//Monalie Dindale//
*Naasier elgondolkodva kortyol a teájába, azon töprengve, amit Mona kérdezett. Igen, szereti Darsamot, de ez így túl siváran, túl átlagosan hangzik, amit ő érez a férfi iránt az ennél jóval több, jóval mélyebb. Kötelék, amit azonban nem képes leírni olyasvalaki számára, aki nem érezte még.* ~Bár Monalie talán megértené...~ *pillant a pillangóra a lány vállán, amit láthatóan vonz a cukros tea, hisz lejjebb is ereszkedik, majd szemügyre veszi a gyümölcsöket is.*
- Igen, nagyon szeretem. *feleli végül mégis prózai egyszerűséggel, őszintén.
Mona újabb kérdésére pedig ismét csak egy ragyogó mosoly a válasza, újabb emlék, ami óhatatlanul bukkan fel elméje örökké nyughatatlan forgatagából.*
- Persze, van képem róla is, bár nem volt könnyű elég ideig a nyomában maradni, hogy lefesthessem! *neveti el magát, visszagondolva a rengeteg félbehagyott vázlatra, amit titkon készített testvéréről, miközben a férfi a kardforgatást gyakorolta, vagy épp kedvenc szórakozásának hódolva szédítette a karjaiba hulló hölgyeket.
Naasier azonban nem szereti Darsam ibolyaszín szemeit, mikor a férfi harcol, s az az idegen, őrült tűz ég bennük, sem a parázsló rideg vágyat, amiben nyoma sincs a szeretetlen, mert annak valódi lángját nem képes egyetlen nő sem igazán felszítani. Ezért festette meg annyiszor, ezért nem volt elégedett soha, míg el nem készült A Kép, ami azóta is műterme egyik legféltettebb kincse.*
- Néhányszor már festettem tájakat. Már, ha a város épületei és terei annak számítanak... *vallja be bizonytalanul. Pedig ha őszinte akar lenni, azokon a képek se annyira a "tájról" szólnak, azokon is vannak emberek, parázsló tekintetük vonzotta oda a fiatal festőt, az ragadta meg nem a puszta tégla vagy a szobrok rideg kőarca.
Amit azonban Mona mond az otthonáról, elgondolkodtatja. Milyen gyönyörű is lehet a hely, ami így felvidítja ezt a bájos, ártatlan lánykát! A fű biztos smaragd színű, a fák lombja a legmélyebb, élettől lüktető zöld, a világok illatosak és színpompásak, a tó vize kristálytiszta zafírkék, amin visszatükröződnek a fények és a bárányfelhők...
Gyönyörű és életteli a kép, amit képzelete fest elé, bár soha nem járt még az erdő mélyén. Mióta csak az eszét tudja, Arthenior biztonságos falai közt élt, de míg kezdetben a testvéri féltés szigora később... Nos igen, később a puszta megszokás tartotta távol a vadontól.
A folyópartot azonban szereti. Talán elf vére hajtja oda, ahol a víz csobogása édes nevetés füleinek, a madarak kedves dala pedig megnyugtatja, hogy lelke elcsitulhasson egy időre, szinte eggyé válhasson a természettel. Még ha soha nem is vágyott a vadon veszélyei közé, a természet szavát azért hallja ő is, s ahogy Mona bájos lelkesedését hallgatja... Igen, megnézné egyszer azt a helyet. A tavat, amiről oly' nagy szeretettel mesél, az otthont, ami ilyen gondtalan, önfeledt mosolyt csal az arcára.*
- Egy nap talán azt is megfesthetem majd neked. *mosolyog a tündérre melegen, mikor a különös felhő egy pillanatra átvonul tekintetén, beárnyékolva mosolyát.* - Ha pedig megtalálod egyszer azt a helyet, ahol örökké tudsz élni, akkor ránézhetsz majd, s egy pillanatra megint ott érezheted magad a kedvenc tavad partján.
*A gyümölcs lassan elfogy mindkettejük elől, miközben beszélgetnek, s a tea is végére ér. Naasier az utolsó szőlőszemet is elveszi saját tányérjáról, majd Monára mosolyog.*
- Ha gondolod, akár indulhatunk is. Egy rövid időre be kell mennem a műterembe, hogy összeszedjem a dolgaimat. Gyors leszek, de addig is, szívesen látlak téged is az otthonomban, vagy találkozhatunk lenn a folyóparton is, ha nem szeretnél megint keresztülmenni a szegénynegyeden.
A hozzászólás írója (Naasier Nephilim) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.10.12 09:28:53