//Ambroggio Duarrte//
*Arcán továbbra is az illemnek és a helyzetnek megfelelő bájos mosoly honol, mely kellemes, barátságos látványt nyújt, ámde semmit nem fed fel abból, vajon mit is gondol, vagy érez a lány. Figyelmesen hallgatja az Intéző urat, s érdeklődve figyeli mozdulatait, ténykedését az evőeszközökkel. Azonban mintha maga is egy alkotás volna, arckifejezése mit sem változik. Az illedelmes, bájos mosoly töretlennek teszik.*
- Hát igen, a tél közeledtével már korántsem olyan kellemes az utazás. A nap későn kel, de korán nyugszik, és mintha a sokkal tovább tartó sötétség nem lenne elég, egyre gyakrabban borítják az eget szürke felleg. *Csacsog az időjárásról könnyedén.* Ha pedig mégis kisütne a nap nagy ritkán, a sugarai már nem cirógatják oly melegen a megfáradt utazó arcát. *Egy aprócska sóhajjal zárja sorait. Az első teljesen valódinak és őszintének tűnő, s nem udvariassági gesztusnak tűnő érzelem akkor jelenik meg a csinos arcon, mikor fény derül Ambroggio utazásának okára. A felemás szempárba bánat és együttérzés költözik, az eddig változatlan maradt bájos mosoly apróbbá szelídül, s szomorú részvét színezi meg.*
- Sajnálom, bizonyára fájdalmas lehet. Semmi hírt, semmi nyomott nem talált róla? *Bizonytalanság. A bizonytalanság még sokkal-sokkal rosszabb, mint az egyszerű halál. Ha valaki távozik az élők sorából, akkor kész tények elé állítja azokat, akik életben maradt. Anyja meghalt a születésekor. Ez tény, nem lehet mit kezdeni vele azon kívül, hogy elfogadta, feldolgozta, és élt tovább. Az apja meghalt. Ez is tény. És ezen sem lehet változtatni. Lehet szépíteni, lehet átkozni a sorsot, de egyik sem hozza vissza hőn szeretett szülőjét. Ellenben ha "csak" eltűnik az illető, ott marad a remény és a kétség örök párharca. Nem, biztosan él még, én tudom. DE... a világ nagy és szörnyű hely, és ő talán egyedül van. Baja esett, elragadták, már biztosan halott. De mi van, ha mégsem? Nem csoda, hogy ez akár felemésztheti, megőrjítheti az egyszerű halandókat.*
- Hogy én? Nem régiben érkeztem Artheniorba, mondhatni kellett egy új kezdet. No nem azért, mert minden sarkon ott virít az arcom valamiféle körözési plakáton, rengeteg arannyal kecsegtetve azt, aki kézre kerít élve vagy halva. *Teszi hozzá vidáman csengő kacagással.*
- Csupán nem igazán találtam már a helyem a szülővárosomban. *Kecses ujjai a pohárral játszadoznak, lassú köröket írnak el újra és újra a peremén.*