a pillantást igyekszik megragadni, mit a nő felé vet. A tudóspalánta azonban hamar választja le tekintetét az övéről, mit sajnál, nagyon is Dakh. Egyszer igazán megpróbálna ismét elmélyedni, elmerülni abban... Nem is, mindkét szépségesen kéklő szemben. Még azt is megkockáztatná, hogy ismét felfedje a kis sebhelyet a bájos arcon, hogy felfedezhesse, milyen titkokat őriz még a lélektükrök párosa. Vágyja, hogy közelebb kerüljön a másikhoz, ezt már ostobaság volna tagadni. Éppen csak az gátolja abban, hogy kifejezze a másik számára, mennyire is boldoggá tenné barátsága az az, hogy nem tudja, miként fogjon hozzá. Nem tudja, soha nem tudta, hogyan kell viselkednie egy baráttal, hiszen sose volt neki olyan. Ám a remény kecsegteti, hogy most szert tehet egy igazán kedves jó barátra. Ez pedig felpezsdíti kihűlt vérét, s élénken kezd csillogni méregzöld szempárja. Mennyire jó is lenne!*