//Sabriel és Rodawke//
*Iszik és iszik, míg nem kérdezik, vagy míg nem nevetteti meg ismét a madár. Szórakoztató a társaság, bár már kezdi érezni, hogy húzza az ágy. Talán ez magyarázza leginkább azt is, hogy csak akkor vet közbe valamit, ha kérdezik. És persze azzal, hogy nem akarja megzavarni az egymásba botlott, pimasz párocska évődését. Szó, mi szó, Rod jól csavarja a szavakat, és a szőkeség sem különben. És még női szemmel is vonzó, bájos teremtés. Nem is csodálja, hogy a hajós lecsap minden lehetőségre, hogy érintse, csodálja.*
-Jómagam... Hol is kezdjem? Valóban nem vagyok tengeri medve. Otthonom a biztos talaj a talpam alatt, ami nem dobál, nem ráz, és kisebb eséllyel rejt mindenféle szörnyetegeket.
*Villant kissé elbíráló, de komolytalan mosolyt a férfi felé.*
-Régebben hadúr... úrnő voltam, ha fogalmazhatok így. Aztán bajtársaim szép lassan elfogytak. Ott azért szükség volt rá, hogy valaki értsen az orvosláshoz, és mivel a többi szinte mind egy szálig férfi volt, tehát nekem volt a legkevésbé lapát-tenyerem, én voltam az ilyesmiért a felelős. A hosszú, vándorlással töltött évek alatt magam maradtam... Meg a két rövidkard, amikben sosem csalatkoztam.
*Mély levegőt vesz, majd óvatosan, ép kezével eltolja magát székestül az asztaltól.*
-Ha megbocsátotok, ideje lenne pihentetnem ezt itt.
*Mutat a bal vállán, az ing alatt púposodó kötésre.*
-Azt hiszem, eléggé megszédített a bor és pálinka ahhoz, hogy sikerüljön elaludnom végre. Sabriel... Rodawke... és... beszélő csirke. Remélem, találkozunk még.
*Elmosolyodik, kacsint, majd a maradék pár korty borát rejtő üveget még a biztonság kedvéért magához veszi, azt ölelve indul meg felfelé a lépcsőn. Csak szép lassan, óvatosan, nem kellene egy hirtelen rántással kárt tennie a sebben.*