// Mordach Harders //
*Ha eddig nem nyűgözték volna le eléggé a kis manók – ami persze hazugság volna -, akkor most már maradéktalanul sikerült megkaparintaniuk feltétlen csodálatát. Nehéz attól elvonatkoztatnia, hogy ezek a parányi mágikus lények nem is valósak, voltaképpen Mordach varázslatának és belső világának kivetülései, de amint ezt belátja, egészen más köntösbe bújik az egész mutatvány. Megnyugvása mellett bizalom férkőzik a szívébe, mert hát épp az imént tárulkozott meg előtte ez a férfi, nem is akármilyen módon, s hiába tűnik ez csupán egy "egyszerű" varázslatnak, igen is sokat megmutat létrehozójáról.
És pedig ha az uraság erre méltónak találta, akkor igen nagy becsben kell tartania ezt.
Sajnálja is, mikor színpadiasan elhalványulnak, majd megszűnnek a fénylények, s abból igen csak jól látszik ámulata, hogy mikor megérinti a vállát Mordach, szinte megrezzen a hirtelen felocsúdás révén.*
- Teljesen lenyűgözött... Örömteli, hogy ilyesféle dolgoknak szenteli mágiáját, becsületre méltó. Rég nem volt szerencsém szép mutatványokhoz, ha szabad ezt efféle jelzővel illetni, ám ennyire látványos és szívet melengető varázslatot még sosem láttam. Igazán hálás vagyok, amiért látni engedte ezt a csodát. *Az ő ajkaira is mosoly kúszik, de miként ő sem láthatja a férfi mimikáját, úgy ez visszafelé is érvényes, egyedül hangján lehet érezni, hogy békesség és öröm lapul az arcán.
Legnagyobb megnyugvására ez nem sokáig marad így, hamarost elhagyják a vak sötét képződményt, s miután ismételten átpréselték magukat az indák tengerén, újfent színt és formát öltenek a világ dolgai tekinteteik előtt. Azonban hosszas vigalomra nem akad idejük, a nyugodt, csendes éjszakába farkas vonyítás ver éket, amely csakugyan aggodalmat szül a lelkébe. Nem mondhatni félős nőnek, de a városi szóbeszédek alapján igazán nem lenne ínyére, ha összeakadnának egy éhes falkával.*
- Rendben van... Jobb minél előbb visszatérni a városba, mert ha csakugyan megszaporodtak erre az éji fenevadak, akkor bizony gondolni kell arra, hogy sokaknak nem marad az erdőbeli táplálékból, s nem csak a városba kóborolnak el szívesen, hanem még barátaikat is könnyűszerrel felfalják. Hallani a hangjukon a feszültséget, a türelmetlen éhséget, melyet a téli napok is szülnek... *Magyarázza csöndesen, teljes természetességgel beszélve úgy az élőlényekről, mintha értené minden szavukat, s hát nem is jár messze az igazság. Lelke a természettel szoros frigyben gyümölcsözik, így hát nem is csoda, hogy ha a növényeknek értője, akkor az állatok rezdülései, hangjai is szavakként szolgálnak számára.
