//Cosi fan tutte//
*Kicsit összezavarodott, mikor Nori is kérdőre vonta. Csak nem akar tőle valamit? Ő is ellene lenne, aki be akarja cserkészni az arany reményében... De nem, nem lehet. Túl kedves volt vele, őszinte, és ebben a néhány órában is csak azt érezte, hogy szereti őt, vigyáz rá. És ha megkérdezte volna, melyik fajhoz tartozik, kertelés nélkül elmondta volna. A történetet talán nem, ami a szárnyai elvesztéséhez vezetett, az egy sokkal érzékenyebb, intimebb téma a számára, de sok tündér születik valami ok miatt szárny nélkül, ő is lehetne egy közülük. Nem az, de ez részletkérdés...*
-Nem mi kértük, hogy üljön közénk!
*Felel ő is a férfinek, majd a lány kérésének eleget téve folytatja az evést. Kicsit nehéz úgy falatozni, még ha csak a kezével eszik is, hogy közben egész testében remeg, de uralkodik magán. Nem szokott hozzá ekkora társasághoz, és a férfi kíváncsi tekintete is zavarba hozza. Érzi magán a pillantását, de nem emeli fel a fejét, a csirkét figyeli maga előtt, és lassan fejtegeti le a húst a csontokról.
Néhány percig eszegetnek, mikor Nori megtöri a csendet. Menniük kell. Ez igaz, habár még nem beszélték meg, hogy hova. Nem mintha számítana, majd kitalálják azután, mikor már lerázták ezt a barmot. Nem követheti őket mindenhova. Ha nem bír leszállni róluk, lenne okuk felkeresni a városőrséget. Szépen besétálnának a barakkba a férfival a nyomukban, és közölnék, hogy ők csak szegény, ártatlan kislányok, akiket zaklatnak. Szép is lenne, de nem szaladhatunk ennyire előre, lehet megússzák annyival, hogy itt, a fogadóban társalognak vele.
Gyorsan lapátolja a csirkét. Nem túl látványosan, nehogy kéretlen asztaltársaságuk megsejtse, hogy le akarnak lépni, de a saját tempójához képest kapkodva.*
-Mi viszont nem élvezzük a te társaságodat!
*Jelenti ki két falat között. Nem szeretné, hogy csak Nori álljon ki ellene.*
-Mi bajotok van veled?
*Horkan fel a férfi, és az asztalra csapja a söröskorsót.*
-Nem mi kértük, hogy üljön, ide, ne várja, hogy élvezzük, hogy megzavart minket ebéd közben.
*Feleli, majd visszabújik a csirkéje mögé. Nem hitte volna hogy ilyen könnyedén, dadogás nélkül képes lesz megszólalni. Magát is meglepte, nem csoda, hogy megint elkezd vörösödni a feje zavarában, amit nem szeretne mutatni. Hamarosan bekebelezi a hús maradékát is, felhörpinti a teáját, és feláll.*
-Megyünk?
*Alig várja, hogy távozzanak. Már a térdei is remegnek, meg kell kapaszkodnia a székében, hogy stabilan bírjon állni két kis piszkafa lábán.*