//Egy nem várt viszontlátás//
*Bár látja a tétova mozdulatot, egyelőre nem nyúl a hím keze után. Helyette csendben várja a folytatást, s egy bólintással jelzi, emlékszik még a matrónára, s hogy miféle sorsot szántak Kharasshinak.
A folytatás azonban döbbenettel vegyes értetlen kifejezést fest a lány vonásaira. A mindenféle ármány és cselszövés olyan távol áll természetétől, hogy egyszerűen hihetetlennek tűnik az egész szituáció számára. Mármint, nem a mélységi szavainak hitelét kérdőjelezi meg, egyszerűen csak nem tudja megemészteni, hogy nemhogy egy közösségen belül, de egy családon belül is a többiek háta mögött szervezkedik valaki, csak hogy neki jobb legyen.
Ekkor már az ő keze mozdul, és simul rá a hím egymásba fűzött ujjaira.*
- Mit akart elérni, és hogyan? Végül mi történt?
*Megannyi kérdés, és alighanem bőven akadna még, amit feltenne, ám az aggódó, törődő hangban nincs az a kényszer, ami mindenképp válaszokat akarna kisajtolni. Az utolsó kérdést leszámítva.*
- Neked is ártana? *Tekintete a hím vonásain függ, súlyos pillantása ebből nem fog engedni kitérőt.
Mielőtt ő folytatná, szemeit kicsit lesütve szünetet tart, míg összeszedi gondolatait. Kharasshi kezét viszont, hacsak el nem húzza, nem engedi el.*
- Nem azonnal tértem vissza a városba, habár azt nem tudnám megmondani, mennyi ideig bujkáltam a fák között. Hosszú órákig? Egy nap? Több nap? Minden egybe folyt. De végül kénytelen voltam visszatérni. *Sóhajt halkan. Cseppet sem büszke rá, milyen állapotba került, és hogy mennyire gyenge, sebezhető préda lett.*
- Akadt, aki segített, de persze nem a puszta szívjóság vezette. Akkor viszont ez nem érdekelt, szövetségesre volt szükségem, benne pedig megtaláltam ezt.
*Arra inkább nem tér ki, hogy a félvér, akivel összehozta a sors, milyen könnyedén játszadozott vele, mint egy művész a hangszerén, mindig pontosan arra terelte a lány figyelmét és gondolatait, amerre ő akarta. Azonban a lány természete mondhatni megmentette őt, hiszen mint oly gyakran otthonában is, más vidékre szólította.*
- De bármennyire is próbáltam megszokni Artheniort, zsúfolt, és nyomasztó, és nagyon... idegen. Úgyhogy eldöntöttem, kicsit felfedezem a környező vidékeket is. No meg Ahelnek is jót tett, hogy ismerkedett a vadonnal, és a vadászatba is besegített már egy kicsit. *Mosolyodik el halványan, némi büszkeséggel. Az említett kölyök, aki csendben fekszik gazdája lába mellett (gondosan ügyelve rá, hogy picit azért hozzáérjen az elfhez), neve hallatán felemeli fejét néhány pillanatra, és néhány jobbra-balra mozdulattal csóválja meg farkát.*
- A Tavernába igazából azért tértembe, mert reménykedtem benne, hogy a zsákmányt, ami nekünk sok lett volna, be tudom cserélni aranyra. Ami, végül is, sikerült.