*Már megint egyedül maradt. Zavartan pislog maga elé, a kiürült teás csészére, ami az asztalon árválkodik, miközben próbálja végiggondolni, hogy ezúttal mit ronthatott el. Túl közvetlen volt? Ostobaságokat fecsegett? Mi lehetett a baj már megint. Minden alkalommal ez történik, valahányszor próbálna közelebb kerülni valakihez, az eltűnik, felszívódik, rosszabb esetben meg is hal. Szemei előtt újra felvillan a napbarnított test és a feltépett torok, saját, vöröslő kezei, amint hasztalan próbálja elállítani a vérzést. Megrázza a fejét, lassan száradó, szőke tincsei lomhán követik a mozdulatot. Nem kellene már erre gondolnia, hiszen csak egy ostoba álom volt, semmi más. Csak egy álom...
Feláll, nagyon igyekszik, hogy eközben ne tegyen kárt se magában, se a környezetében, a széket betolja, a csészét egyik kezébe, íját és tegezés pedig a másikba veszi. Épp elég időt töltött ma olyan társaságban, amelyik nem volt rá kíváncsi, ideje hazamenni és szembenézni a kiadós letolással, ami a szökésért várhat rá. Anyuka még biztos tombol, érdemes lesz előbb apuka színe előtt megjelenni, hátha ő tud csitítani a kedélyeken és enyhíteni a lányra váró szóáradaton.
Csak egy ici-picikét gondolkozik el, de úgy tűnik, hogy már ez is elég. Nem elég, hogy ruhája nem száradt meg egészen azok után, hogy a kútba esett, most lába megakad a tegez szíjában, amit a földön húz, és mire észbe kapna, már el is terül a földön, a csésze pedig hangos csörömpöléssel törik ripityára. Szép nap ez a mai...*