// Meril Falasse //
*A sétálgatásra hamarost ráun, így helyet foglal az egyik - edzés közbeni megpihenésre szánt - padon, majd fából faragott életlen tőrét finoman a combjához ütögeti, amint tovább vizslatja a felhozatalt. Méregzöld lélektükrei úgy moccannak jobbra-balra, akár a fű megett megbúvó nagymacska szemei, miként a potenciális prédákat elemezgeti; vajh melyiket lenne a legegyszerűbb leteríteni?
Sajnos a szó szoros értelmében egyiket sem, merthogy itt mindenki erősebbnek tűnik nála, ráadásul véletlenül sem olyannak, akik hajlanának a Párduc kínálta szórakozásra. Nőkből pedig alig akad, így figyelme lassacskán lankadni kezd, s korábban felizzott gondolatai csendben elülnek, majd visszatérnek az Eyca által rendelt festmény témakörére.
~Talán még elcsíphetem a fogadóban Merilt, hogy segítsen.~
Nem kimondottan szomorítja el a tény, hogy ehhez kénytelen lesz elhagynia a barakkot, amelyben tett látogatása pusztán időcséplésnek bizonyult.
Tehát egy alig hallható sóhaj kíséretében felkel az ülőalkalmatosságról, és visszaballag a fegyvertáros kölyökhöz, akinek örömmel szolgáltatja vissza a silány másolatot. Kardok esetében még megértené, hogy nem árt az elővigyázatosság, azonban egy tőrrel gyakorolni már egészen más eset. Például ki kell tapasztalni azt a mozzanatot, mivel a fába lehet szegezni az éles tárgyat, ennek a gyakorlata viszont mondhatni lehetetlen egy ilyen fogpiszkálóval.
Mindenesetre nem sokáig foglalkozik a dologgal, az erdőben is akad fa bőven, amit dobálgatni lehet...
Amint valódi tőrét visszacsúsztatta csizmájának szárába, megindul a Pegazus felé, ahol a jó szerencsén múlik majdan, hogy a fogadós elég készséges lesz-e, s megsúgja-e neki a lány szobájának a számát. Igen csak kellemetlenül adná magát, ha mindenhol végig kellene kopogtatnia, aztán még csak nem is tartózkodna a szálláson Meril.
Ilyesmire viszont nem is akar gondolni, néhány csengő arany bizonyosan megeresztené a pultos nyelvét is, így voltaképpen nincs miért aggódnia.
Amint elhalad a házuk előtt, megfontolja, hogy beugorjék-e egy gyors ebédre, azonban vajmi megfoghatatlan késztetés lökdösi tovább a szegények viskói felé, hogy minél hamarabb elérjen a fogadó kétszintes épületéhez. Kész művészet nap közben átverekednie magát az aranyát leső tolvajok és szerencsétlenek tömkelegén, kitartásának azonban megérik a gyümölcse, s a főtérre érve már csak pár lépés, amint benyit a jellegzetes épület különös illatokkal telt forgatagába.
Szokás szerint igen népes vendégsereg gyűlt össze így kora délutánra, nem is csoda, ha a maguk társaságába mélyedtek nem figyelnek fel egy újabb személy érkeztére, nevezetesen a Párducéra, kinek leginkább a hölgyek tekinteteit szokása vonzani. Nem túl magas termetével, ámde kellemes formákkal megáldott küllemével, mélyreható, macskavágású szemeivel s nem utolsó sorban precízen ívelt ajkaival csupán egy halovány mosolyba telik, hogy megszerezze bárkinek szívét.
Tárgyilagos pillantásai most viszont nem a leendő éjszakai partnereit kívánják célba venni, sokkal inkább tudhatók be amolyan előzetes feltérképezésnek, hátha ismét mellé áll a szerencse, s az asztalok közt megpillanthatja a táncosleányt.
El sem hiszi, amikor valóban felismeri az összetéveszthetetlen Merilt a maga bájos idomaival, s nem mellékesen gyönyörű, hosszú hajzuhatagával, amint az egyik asztalnál ücsörög magányosan. Nem is habozik odalépdelni hozzá, majd egy áldott szó nélkül helyet foglalni vele szemben.*
- Örülök, hogy ismét találkoztunk. Sajnos a képeddel még nem végeztem, ennek ellenére mégis éppen téged kereslek. Remélem nem zavartalak meg semmiben *Ha meg is zavarta volna a lányt, a fiú ajkain megbúvó árnyalatnyi, sármos mosoly törölne mindenféle negatív érzelmet, melyet esetlegesen az érkeztével okozott, ámde a tegnapi búcsút figyelembe véve kizárt, hogy Meril ne örülne a viszontlátásnak.*