*Ahogy a Vörös támasztja az állát, tekintete egyre csak homályosabb lesz, mely szép lassan eltűnik a betérők közt, s bambulásának köszönhetően szinte az egész fogadó egy hatalmas pacává folyik össze előtte. Érzi, hogy a bor már egy cseppet a fejébe szállt, de semmiképp sem akar túllőni a célon - ezt betudja annak, hogy bizony a szervezete elszokott az alkoholtól, hiszen az utóbbi időben nem hogy az alkoholt, de még a szilárd ételt is meg kellett vonnia magától. Nem azért, mert vagyona nem engedte, hanem ennek amolyan lelki maradványai vannak, csak a lemondás keserű ízével tudta magába szívni azt a tudást, mely után annyira áhítozott.
Kicsit erősebben beletúr a hajába, majd magához inti a fogadóst, ki szinte kitalálja Mordach gondolatait, s ismét egy pohár bor kíséretében érkezik meg. Mit is gondolt az előbb? Nem kellene túllőni a célon? Kit érdekel, egyszer élünk!*
- Ha az elkövetkezendő egy órában kérnék még egy pohárkával, akkor kérlek vágj gyomorba és dobj fel az emeletre!
*Mutat felfelé a férfi, mintegy kibiztosítva magát. Nem lenne célszerű tényleg rögtön visszatérésének első napján mélységes alkoholmámorba csöppenni. Inkább lehúzza majd még ezt a poharat, melytől a 'gondolkodó' állapotba fog esni, s minden fontos - és kevésbé fontos - dolog egy szempillantás alatt fut át a fején.
A fogadós látva, hogy a Vörös most nincs éppen egy baráti beszélgetésre hangolva, hát úgy dönt, hogy odébbáll, s meghagyja a férfit magányosan a gondolataival. S már érkezik is a következő nagy korty, azonban annyira még nem szállt az ital a fejébe, hogy képzelődjön..*
- Mintha ez már megtörtént volna nem is oly rég..
*Néz kissé homályosan a betérő alakra. Abban már teljesen biztos, hogy ha még két pohár bor pihengetne a gyomrában, akkor arra a bájos hölgyre azt hitte volna, hogy épp saját maga toppant be ismét, s épp valami testen kívüli beteg élményt él át! Gondolná ezt.. azonban most egy kevéske koncentrálás után a nagy vörösségből egy bájos és félénk arc is kibontakozik. Tényleg, mintha csak magát látná hölgy képében. Akaratlanul odanyúl egy vérszín tincsért, melyet szeme előtt elhúz, áttanulmányozva a hasonlóságot, mely a tömeget elnézve, nem csak Mordachnak tűnt fel. Azonban akad még egy nyugtalanító dolog, ami talán betudható az italnak, talán nem, de úgy véli, megér egy próbát! Lassan felkel székéről, megragadja ében köpenyét, s ahhoz a falhoz sétál, melyet olyannyira figyelt idáig. Olyan pozíciót vesz fel, mintha keresne valamit a pár falragasz közt, azonban egy hirtelen, alig észrevehető mozdulattal letép egy igen jól megszerkesztett rajzot, s mintha mi sem történt volna, lassú léptekkel sétálni kezd a fal mellett. Mikor odaér a nemrég érkezett vörös hajkoronával megáldott hölgyemény mögé, még egyszer utoljára megnézi a leszakított rajzot, hogy nem csak képzelete játszadozott-e vele, végül váratlanul átnyúl a hölgy válla felett, s lehelyezi a papírt az asztalra - ha esetleg a másik a tekintetét a férfi felé fordítja, akkor ő feltűnően vörös íriszeivel végigszántja a bájos arcot, majd állával a papír felé bök.*
- Elég nagy a hasonlóság.. nem gondolja? *szemei a hölgyemény arca s a papírra rajzolt arc között repkednek*