No de, többet nem is szól, míg a városba nem érnek, pontosabban az erdő szélére, honnét egyenes út vezet a Holdudvarba, majd pedig a már jól ismert Pegazusba. Azonban mielőtt tovább haladnának, Mordach megáll, megszabadítani ruházatát az út közben illetéktelenül hozzájuk csapódó tüskésektől. S miként az elébb a férfi hátra pillantott a Holdra, most ő tesz ugyanígy. Elmosolyodik, arra gondolva, hogyha esedékesen később jutnak az erdő mélyére, akkor nem lett volna oly csodálatos látványban része.*
- Egyetértek, minden megfelelően alakul. Most igazán elmondhatjuk, hogy a természet kegyeltjei vagyunk, remek egy nap ez! S valóban örömteli, hogy még folytathatjuk, így én is köszönettel adózom szíves meghívásáért. Bár kíváncsi volnék ama kezdeti tudományára is a konyhaművészetben, de ha Ön óvakodásra int, akkor nem erőltetem. *Mosolyogja vidáman, ahogy tovább indulnak.*
- Ami azt illeti, a minap épp függetleníteni óhajtottam magam minden problémától, s bizonyosra veszem, ha nem találkozom Önnel, nem sikerült volna ilyen kitűnően. Sokat gondolkodtam, meginduljak-e a városba kutakodni, aztán mindég valami megmagyarázhatatlan érzés inkább tovább vitt a sétámban, míg végül a templomban nem állapodtam meg. A történet folytatását pedig már Ön is jól ismeri. *Meséli jó kedéllyel, bár a következő kérdésre az ő arcán is árnyaltabbá válik a mosoly. Azonban annyira már nem vonakodik megosztani történetét a férfivel, de természetest nem út közben kívánja megismertetni az egész históriát. Helyébe fenntartások nélkül ad választ erre az árnyalt kérdésre, jelezvén bizalmának erősödését.*
- Is-is. Kizárólag családomat érintő eset révén úgy volt a legjobb, ha valaki közvetlen rokon jár az ügy végére. Atyám odahaza orkokkal hadakszik, édesanyám ráadásul testvéremet várja, más pedig nem igen akadt, kiben feltétlen megbízna apám. Úgy vélte, a csatározástól messzebb amúgy is biztonságban tudhat, de nekem is érdekem volt segíteni az ügyét, s hát lássuk be, nem épp ezen időkben volt szüksége egy ilyesfajta problémára. Tudja, Önben bizalmamat lelem, s intettek már óvásra titkaimnak felfedésében, azonban a napnál is világosabb, hogy kérdeznem kell, ha válaszokat akarok kapni. Lehet, hogy nem jutok előrébb, ha megosztom Önnel a mesét, de ismerkedésünknek messze nem is ez volt a célja részemről, mielőtt félreértené szándékaimat. Örülök, hogy gondjaimtól mentesen tölthetem Önnel ezt a szép napot, azonban ha érdeklik ügyem részletei, úgy a vacsora mellett szívesen elmondom. *Magyarázza visszafogott hangnemben, utána viszont ismét Mordach-é a szó. Érdeklődő figyelemmel kíséri szavait, s bár előtte sosem gondolt arra, hogy bármiféle társaságnak a számát gyarapítsa, valahogy mégis felkelti az érdeklődését ez a bizonyos rend. Olybá tűnik, jó célokat szolgálnak, ahol kamatoztatható a harctudás, s bizonyos benne, hogy nem épp véletlen osztotta meg vele a dolgot az uraság. Azonban hirtelenjében nem mondhat semmit, főként a fogadó ajtajában ácsorogva. Kezét a kilincsre simítja, majd félig a férfi felé fordul.*
- Ön tényleg megannyi dologgal foglalkozik, kedvemre való ez. *Jegyzi meg, amint kedvesen elmosolyodik.* Erről a bizonyos rendről is szívesen hallanék többet, tehát azt ajánlom, eme témát is sorakoztassuk a vacsora mellé, mit gondol? *Kérdezi amolyan költői kérdésként, ugyanis nem hiszi azt, hogy bármi kivetnivalója lenne Mordachnak.
Azzal le is nyomja a kilincset, s kitárja az ajtót, azonban a fogadó súlyos, alkoholgőzös "aromáját" még mindig nehezen viseli, főként a színtiszta levegőjű erdei séta után. No de, kénytelen megszokni az itteni körülményeket, nem mellékesen azért, mert a kinti hűvös után nagyon is jól esik neki a kandallóban pattogó tűz melege.
Közben, ahogy befelé lépdelnek, körültekint a fogadó népes összejövetelén, s igen csak nagy véletlen, hogy épp megakad szeme egy bizonyos törpén, aki egy íjat viselő úrtól búcsúzik. Több figyelmet azonban nem szentel nekik, révén, hogy nem ismeri egyiket sem.*
- Nos, melyik asztalt ajánlja bensőséges beszédünkre? *Kérdezi, ismét csak elmosolyodva, ahogy csillagként tündöklő szemeivel a Vörösre tekint.*