*A sötételf nem révedezik, éppen csak kései a reakciója, ám oly intenzív az észrevétel, hogy a felismerés villáma szinte fájdalommal hasít már belé. Rökönyödésének öntudata vet véget, mikor végül arra indul, honnan a legédesebb látvány tárul felé. Kinek kell az út széléről szajha, még ha szép is arca, ha ilyen tüneményt tehet próbára férfiúi módja?
Bűnös vágyát leplezi oltalmazó mosolya, s nem jobban viselkedése, modora. Ám kár volna önön magának tagadni, hogy akarja a leányt, mint méh a nektárt vagy mint földműves a hektárt. Éppen csak több időt mer rászánni a cserkészésre, vadásza ő most, ki prédájára lelt.
Látja, hogy meglepődik a leányzó, hogy őt szemelte ki magának, szavai pedig árulkodóbbak minden tekintetnél. Nem is tudná tagadni, szórakoztatja a helyzet. A kínos elpillantás, az egyik legkedvencebb reakciója, mit nőneműtől láthat. Nem ad választ az egyértelműen véletlenül kicsúszott kérdésre, tudja jól, hogy felesleges volna.*
- Megtisztel, hölgyem. Remélem nem bánja a társaságom szörnyen. Muszáj néha egy kicsit mással is törődni, nem hagyhatjuk az élet fonalát magányosan szövődni. Esetleg egy kupa borra meghívhatom? Elnézést, mily modortalan is vagyok. A nevem Finvë Dryear'arnith, de elég a Finvë, ha szólít.
*Mutatkozik kellemes szóáradattal és szokásához híven rímelő beszéddel, míg a leány szőlőt vadászik, s haját tűri. Érzi, ahogy vére pezsdül a fül láttán, oly szívesen édesgetné ajkával, hogy tovább pirítsa a hófehérke arcát, de tudja jól, hogy távolsága tartandó, míg nem maga látszik, hogy kívánja. Ha már érzi az izzást, a lángra lobbanást vágyó parazsat, csak akkor nyúl eszközeihez, mikkel szinte égeti a másikat. Addig viszont marad az ékes szó, mintsem bármily érintés. Később viszont tudja jól, hogy sikerrel jár és tetteit is ez fogja övezni, éppen csak az első, bizonytalan lépéseken kell túlhaladnia. Ha ott szerencséje van, már nyert az ügy, csak végül tényleg el tudja csábítani ez a lángoló csődör az ifjú leányt.*