* Ha elméje és érzései képekké alakulnának , akkor most megannyi csizma taposná egymás sarkát. Hisz akaratlanul is idegenkedik az elf társaságától, ugyanakkor vonzza is, hisz oly régóta magányos, oly régóta nem szóltak hozzá barátságosan. A faluban már megtűrték, nem kedvelték, és ezt egyértelműen éreztették is vele. A gyerekek pedig... Mindenki tudja, hogy a legkegyetlenebbek élőlények a világon, fájó szavaik, viselkedésük olykor felér egy egész ellenséges hordával.
Aztán győz a magány csizmája, nesztelen húzza ki a felkínált széket és telepszik rá fél fenékkel, mintha bármely pillanatban kész lenne felugrani és visszaslisszolni a saját asztalához.
- Még sosem jártam se ott, se ebben a városban - vallja be, ugyanakkor mintegy elejét véve a találgatásoknak is. Nem találkozhattak és kész.
- A nevem E'Nissa Shor - viszonozza illőn a bemutatkozást, és bár remélhetné, hogy a másiknak ismerős a neve, felcsendül valami, újfent csak ostorozni kell magát. Hisz anyja nevét viseli, egy emberasszony nevét, az pedig nem igen mondhat neki semmit, főképp nem apjáról. Mert azt valahogy kétli, ama elfben annyira megragadt volna az emberasszony emléke, hogy hangoztatta volna nevét.
Az ételinvitálás első körben viszont csak feszengést vált ki belőle, újfent csak fejét ingatja. Nem fogadhat el semmit, hisz nem tudhatja, amaz mit kérne cserébe. Mert mindennek ára van, senki nem adakozik jó szándékból egy idegennek. Főleg nem egy elf egy fél-elfnek. Szinte már a megbánás is kiütközik vonásain, jobb lett volna, ha figyelmen kívül hagyja a felé intézett szavakat és marad a helyén. Ugyanakkor ilyen közelségből már szinte tolakodón kúszik orrába az étel illata, durván emlékeztetve testét a hiányra, mi szemtelen mód, egy árulkodó korgással reagál. Megszeppenve pislant a nőre, arcát halvány pír futja el, majd megszégyenülten hajtja le a fejét. Hát lehetne ennél árulkodóbb teste?*