//Sötételfek és Don Juan//
*Draenon a nő minden egyes szavára figyelmez, tekintete érdeklődő és tiszta. Sokan mások, mármint felszínlakók, mint ő maga is, nyilvánvalóan magasról tennének Krisa történetére, vagy arra, hogy honnan jött, vagy a családjára, vagy úgy eleve az egész kultúrájára, ám a mélységi nőstény megtalálta talán azt az egyetlen fickót ebben a városban, akit nagyon is érdekelnek a sötételfek, s alapvetően minden, ami velük kapcsolatos. Ettől függetlenül azonban nem tesz megjegyzést, sőt, nem kommentálja semmilyen formában sem az elhangzottakat, csupán lassan bólint, s nem erőlteti a témát, ami nyilván nem a legkellemesebb a lány számára, s ami azt illeti, jelen helyzetben ő maga sem okvetlenül ebbe az irányba akarta volna terelni a társalgást.*
-Persze, minden...*ocsúdna fel pillanatnyi merengéséből, s irányozná vissza tekintetét a vele szemben ülőre, mikor is konstatálja azt, hogy amaz némileg közelebb hajolt, s meglehetősen vesébe látónak érzi az őt érő pillantást.*
-Én csak... *próbál nem beleveszni a másik szemeibe, ami adott helyzetben roppantul nehezére esik szerencsétlennek.*
-Szóval... *igen, ezzel még mindig nem mondott semmit, csupán az időt próbálja húzni egy kissé, amíg ki nem talál valamit, amivel kivághatja magát. Persze sokat segítene a dolgokon, ha el tudná szakítani a tekintetét a másikról.*
-Tudod, én itt születtem, ebben a városban. Itt nőttem fel, úgy tűnt, hogy itt fogom leélni az életem. A sors különös fintoraként azonban a családunkból egyedül én kényszerültem távozni innét. *nyilván nem evett meszet, esze ágában sincs elmesélni, miért is kellett menekülnie a városból annak idején.*
-Tíz évet voltam távol. Tíz hosszú év, s mire hazatértem... *keserűen megrázza a fejét.*
-Mindenki, akit ismertem, aki fontos lett volna... már nincsenek többé. *fejezi be, majd egy nagyobbat kortyol az italából.*
-A Pária fedélzetén volt egy elsőtiszt, aki sosem kedvelt engem. Nyilván azért, mert bizonyos szempontból különleges státuszom volt a hajón, a Kapitány Úr mindig maga mellett tartott engem, ilyen-olyan oknál fogva. Nyilvánvaló volt, hogy belőlem akar elsőtisztet csinálni, így aztán Ragyás, igen, tényleg így hívták, úgy döntött, hogy fellázítja a legénységet. *kezd bele a történetbe, hogy elterelje a szót.*
-Sajnos egy részüket sikerült annyira feltüzelnie, hogy már nem hatottak rájuk az észérvek, későn érkeztem, nem tehettem semmit. Persze azért megpróbáltam menteni, ami menthető... Ennek az lett az eredménye, hogy a néhai Ragyás elsőtiszt parancsára nyolc korbácsütést kaptam a főárbochoz kötözve. Nyolcat. *hangsúlyozza ki.*
-Parancsmegtagadásért jár négy. Nyolcszor hasított végig a hátamon a korbács, nyolcszor tépte le rólam a bőrt, a húst, pusztán csak azért, mert lojális maradtam a Kapitányhoz. A saját véremben fetrengtem a hajópadlón, egyetlen vágyam a gyors, megváltó halál volt. Nem jött el, helyette Ragyás rusnya képét láttam, ahogy rajtam nevet. "Mássz a mocsokban, mint egy kutya!" mondta. *itt jelentőségteljes pillantást vet a nőre.*
-Ekkor érkezett meg a Kapitány és véget vetett a lázongásnak. Öt matróz, köztük az elsőtiszt, aznap éjjel kötelet kapott, én pedig egy új nevet. A név egyszerre jelentette belőlem azt, aki kínjában a saját vérében vonaglik, és azt, aki akár az utolsó dühös lélegzetéig hűséges maradt. *fejezi be komoly hangon.*
-Hát, alapvetően vidám kis történet... *neveti végül el magát, némileg keserűen.*
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2016.03.30 19:06:27, a következő indokkal:
A rendszer által is kijelzett helyesírási hibák javítása.